Álom vagy valóság

Méreg

Egy kórházban tértem magamhoz, a fejem hasogatott. A karomból mindenféle csövek álltak ki, az ágyam melletti kis asztalon pedig egy pohár víz és egy doboz gyógyszer éktelenkedett. Gondosan szétnéztem, hogy hol is tartózkodom éppen. A szoba falai fehérek voltak, ugyanúgy a padló és a bútorzat is, a szobát belengte a szokásos kórházi szag, amitől menten felfordult a gyomrom. Olyan gyorsan próbáltam meg kivenni a csöveket a kezemből, hogy teljesen megfeledkeztem a fejemről na meg a sebeimről. Éles fájdalom hasított a halántékomba és az oldalamba is egyben. Vártam a sikolyokat, de nem érkeztek meg. Komótosan kikászálódtam az ágyból, majd annak oldalába kapaszkodva haladtam előre az ajtóhoz, ami feltehetőleg a mosdóba vezetett. 

A tükörben egy vékony és egy törékeny lány bámult vissza rám. Lehajoltam, hideg vízzel megmostam az arcom majd a csap szélébe kapaszkodva újra a tükörbe néztem.

- Uram atyám. - sikítottam fel, miközben a hátam mögött álló személy kacagni kezdett. 

Egy nővér szaladt be a szobámba, nyomában még egy majd még egy orvossal. Aggódva pillantgattak rám, majd arra a helyre ahova néztem. A nővér közelebb araszolt hozzám, de a kezében ott volt egy injekció, gondosan ügyelt arra,hogy ne vegyem észre ámde igen rosszul sikerült ez neki. 

- Engedd, hogy elaltassanak, mindent megbeszélünk odaát. - suttogta a fülembe az "idegen".

A nővér tett felém még egy lépést, majd látva a szemembe az ellentmondást, mit sem törődve velem vagy akár az érzéseimmel, a karomba szúrta a tűt. Ezután pedig minden elsötétült...

Nem idevaló vagy.. Nincs szüksége rád...

Hirtelen pattant ki a szemem, majd felismerve a titkos helyet, légzésem egyre nyugodtabb lett. Egy ismerős zöld szempárba néztem bele.

- Ugye nem csináltam semmi rosszat? - suttogva kérdezte Iris, majd felnézett a mellette álló Castiel szemébe. 

- Nem, nem csináltál semmi rosszat. - mosolygott le rá az említett személy, majd rám nézve gúnyosan elmosolyodott és ott hagyott kettőnket a konyhában. 

Szótlanul feküdtem, Iris pedig úgy szint úgy állt a kandalló mellett. Apró kezecskéit tördelte, de közben nagyon figyelt arra, hogy nehogy bármit is mondjon. Egy percre terelődött el a figyelmem, de mikor visszanéztem oda ahol eddig állt, hűlt helyét találtam ott. Apró lépteit a folyosón hallottam meg, így a nyomába eredtem.  Dúdolva ment a titokzatos szoba felé. 

Lélegzetvisszafojtva vártam mi is fog ezután történni, de egy kéz ragadta meg a könyököm és durván visszarántott a folyosóról. A kézhez egy mogyoró barna dühös szem is párosult.

- Mégis mi a francot képzelsz? - mondta összeszorított foggal.

- Mégis mi a francot képzelnék? - néztem vissza rá dühösen. 

- Ne kérdéssel felelj a kérdésemre. Miért követed Irist? - szikrákat szórva nézett rám, majd elkezdett a nappaliba rángatni. Elfogott a de ja vu érzés.

- Cas engedj el, ez fáj. - kezdtem kiabálni, de hiába mivel ugyanúgy rángatott tovább. - Castiel hallod amit mondok? 

- Ja, csak nem nagyon érdekel.

A kanapéhoz érve még erőfeszítésébe se telt, olyan könnyedén lökött le rá, majd hátat fordítva elindult vissza a folyosóra, onnan ahonnan az imént kijöttünk. Dühösen felpattantam a helyemről és felé vettem az irányt, mit sem törődve azzal, hogy mérges lesz e vagy sem. 

A titokzatos szobába beérve, döbbenten fedeztem fel, hogy egyáltalán nem úgy néz ki mint a legutóbb. A régi függönyöket és kopott bútorokat felváltották az újak. Rengeteg kép díszítette a falat, a könyvespolc pedig tele volt újabbnál újabb könyvekkel. Castiel az ablakon kifelé nézve támasztotta az ablak keretet, majd felsóhajtott.

- Te sose fogadsz szót nekem igaz? 

- Nem, tényleg nem fogadok szót. Viszont ideje lenne beszélnünk nem gondolod. - bizonytalanul tettem felé egy lépést.

- Lejárt az időnk.. - hátrafordulva gúnyosan elmosolyodott, majd vissza fordult az ablak felé.

Időm se volt megkérdezni, hogy valójában miről is beszél, mivel visszatértem a szörnyű valóságba.  A szemem egész gyorsan kezdte megszokni újra a kórházi szoba rikító fehér színét, de nem kerülte el a figyelmemet az sem, hogy az ablaknál ott állt Easton, az ágyam mellett pedig ott ült apám. Az ébredésemre mind a ketten felém kapták a fejüket, ám mind a kettőjüknek más és más csúszott ki a száján. 

- Mia, drágám aggódtam érted, istenem de örülök, hogy fel keltél. - szorította meg a kezem az apám.

- Meg fognak mérgezni, muszáj visszatérned az álomvilágba Mia cica, mielőtt túl késő lenne. - mondta apámmal egy időben East. 

A fejemet kapkodva közöttük, nem telt sok időbe míg újra elnyomott az álom, ott pedig újra a titokzatos rétre kerültem, ahol Iris a kis dalocskáját énekelte újra és újra, zöld szeme helyett fekete színben pompázva. Mellette pedig egy titokzatos férfi, ördögi mosollyal nézett rám, majd Iris hátát megsimítva intett felém, hogy csatlakozzam a köreikbe. A mosolya pedig azt sugározta, hogy magával az ördöggel fogok beszélgetni. 

Addig a pillanatig míg oda nem értem, nem is hittem el, hogy valójában ő az. 

Valójában az ördöggel kötöttem szövetséget.