2.évad, 1. fejezet [Harry Potter és a titkok kamrája]
"Nyár, és az élet könnyű"
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Agnesnek viszonylag semmit tevéssel telt az első pár hete a nyári szünetből. Mindig akadt valami tenni való, egyszer a szobáját rendezte át, egyszer a kertbe ült ki olvasni, de arra is volt példa, hogy a testvérével mentek be London belvárosába és fagyiztak egy nagyot. Mivel muglik voltak a szüleik, ezért elég jártassak voltak a szokásaikban és ez jól jött egy szimpla édesség vásárlása esetén is. Hermione épp a testvére szobájában ült az ágyon és olvasott, amíg nővére a szobájában található növényeit rendezgette. Ekkor azonban édesanyjuk hangja hallatszódott, pontosan abban a pillanatban, ahogy megszólalt a csengő. — Agnes! Kinyitnátok? Éppen főzök! — Erre a lány már el is indult a bejárati ajtó felé, de kishúga nevetve megelőzte őt, így végül ő nyitott ajtót. — Oliver? — kérdezte megdöbbenve a kislány. Akkor ért oda az idősebbik Granger is, aki szintén meglepődve nézett rá a fiúra. — Sziasztok! — vakarta meg a tarkóját a fiú a szabad kezével, ugyanis a másikba egy seprűt tartott. A lányok beinvitálták, majd az idősebbek elindultak Agnes szobája felé. Most viszont újra a lányok édesanyja hangja állította meg őket. — Ki csöngetett? — Agnes egyik barátja — válaszolt egyből Hermione. — Anya a szobámban leszünk! — Meg sem várva a választ, a fiút maga után húzva benyitott a szobájába.
A fiú a sarokba állította a seprűjét, majd a lány felé fordult és megölelte őt. — Igazán írhattál volna! — kezdte a fiú. — Azt hittem már csak a londoni állatkertbe foglak megtalálni. Kínkeserves módon bukkantam csak rá a házatokra! — Buszoztál? — kérdezte a lány nevetve, kibújva Oliver öleléséből. — Ne is mond. Az öreg muglik valami hihetetlen teremtmények! Át kellett adnom a helyem az egyiknek. Konkrétan felrángatott az ülésből! — forgatta meg a szemeit a csapatkapitány. — Na, majd megtanítom a buszozás rejtéjeit neked! — vigyorodott el a lány. Még az utolsó héten beszélt meg egy találkozót a fiúval, de el is felejtette, hogy mikorra. Azonban úgy tűnt a fiú nem, hiszen ott ült a szobájában. — Nem bánod, ha befejezem? Épp a virágjaimat rendezgettem, amikor csöngettél. — Dehogy, nyugodtan. — Dőlt hátra Oliver a lány ágyán. Egy jó negyed óra is eltelt, mire Agnes végzett, de mikor a fiúhoz fordult, egy békésen szunyókáló kviddics játékost pillantott meg. Agnes fogta a kameráját és lefotózta a barátját. A fényképező egyből ki is nyomta magából a polaroidot, majd letette az asztalára. Már épp kilépett volna a szobájából, mikor kopogtak. Hermione dugta be a fejét az ajtón, de amint megpillantotta Oliver-t lehervadt a mosoly az arcáról. — Agnes! Mit adtál neki? — Egy lesújtó pillantást vetett nővérére. Az csak kitolva a szobájából húgát, megrázta a fejét, majd becsukta maga mögött az ajtó. — Ne zavard! Buszozott. Szegényt eléggé megviselte — húzta el a száját az idősebbik lány. Majd elindult a konyhába egy kis harapni való után kutatva. Édesanyja épp akkor csukta be a hűtőt. — Agnes! Nem is mondtad, hogy jönni fog az egyik barátod! Most csak úgy ott hagytad a szobádban? — Ráncolta egyből össze a homlokát az asszony. — Elaludt! Ő is varázsló és eléggé megviseli az ilyes fajta közlekedés. Azt mondta, hogy egy öregember felállította őt a buszon, hogy le tudjon ülni — mondta mosolyogva, miközben a pultnak dőlt. Az anyja felnevetett, majd elindult kifelé a helyiségből. — Hogy is hívják? — Oliver. Oliver Wood.
