Az Ifjabbik Tapmancs - Book 1: A Bölcsek Köve (Harry Potter fanfiction)

Egy kellemetlen meglepetés orvoslása

Kedves Bill!

Nem azért írok hogy a bűnbakot keressem benned, vagy letraktáljalak mindenféle vádaskodással.
Sőt, leginkább bocsánatot szeretnék kérni.
Aminap tudtam meg, hogy nem tudunk hozzád kiutazni, amiért az utazásra megtakarított pénzt arra költötted, hogy engem meg tudj látogatni, így ezen a nyáron búcsút inthetünk a találkozásnak a meleg klímájú Egyiptomban.
Sajnálom, hogy ezt azért nem tudtuk megvalósítani, mert a betegeskedésem miatt első utad idevezetett Nagy-Britanniába.
Köszönöm, hogy itt voltál velem, hogy azonnal mellettem termettél, amikor szükségem volt rád.
Sajnálom, hogy most miattam kell ejteni a családi nyaralást, emészt a bűntudat, amiért jóformán jövő nyárig nem találkozhatunk, hacsak nem keveredek megint akkora kalamajkába, hogy a gyengélkedőn kössek ki, kiütve, törött karokkal, és a többi tényező, amiért nyomnom kell az ágyat.
Persze nem fogok direkt a saját testi épségemmel szórakázni, hogy visszacsaljalak ide, hisz az gonosz dolog volna, bizonyára jobb dolgod is van, mint órákat ülni a repülőn, félbehagyva a munkádat, csakhogy meglátogasd a felelőtlen nevelt húgodat, aki már megint valami hülyeség miatt hever a betegszobában.
Néha elgondolkozom azon, hogy megérdemlem-e azt, hogy ennyire aggódjon értem és szeressem engem valaki, mert te hogy feltétlenül teszed mindezt, az biztos.
Epekedve várom a jövő nyarat, kérlek amikor csak türelmed és szabadidőd van rá, írj levelet, és nem győzöm sajnálni, hogy hazavágtam a nyarat.
Bocsánatodért kérlel, és szorosan ölel,
Flower

Leraktam magam mellé a pennámat.
A szemem fájt, vörös volt és duzzadt a sok pityergéstől, mert még mindig tartott a lelki nyavaja, amiért tényleg ennyire nem tudtam vigyázni magamra, és téves riasztás miatt kellett Billnek egy röpke visszautazásra elszórnia a pénzt, csakhogy a béna nevelt húgát meglátogassa, aki igazán megtanulhatna vigyázni magára.
Összetekertem a levelet, majd felállva a megírt levél piszkozataival telehintett íróasztalom mellől, magamhoz hívtam Ébent.
A holló apró karmaival fenséges pózt felvéve tartotta magát a vállamon, nagyon öntelt kisugárzással, hogy számára már természetes hogy ilyen fontos leveleket hozzon-vigyen.
Megmosolyogtam a madarat, majd rákötöttem a levelet a lábára, búcsúzóul egy csemegét pöccintettem a csőrébe.
Ében ezután kötelességtudóan kiröppent az ablakon, fekete alakja még sokáig zsugorodott apró ponttá, miközben elmanőverezett a kert, majd a fák lustán nyújtózó lombjai felett, amiknek levelei sejtelmesen suttogtak a köztük fütyülő szél miatt.
Kedvtelenül elfordultam az ablakom irányából, ahol a látvány hangulatomhoz hűtlenül vidám volt, élettel teli, én viszont inkább hallgattam saját szomorú sóhajtozásom, mint a madárcsicsergést és pajkos szellő süvítését.
Pár napja tudtam meg a hozzám hasonlóan könnyeivel küszködő Mollytól, hogy mi a helyzet a kiutazással kapcsolatban, én persze pedig azonnal magamat kezdtem okolni emiatt, teljesen jogosan. Ha távol tartom magam a mindenféle nem is rám tartozó csetepatéktól, akkor nem kellett volna Billnek hazajönnie, hogy kiaggódja magát miattam, aki amúgy totálisan nem érdemli meg, hogy előtérbe kerüljön, hátra szorítva a karriert, a munkát, a valódi családját, akiket el kell tartania...
Te jó ég! És én még magamat melengetem mindenféle önsajnálattal, amikor Mollynak és Arthurnak ezerszer rosszabb lehet, hisz a fiúk nem rég költözött ki, nem rég tárta ki szárnyait , hogy a kietlen ismeretlenbe repüljön, elhagyva a meghitt családi fészket, és mérföldekkel távolabb kezdjen egy új életet, miközben ők majd' belepusztulnak a hiányba... szokatlan hétköznapokat hozva, magával vontatva a boldog pillanatokat, maga után hagyva a fájdalmas ürességet...
Egy család tagja kiszakad, nekik együtt kell virradniuk minden napra ami nélküle telik majd, és már nincs kihez anyáskodva benyitni esténkét, hogy szüksége van-e még valamire, üres, elhagyatott szobájának, fölöslegesen bevetett ágyának gondolatára kell álomba szomorkodniuk magukat...
Én pedig itt sajnáltatom magamat, pedig Bill mégcsak nem is az én fiam vagy vérbeli családtagom, ahelyett, hogy segítenék Mollyéknak átvészelni és megszokni ezt az ürességet.
Tükörbe nézve egy kicsit megszidtam magam amiért napokig a szobámba zárkózva, elszigetelve itt bent lógattam lábam az önsajnálatba, és rádöbbenve mennyire önző vagyok, úgy döntöttem ideje végre törleszteni azt, hogy miattam inthetünk búcsút az alig várt nyaralásnak.
Kiléptem hát a szobámból, majd  nyikorgó hangokat hallatva az öreg lépcső fokain, lesiettem a konyhába, ahol egy szorgosan sertepetélő Mollyt találtam, aki hol a lábost kavargatta, hol a pultot varázsolta fényesre egy konyharuhával, hol pedig helyére pakolta a ragyogóan tiszta porcelán tányérokat.
Megfordult hogy egy poharat is a szekrénybe helyezzen, majd meglátva engem, egy olyan széles mosollyal ajándékozott meg, amit én egyáltalán nem érdemeltem meg.
- Áh Flower drágám! De jó hogy itt vagy! Épp az ebédhez terítek meg! Lenne kedved segíteni? Egész héten alig dugtad ki az orrod a szobádból! Hogy lesápadtál! Mikor jártál utoljára kint? Napoznod kellene egy kicsit... - lépett oda hozzám, és szívszorítóan kedves volt velem, aminek hatására, pusztán attól, hogy ilyen törödéssel szól hozzám, elszorult a szívem.
- Úgy sajnálom... - motyogtam megsemmisülten az asszony vörös, göndör tincsei közé, amik államat csiklandozták miközben Molly egy szoros ölelésbe vont.
- Miket fecsegsz aranyom? Mit sajnálsz? - simított végig kócos tincseimen Molly.
- Az egész nyarat! Ha Bill nem költi el a pénzét arra, hogy engem meglátogasson, akkor most javában Egyiptomban ücsöröghetnénk a Nílus partján, vagy fedeznénk fel piramisokat, vagy pusztán csak élveznénk hogy végre együtt tölthejük az időnket a rég nem látott családtagunkkal, de erre fel most lőttek az egésznek, és az egész családnak miattam kell lemondania erről az útról... úgy sajnálom... - fakadtam ki, miközben Molly arca felismerhetetlen pacává folyt össze, ahogy a látásom könnyek homályosították el.
- Jajj drágám! Milyen butus vagy! - két rózsaszín folt fonódott körém, ami jelezte hogy Molly újra átölel. - Nehogy nekem megpróbáld bemesélni hogy ez a te hibád! - emelte rám mutató ujját, miután kibontakoztunk az ölelésből. - Hah! Csacsiság! Életveszélyben voltál, senki, ezért magától értetődően Bill sem számíthatott erre! Persze hogy azonnal úgy érezte ott a helye melletted! Tudod mennyire szeret téged? Itt senki sem volt hibás, legfőképpen nem te! Nem direkt sodortad magad halálközeli állapotba! Meg ne halljam mégegyszer hogy magadat okolod ezért, világos? - tette csípőre a jobb kezét Molly, miközben a másikkal szárazra törölte az arcom, hogy aztán egy hatalmas puszival újra nedvessé tegye.
Kissé könnyített a lelkiismeretemen, de nem mondhatnám hogy sokat, az valahová mélyen elfojtva még mindig mardosott, de legalább már nem éreztem ingert arra, hogy mindenképpen bent kuksoljak a szobámba.
- Na mit tudok segíteni? - tereltem a szót az asszony első kérdésére.
- Óh inkább menj ki egy kicsit játszani a fivéreiddel, megleszek, rájuk meg ha nem figyel valaki, egy idő után úgy is valami hatalmas galibát csinálnak. Megnyugodnék ha ügyelnél rájuk! - utasította el a segítségemet Molly, majd gyanúval a szemében méregette a rétet, íriszeit le nem véve Fredről és Georgeról, akik feltünően túl jól viselkettek, de persze Mollyval már ismertük a "készülünk valamire, csak igyekszünk hogy ne fogj gyanút rajtunk" álarcukat.
- De az előbb... - kezdtem volna, de Molly nyomban félbeszakított.
- Felejstd is el! Mindjárt kész vagyok, neked meg kikéne élvezned azt az utolsó pár hetet a nyárból. Hidd el, olyan hamar eltelik, hogy már vadászgathatjuk is össze az iskolához szükséges holmikat! Na iszkiri, amíg szépen mondom! - lengette meg játékosan a fakanalat, mintha csak el akarna agyabugyálni amiért nem vagyok hajlandó kimenni randalírozni Fredékhez.
Tudtam, hogy Mollyval nem érdemes szócsatát vívni, mert úgy is vesztesként távoznék a helyszínről, különben is addig rágná a fülemet még ki nem mennék én is parádézni a fiúkkal, ígyhát jobb híján napok óta először megfogtam a kilincset, majd lenyomva kiléptem a rég nem látott arany napfény fürösztötte kertbe.
Nem bajlódtam azzal, hogy cipőt húzzak, imádtam mezítláb gázolni a fűben, miközben a puha szálak kellemesen csiklandozták a lábfejemet.
Szinte vakított a sárga korong melengető fénye, mert körülbelül annyi volt a kapcsolatom vele, hogy néha ráléptem a szőnyegemnek azon területére, amire rávetültek a redőny apró rései között beszökő sugarak.
Téve pár lépést a smaragdszín, szél táncoltatta szálak között, elindultam a kert azon szakasza felé, ahonnan vihogást, abból következtetve pedig az ikreket sejtettem.
Elmentem pár bódítóan édes illatot árasztó rózsabokor mellett, ujjamat végighúzva a terebélyes, vörös szirmain, megzavarva ezzel néhány rajta ücsörgő pillangót, amik színes felhőt alkotva felröppentek a levegőbe.
Megkerülve a takaros kis házat, nagyobb kanyarokat bevéve hogy ne végezzem a rózsabokrok töviseiben, megérkeztem a két jómadárhoz, és kérdőn figyeltem mire készülnek.
Fred kezében egy kő volt, amit nem tudtam mire vélni, csak miután láttam hogy a keze az ablakom irányába lendül.
- Fred Weasley! Merlin szakállára! Te megbuggyantál? Ha betöröd az ablakom, Mollytól életfogytiglani szobafogságot kapsz, de minimum tőlem egy hatalmas nyaklevest! - óbégattam szememmel a lendületet vevő kezére meredve.
A vörös ijjedten rezzent össze, a kezében markolászott kavics pedig tompa puffanással a pázsiton landolt.
- Mire véljem ezt? - tettem csípőre a kezem, fejem gőgösen felemelve, igyekezvén a rettegett "Molly" pozíciót felvenni, amitől még maga Bill is néha frászt kap.
- Hááát... - vakargatta meg zavartan a tarkóját a fiú, miközben a rajtakapás szégyenében a kék eget kezdte kémlelni.
- Igeeen? - követeltem a magyarázatot ugyanúgy elnyújtva. - Minek akartál te az ablakomból szilánkokat csinalni?
Fred segítségkérően meredt testvérére, aki hárítóan maga elé emelte két kezét.
- Nehogy én játszam neked az ügyvédet! A te ötleted volt, te magyarázd ki magad! - morogta George, lazán a pácban hagyva fivérét, aki továbbra is csak a nyaka hátulját vakarta szégyenében, egészen addig keresve a szavakat, még majdnem én szóltam neki hogy hagyja abba a mozdulatot, mert a bőrt is lekaparja magáról.
- Esküszöm jó szándék vezérelt! - bökte ki végül, miközben inkább a zöld lombokat és minden árnyalatban pompázó bokrokat fixírozta, mintsem a szemembe nézzen.
- Lehet, bár ezt pont rólatok nem igazán tudom elhinni, de ez akkor sem mentség arra hogy ripityára törd az ablakom. - tettem karba a kezem, szigorúan a füle tövéig piruló Fredet mustrálva, aki még mindig kerülte a tekintetem.
- Mi az hogy nem tudod pont rólunk elképzelni? És amikor kimentettünk a gyengélkedőről? Az nem számít? Hűtlen vagy! Jobban menne hozzád egy önző macska vagy gőgös liba animágusnak! Vérig sértettél! - hüledezett megjátszva George, mire fogaimat igen mélyen az ajkaimba vájtam, hogy ne veszítsem el a tekintélyem, amíg Fredet szidom egy nevetéssel.
- Ott a pont. De mi lehet abban a jó szándék, hogyha szilánkokat zúdítotok a padlómra, ráadásul éjszaka még álljak neki fagyoskodni is? - intettem le a fiút, egy amolyan "erre varrj gombot" arckifejezéssel.
- Mondom hogy Fredet kérdezd! - nyilvánította ki pártatlanságát megint George. Haha. Erre bezzeg már nincs mire fel akkora szája.
Tekintetem ismét a tettesen állapodott meg.
- Szóval az ablak igen... - köhécselt sarkán hintázva Fred, megfelelő szavait keresve. Hihetetlenül zavarba jött. Ezek szerint nagyon helyt állok a dorgáló anya szerepében. - Hát... aggódtunk érted... - nyögte ki nagy nehezen Fred.
- Micsoda? - kérdeztem meglepve. Aggódtak? Értem? Inkább Mollyért vagy Arthurért kellett volna... nem értem, aki miatt annyi az utazásnak. - Értem aggódtatok? Nem vagytok egy kicsit eltájolva? Miattam lőttek a családi útnak! Hahó! - lengettem meg karom előttük, mintha csak bamba idiótákhoz beszélnék, de az hogy valóban értem aggódtak, mit ne mondjak más értelmiségi szintre nem is nagyon vall.
- Jhaaaajjj... - sóhajtott fel Fred, miközben ujjaival végigszántott lángvörös tincsein, mire azok egy madárfészket is lazán felülmúlva kezdtek meredezni minden lehetséges irányba.
- Hagyd már ezt a baromságot! - kapcsolódott be a társalgásba George. - Inkább a fejedhez, és nem az ablakodhoz kéne vágni azt követ! - lépett oda hozzám, majd mutató és középső ujját összeillesztve koppintott párat a fejemen, jelzésképp.
Baromság? Megértem hogy nem akarnak megsérteni, de pontosan tudják, honnan fúj a szél.
Csak túl jók hozzám, és nem akarják hogy magamat hibáztassam. Ami kedves, de tudjuk jól hogy megérdemelném.
- Igen, azért akartuk a követ az ablakodnak dobni, hogy kicsalogassunk végre, mert mostanában színedet sem látni, ki sem dugod az orrod abból a Merlinátkozta szobából, és kezdtél minket aggasztani. - vonta meg vállait Fred, miközben ő is fejét csóválva lépett mellém.
Sosem láttam még őket ennyire komolynak, és be kellett vallanom, hogy a két, mindig vigyorgó lókötőn lehangoló volt bármiféle más olyan érzelmet látni, ami nem a vidámság.
- Jól le is sápadtál. Mikor voltál utoljára ilyen szépen sütő napon? Tavaly nyáron? - csípte két ujja közé a valóban fehérre meszelt arcbőrömet George, majd finoman megrángatta.
Bosszúsan fejtettem le a kezét, majd fekcsattantam.
- Igen, mert emésztett a bűntudat! Miattam nem tudtunk kimenni Egyiptomba, ne tegyetek úgy mintha nem így lenne! Díjazom, és nagyon aranyos gesztus hogy fel akartok vidítani, de tényleg nem fog menni, hiszen ti is nagyon jól tudjátok, hogy ez az én hibám! - védekezően magam elé emeltem a kezem, pedig a meglágyult arcuk, majd bizonytalan mosolyuk nem arról árulkodott hogy annyira szükségem lenne védőfalra.
- Kérlek ne okold magad ezért, mert hülyeség. Ezt pontosan inkább NEKED kéne tudnod... - kezdett bele egy félmosollyal Fred.
- Nem te tehetsz róla. Nem direkt kerültél olyan állapotba ami. Bill helyében bárki ezt tette volna. Saját húgaként szeret, és ismerem. Amekkora szíve van, még akkor is azonnal gépre ülne, ha velünk történt volna ez meg. És ez így van rendjén. - követte ikertestvére példáját George.
- De nem történt akkora baj... nem érte meg erre pazarolni a pénzét! - kezdtem újfent szipogni, és éreztem, hogy egy könnycsepp forró patakot hagyva maga után, lefelé fut versenyt az arcomon, az őt követő többivel.
- De Bill honnan tudhatta hogy nem történt akkora baj? És különben is... nem elég nagy baj hogy a húga a gyengélkedőn fekszik, eszméletlenül, fele százalék eséllyel, hogy ne adj isten halott? Persze hogy azonnan rohant hozzád Blöki! - törölte le pulóvere ujjával a sós cseppeket Fred. - És ha csak mardosod magad, majd a szobádba zárkózol és nyaldosod a saját sebeidet, attól nem fogunk varázsütésre Egyiptomban teremni, és ráadásul te is teljesen értelmetenül töltöd el a hátra maradt időt búslakodással. Inkább élvezned kéne, és nem olyan hibákért okolni magad, amikért senki, de legfőképpen nem TE vagy a hibás. Megértetted? - folytatta, miközben Georgeal egyetemben átkaroltak, így pityergéstől rázkódó vállamat két piros pulóver fogta közre.
Lehet igazuk van...
Nem direkt fejeltem le azt az idióta lépcsőt! Azért fejeltem le, mert Mógus gondoskodott róla, mikor Voldemort ellen küzdöttünk!
Inkább repesnem kéne az örömtől, hogy van egy bátyám, aki nem is édes testvérem, mégis feltétel nélkül szeret, úgy, amit még két édestestvér is megirigyelne.
Örülnöm kéne, hogy akármilyen hátrányos családba születtem bele, ő itt van nekem, fogja a kezem, vezet az úton, és felsegít ha elesek, mintha csak kötelező lenne neki bepótolnia számomra mindazt, amit azért nem kaphatok meg, mert a szüleim -egyik legalábbis biztosan - lemondott rólam azért, hogy emberek életét onthassa ki, tönkre téve ezzek az enyémet.
Ami nem sikerül neki, mert itt van Molly, Arthur, Fred, George,Bill... azok az emberek, akik úgy szeretnek mint sajátjuk, és akkora szívük van, hogy mind a másik hét fogadott testvéremmel együtt hatalmas helyet kapok benne.
Éreztem, hogy úgy árad bennem szét a megnyugvás és boldogság, mint a gondosan szépre varázsolt Odú kertjében a nap aranyló sugarai.
Éreztem hogy a sok csordogáló könny áradat alatt, egy széles mosoly bújkál, ami azonnal felszínre is tört, miután patakból márcsak sós kis foltok maradtak a ruhám ujjának hatására az arcomon.
Fred és George felnyitották a szemem, hogy szerető családom van, és legyünk akármilyen távol, ez így is marad, hiába kell most egy nyarat egymás nélkül  töltenünk.
A szeretetünk ennél sokkalta erősebb. Nem éri meg ezért több könnyet hullajtani.
Boldogságtól felragyogó szemeim rájuk emeltem.
- Ti mikor lettetek ennyire bölcsek? Ez nekem nagyon szokatlan... - kacagtam rájuk, mire már ők is őszinte mosollyal a képükön néztek sokatmondóan össze, majd újra rám.
- Egy olyan idegösszeroppanás határán lévő lány mellé, mint te, néha bölcsnek kell lenni, mert ellenben az egész nyaradat bent töltötted volna. - borzolta meg a hajam Fred, mire mindannyian elnevettük magunkat. - De úgy látom, bevált, sikeresen meggyőztünk, ezért... - komolyodott meg ismét a fiú. - Arra kérlek, ne legyen több önostorozás, és nem ejthetsz emiatt egyetlen könnyet sem, egész nyáron csak azt a mosolygós, viccelődős, életvidám Flowert akarom látni, akit megszoktunk, és imádunk! Rendben? - nézett mélyen a szemembe.
- Szavamat adom! - esküdtem.
- Helyes! - bólintott egy széles vigyor kíséretében Fred.
- És ennek örömére... - vigyorgott sejtelmesen George. - Csoportos ölelééés! - kurjantotta, mire mindketten rám vetették magukat.
Nagy vihogó massza lettünk, és mivel két oldalról is rám nehezedett két, két méteres, izmos idióta, elvesztettem az egyensúlyomat, és mindannyian kiterültünk a füvön.
- Ti nem vagytok komplettek! - nyögtem egy nevetőgörcs közepette, ami a két vörös vállát is erőteljesen rázta.
- Tudjuk! Valami újat mondj! - fogta a hasát George, miközben kacagva rúgkapált, néhány meglepetten visongó kerti gnómot lendítve ezzel a levegőbe.
Azok pár méterrel landoltak tőlünk, apró öklüket fenyegetően a cipője felé rázva, valami vékony és hadaró nyelven szitkozódva.
Az én jókedvemet azonban pár zsörtökődő kertitörpe nem szeghette, így továbbra is nevetve igyekeztem feltápászkodni, de ezt sem a testemet rángató kacagás, sem a lehető legtermészetellenesebben összegabalyodott végtagjaink nem engedték meg.
Ki tudja meddig fetrenghettünk a fűben, örömkönnyeinkben fulldokolva. 
A nevető parádét végül Molly oszlatta fel, mikor is egy gőzölgő lábast püfölve a fakanalával, kirontott az udvarra, és hát... nem lepődök meg azon hogy furcsállta a látványt.
- Gyerekek lassan tíz perce rátok várok, kész az ebéd. Különben is, mi a fenét műveltek? - hüledezett az asszony, miközben nagy nehezen rájöttem melyik irányba csavarjam a karom ahhoz, hogy az ne George lábával alkosson egy masnit, és még mindig rázkódó vállakkal két lábra álltam, ami nehezen ment, így Fred vállába csimpaszkodtam, aminek az eredménye az lett, hogy újfent vészesen meginogtunk, de szerencsére sikerült nem megint a pázsiton kikötnünk.
- Jesszusom gyerekek! Mire véljem ezt? Szép tiszta ruhában itt feküdtök a porba-koszba? Nekem így asztalhoz ne üljetek! Lehet menni mosakodni és átöltözni! - hadonászott a fakanállal Molly, miközben a lábas tartalmának csöpnyi része a zöld füvet színezte pirosra egy kis paradicsomlevessel.
A kerti gnómok azonnal egymással dulakodva rávetették magukat a fűszeres tócsára. Mi pedig még mindig egyensúlyvesztve, meg-meg inogva támogattuk egymást Molly felé, hogy aztán a fent említett faeszközzel szitkozódva be legyünk terelve a házba, hogy tiszta öltözetre cseréljük a barna és zöld foltos ruháinkat.
Támolyogva bekecmeregtünk a takaros házikóba, azon belül elválltak útjaink, ki-kinek saját szobájába, enyém a majdnem betört ablakú helységbe.
A lila "Meteors" kviddics drukker pólómat egy ugyanannak a csapatnak szurkoló pulóverre cseréltem, és a nadrágomat is a Molly álltal tükörsimára vasalt, patyolat tisztára mosott, tökéletesen szabályos négyzetbe hajtogatott verziójára váltottam le.
Ha Molly pár hetente nem jönne be rendet tenni a szobámba, biztos hogy minden úgy lenne behányva ahogy, és lehet egy pólót anélkül hogy észrevenném, hogy mosásra érett, hatszor felvennék egy héten.
Immár tiszta ruhában meglódultam a folyosón, minden egyes lélegzetvétel után egyre gyorsabbra fogva lépteimet, ahogy betöltötte az orrom a leves és az összetéveszthetetlen sült csirke illata, és úgy baktattam le a lépcsőn, mintha lavina zúdulna alá az Odú öreg, nyikorgó tölgyfa fokain.
Az asztal megterítve állt, csillogóan tiszta tányérokkal és evőeszközökkel, megkoronozva egy hatalmas lábos levessel és hívogatóan gőzölgő sülttel, ami elől Molly nem győzte a már szimbólumként kezében tartott fakanállal elhajtani Fredet és Georgeot, akiknek feltett szándéka volt megdézsmálni a tányéron terpeszkedő, már csak az illatával jóllakató csirkét.
Mihelyst a garázsban mugli tárgyakat bűvölgető Arthur is helyet foglalt, nekiláttunk hogy fényesre varázsoljuk a tálcákat és tányérokat.
Ebéd közben Arthur kezében a Reggeli Prófétával kavargatta teáját, Fred és George egymást dobálták petrezsejmes krumplival, amit Molly két taslival nyugtázott, Ron úgy evett mint egy vérbeli malac, nyitott szájjal, amin csak a fejem ingattam, Ginny  Harryről áradozott (erősen gyanítom hogy valakit telibe talált Cupido nyila), Percy fontoskodva magyarázott idei prefektusi teendőjiről, én pedig mindenhogy, csak nem nőisen ismételgettem a kanál szájhoz emel, majd újra a tányérhoz mozdulatot, így jóformán csak Arthur és én voltunk csöndben, egyszóval az aznapi ebéd csak egy szokásos Weasley családi csendélet volt. Amibe imádtam tartozni. Imádtam a részese lenni. Közéjük tartoztam úgy igazán. És nem az Arthur álltal böngészett hírlap hátuljáról rám meredő, élettelen gonosz szürke szemű Sirius Black mellé. No igen. Megint mindenhonnan ezt hallani, még a madarak is azt csiripelik, hogy a hírhedt Sirius Black megint megkísérelt megszökni az Azkabanból, és majdnem sikerrel is járt, csak hát nem véletlenül az Azkaban a leghíresebb varázsló tömlöc ugyebár. Jó eséllyel ott fog poshadni élete végéig, bár kissé megingott a hitem abban, hogy mindenképp azt szeretném, hogy ott sorvadjon meg dementorok között, amik mindent kiszipolyoznak belőle, kivéve egyetlen annyi élet parazsat, hogy élőhalottként tovább sínylődjön a rácsok mögött. Ilyen halálnál is elborzasztobb sorsot még az esküdt ellenségemnek se kívánnék...
Elgondolkodva emeltem számhoz a kamilla teával csurtig töltött csészémet, észre se véve hogy néhány csepp lecsorog az államon, sötét foltokat hagyva befolyva a pulóverem alá. Említettem már hogy nem nőisen étkezek? Bizonyára századjára... hát az ivás sem más tészta. Az alapkoncepció ugyanaz. Mindenképp összemocskolt ruhával és maszatos ajkakkal állok fel az asztaltól. Márcsak az kéne hogy csámcsogjak mint Ron... ha a mi kettőnk étkezési stílusát összesűrítjük egy személyben, megkapjuk a sertés ember megfelelőjét.
Nevetve felhorkantam az elképzelésen, azt elérve hogy az orromba is beömöljön a víz.
Prüszkölve emeltem a szalvétát az arcom elé, kamilla teával eláztatva az asztallapot és a nadrágomat, ahova kiköhintettem.
Merlinre mondom, néha tényleg el kéne gondolkodnom azon, hogy mennyire is életképtelen vagyok.
Még mindenki az én hátamat ütögette, Arthur szemei továbbra is szakadatlanul a Reggeli Próféta sorai közt vándoroltak, majd elkerekedtek.
- Molly drágám! Ezt hallgasd! - emelte fel a hírlapot, meghökkenve. - "Ma reggel elhunyt a híres alkimista, Nicolas Flamel, és felesége Perenelle Flamel. A hatszázas éveiket taposó házaspárra békés úton talált rá a végső álom. Egy éjszakai találkáról tartottak haza, barátjuktól Albus Dumbledoretól, majd nyugovóra tértek, és a fiuk másnap már élettenül találta őket ágyukban. A fiút és Dumbledoret meginterjúvoltuk, mindketten csak váltig állították hogy már épp ideje volt, hisz már nagyon benne jártak a korban, és hogy már igencsak kihatott az öregség minden nyavajája a mindennapjaikra, így inkább megváltás volt ez Nicolasék számára mintsem veszteség. Többet nem nyilatkoztak, de annyit sikerült kiderítenünk, hogy köze lehet ahhoz, hogy az egyetlen létező bölcsek kövét megsemmisítették nemrégiben, így várható volt, hogy az igencsak koros házaspár lassan élete végéhez ér." - olvasta fel Arthur az ominózus cikket, és ezt rajtam és Ronon kívűl mindenki hüledezve fogadta. - Hát nem szörnyű? Az egyik legnagyobb koponya volt... - siránkozott Arthur. - Olyan sokat segédkezett a minisztériumnak és mi mégcsak meg sem háláltuk... nyugodjon békében szegény Flamel úr... - ingatta lemondóan a fejét a férfi.
Ronnal egy sokatmondó pillantást váltottunk, mindkettőnk fejében újrajátszva a bizonyos éjszaka eseményeinek és Dumbledore szavainak lemezét, emlékeinket pártatlan nosztalgiával újfent átélve, mert hát valljuk be izgalmas kalandon, de egyben nehéz megpróbáltatáson tudjuk túl magunkat.
Emlékezetes évünk volt, mi tagadás.
Úgy éreztem sokat értem ezalatt a röpke tanév alatt. Hiszen mindenki így érezné, aki csak megélt egy életre halálra szóló összecsapást, és még tudja hogy valószínűleg a köddel fedett jövő bizony már tartogatja számunkra a folytatását. Az, hogy túléltük azokat az életünkre törő, kegyetlen dolgokat, amik a Roxfort alatt lévő kazamatákban történtek, nem jelenti azt, hogy teljesen kiiktattuk Voldemortot.
Megnyertüt a csatát. A háborút még nem.
Hosszadalmas küzdelem elé nézünk, ezért hálát kell majd adnom a nyugodt tanávért, ami idén vár rám.
De ha tudtam volna, hogy a másodikos év ennél csak rosszabb lesz, nem szólom így el magam...

Vége a könyvnek,

de korántsem Flower Black kalandjainak!

Milyen megpróbáltatásokat kell az ifjú boszorkának átvészelnie másodikosként?

Vajon most is sikert aratnak majd együtt barátaival Voldemorttal szemben?

Mindez kiderül
Az Ifjabbik Tappmancs
Book 2
A Titkok Kamrája
című könyvben, aminek első része már megtekinthető eme szöveget író amatőr írónőnk könyvei közt keresgélvén!