Álom vagy valóság

Ahonnan kezdődött minden...

De választ sajnos nem igazán tudtam adni, a válla fölött ugyanis megpillantottam azt az arcot akiét évek óta nem láttam, aki csak a legrosszabb rémálmaimban szerepelt, az apámét.

- Ő meg mit keres itt? -dühösen meredtem Annie-re, majd a fejemmel a válla felé böktem. 

- Csak beszélni szeretne veled Mia, kérlek csak hallgasd meg. - Annie könyörgő tekintettel nézett rám, majd megfordulva apánk felé egy biztató mosolyt küldött és ott is hagyott minket. 

Az első percek csendben teltek, mivel egyikünk sem akart megszólalni, ő nem akart kérdezni arról a dologról, nekem pedig eszem ágában sem volt beszélni róla. Évekkel ezelőtt lehetett volna erre alkalma, de fogta magát és gyáva módon hátrahagyott minket, ezért sem kapná meg a Legjobb Apa címért járó díjat. 

Mit sem törődve velem, az ágyamhoz legközelebb eső babzsák fotelembe leült, majd gondterhelten végigmért. Az évek már látszódtak rajta, a szeme körül lévő ráncok tanúskodtak erről, na meg persze a több napos borosta. Az arca beesett volt, a szeme alatti karikák pedig rávilágítottak arra, hogy valójában ő sem alszik valami jól. Nem volt jól és tudtam, hogy ez a beszélgetésünk csak rossz irányba fog haladni, mindig csak akkor látogatott meg ha valami baj történt, és előre tudtam már, hogy mi is a baj.

Évekkel ezelőtt...

Anyánk halála után apánk, Mark egyre jobban eltávolodott tőlünk, én akkor még csak  6 éves voltam. Akkoriban Annie vigyázott rám és hozott haza az oviból is, viszont neki is megvolt a maga élete és tudtam, hogy egy idő után ő is elfog felejteni. Miután az első osztályt kezdtem az iskolában nagyobb teret hagyott nekem, hogy barátkozzak. Az első eset akkor történt mikor elfelejtett értem jönni, a tanító néni nem akart hazaengedi szülő nélkül, így elszöktem. Rutinosan tudtam már a hazautat, mivel nem egyszer mentünk végig ezen a nővéremmel. De ez az út most teljesen más volt, végig azt éreztem, hogy valaki követ, de senkit nem láttam.

Aztán így teltek el a napok, majd a hetek és hónapok mindig éreztem valakit aki mellettem lenne, történt olyan eset is mikor az előttem lévő narancslé kiborult, vagy mikor az iskola ebédlőjében a tálcák leestek a helyükről. De ez nem az utolsó eset volt. 

Az első itt ragadt lelket 9 éves koromban láttam..

Éppen az egyik Barbie babám haját fésültem, amikor megjelent előttem törökülésbe ülve egy fiatal lány. Szakadt ruha volt rajta és a fején egy hosszú és mély  vágás, voltaképpen az okozhatta a halálát. Akkoriban ő volt az egyetlen barátom, hiszen egy őrülttel ki is akart volna barátkozni. De ez a lány  3 hónapon keresztül minden egyes napon visszatért hozzám és játszott velem.  Majd egyik nap se szó, se beszéd eltűnt, nem jött vissza másod és harmadnapon sem.

Kisgyerek voltam és ha a felnőttek meg is hallottak, ahogy beszélgetek valakivel, nem is vették figyelembe, hiszen a velem egykorúaknak is voltak képzeletbeli barátai, csak az enyémek mégsem ilyenek voltak.

A 12. születésnapomon történt ez, éveken keresztül láttam őket, beszéltek hozzám, de ha nem vettem róluk tudomást hamar eltűntek. De voltak a rosszabbik fajták akik nem hagytak békén, akik hozzám kötődtek. Ron is ilyen volt. 2 éven keresztül volt mellettem, egyfolytában bántó szavakat kaptam tőle. A születésnapom estéjén is megjelent, akkor próbált meg először megölni miközben egyfolytában azt mondogatta, hogy:

- Még Castiel sem védhet meg..

Akkor még nem is tudtam ki az az ember, de azon az estén minden megváltozott. Az itt ragadt lelkek eltűntek körülöttem, több hétig nem is éreztem a jelenlétüket, aztán kezdődtek a rémálmok. 

Azok akik segítséget próbáltak tőlem kérni már csak az álmaimban szerepeltek, nem tudtam már aludni, féltem az álmoktól, mivel sosem tudtam, hogy mi is a valóság és mi az álom.

Napjainkban..

- Mia, a napokban találkoztál emberekkel? -kérdezte apám a gondolataimból kiszakítva. 

- Persze apa, hiszen az iskolába nem emberek szoktak járni? - néztem rá gúnyosan majd, kipattanva az ágyból a fürdőszobába vettem az irányt, viszont elém állva meg akadályozta ezt.

- Beszéltél velük? 

- Mégis kikkel? Apa nekem erre nincs időm, és el is fogok késni az iskolából.. - próbáltam arrébb menni, de egyszerűen nem engedett el, a választ várta és egyre jobban ideges lett. 

- Álmodtál velük?  Visszajöttek?  Mia, az isten szerelmére válaszolj már! - magából kikelve kezdett el ordibálni, mikor a hálószoba ablakom szétrobbant és mindenfelé záporozni kezdtek az üvegszilánkok. Apám felém ugorva próbált védeni engem, de mindhiába mind a ketten szereztünk pár eléggé mély sebet. 

- Castiel... - suttogta alig hallhatóan apám majd rám nézve elképedve kezdett távolodni tőlem, félelem tükröződött a szemében.

- Az nem lehet, csak egy álom volt. - magamat csipkedve keltem fel a padlóról, mit sem törődve az üvegdarabokkal. - Csak egy álom volt, nem lehet itt. 

Az idő lelassult, apám karon ragadva vezetett ki a szobából, le az emeleti lépcsőről, majd telefonját elővéve dühösen beszélt  a vonal túloldalán lévő személlyel. A nővérem apánktól kérdezgette, hogy mi történt majd engem szólongatva próbált visszarántani a jelenbe, viszont az agyam teljesen máshol járt. 

Hiszen ha ő visszatért, akkor a rémálmok is, vagyis ez egyet jelent, hogy eljött az időm. 

Eljött az idő, hogy szembe nézzek a sorsommal.

Sziasztoook drágaságok! 

Remélem ez a kicsi rész elnyeri majd a tetszéseteket, véleményeket a komment szekcióban várom és ma még jövök egy résszel nektek. 

Addig is sok puszi! xoxo

HTimiii