Álom vagy valóság

Látomás

Kellett egy kis idő, míg magamhoz térek. Iris ugyanúgy mellettem ült a földön, majd  a kanapén is. Ragyogó mosollyal figyelte minden egyes lépésemet és cselekedetemet. Nem bírtam megszólalni, sokk hatása alatt voltam, attól amit láttam. 

- Mia cica, mi van veled? Percek óta meg se szólalsz, olyan mintha szellemet láttál volna. - aggodalmasan nézett rám Easton majd jót röhögött a saját poénján. 

Remegve néztem Cas szemébe, aki meglepetten nézett vissza rám, majd Irisre. Easton tekintete mind a hármunk között cikázott, majd egy idő után felkiáltva boxolt egyet a levegőbe. 

- Nem is mondtad el neki? - enyhén sértetten szegezte a kérdést Castielnek, aki mit sem törődve vele kilépett az ajtón a hidegbe. 

Iris zavartan nézett utána, majd rám emelte gyönyörű szép szemét és alig hallhatóan suttogni kezdett. 

- Fél a jövőtől. - mosolygott rám félénken, majd tovább folytatta. - De ez a ti jövőtök. 

- Ezt ő is látta? Amit mutattál nekem, azt most ő is látta ? -aggódva pillantottam Eastonre majd vissza a csöppségre. 

- Ő mindent lát. 

- Na az meg más tészta, hogy elfogadja e vagy sem. - horkantott fel Easton.

- Mi vagy te ? - néztem megrémülve a kislányra. 

- Látja a jövőt és talán megköszönhetnéd neki, hogy elűzte az árnyakat. - egy mély és parancsoló hang zengte be a szobát.

- Azt hittem meghaltál. - néztem a hang irányába, majd fel állva tettem felé egy lépést.

- Nem, mivel akkor...

- Mivel akkor én is meghalnék? -semmi meglepettség nem suhant át az arcán, csak gúnyosan elmosolyodva a folyosóra indult, én pedig mit sem törődve East kiabálásával utána lódultam. 

A folyosó végén állt egy szoba, belépve Cas után egyből körülnéztem, a függönyök régiek voltak a bútorokon pedig látszódott, hogy régen voltak használva, por lepte őket. 

- Easton mondta el neked? 

- Nem, Uriel volt. Én... - megakadt a hangom, egy mély sóhajt vettem. - Mondd, hogy ez nem igaz Cas. Mondd, hogy ez nem történhet meg. 

- Vissza hívtál vagy sem? - pördült meg a tengelye kerül, és mogyoró barna szemével villámokat szórt felém.

- Nem tudom miről beszélsz. Egyik pillanatban még minden rendben volt, a másikban újra megjelensz az álmaimban és felforgatsz mindent. 

- Igen vagy nem? - kiabált rám.

- NEM. Nem hívtalak vissza. Mondd már el mi folyik itt. Cas..

Rám nézett majd se szó, se beszéd kámforrá vált. Ott álltam tétlenül és haragosan. 

- Cas az istenért. Cas - kiabáltam, de feleslegesen, hiszen addig már csak hűlt helye volt.

- Most felidegesítetted. - fordultam a hang irányába aki mellett persze Iris is ott állt.

- Nem tudom miről beszélsz, és jelen pillanatban nincs türelmem hozzád Easton. Egy sikátorban fekszem és kitudja jelenleg mi történik a testemmel míg a tudat alattim ilyen csúnya játékot űz velem. 

- Én haza tudlak küldeni. - alig hallhatóan mondta Iris, majd kilépett Easton háta mögül, felém nyújtotta a kezét. - Nem ígérhetek semmit, de haza tudlak küldeni. 

- Emlékezni fogok erre, ami itt történt? 

- Nem tudom. - biggyesztette sírásra a száját, majd szorosan hozzám bújt. - Nem kellene elmenned. Haragudni fog. 

- Nem érdekel Easton. - öleltem át a kislányt.

- Én nem Eastonról beszéltem, hanem Castielről. - a nagy zöld szemeivel rám nézett és elmosolyodott. 

- Csak küldj haza rendben? Nem lesz semmi gáz, Cas meg fogja érteni. - mosolyogtam rá.

- Ja, mert Cas már csak ilyen, ő mindent megért. - horkantott egyet Easton, majd karba tett kézzel unott fejjel nézett vissza rám.

Iris megfogta a kezem, rám mosolygott. Felnézett a ház mennyezetére majd vissza rám, immár fekete szemmel. Elsötétedett minden előttem. 

A sikátorba ébredtem, a fejem lüktetett a fájdalomtól. A halántékomhoz nyúlva, ragadós és folyékony részt éreztem, a kezemet kémlelve a saját vérem volt ott. Körül néztem, de senki nem tartózkodott itt. Nagy nehezen lábra álltam, majd gyorsan megkapaszkodva próbáltam elnyomni a feljövő hányásomat és palástolni a szédülésem. A fejem zúgott és csöpögött belőle a vér nem csak a ruhámra hanem a betonra is. Bizonytalanul tettem meg az első lépéseket az utcára. Hirtelen egy erős valamibe ütköztem. Kábán pillantottam fel majd megláttam azt az arcot, amire most egyáltalán nem is lett volna szükségem. 

- Veled meg mi az istent történt? - rivallt rám az apám. 

Az irányításom alól kezdett kicsúszni minden, a fejemben újabb és újabb sikoltozások vették kezdetét. A térdem elgyengült majd eszméletlenül zuhantam az apám karjaiba.