Álom vagy valóság

A sors

Több idő kellett míg magamhoz tértem az ablak kirobbanása után. Eközben apánk végig telefonált, a nővérem pedig remegő kézzel készítette el a nyugtató teám majd ugyanúgy hozta ki nekem. A percek csak vánszorogtak és isten tudja mióta is ültem ott. Nem akartam megszólalni, most csak csendre vágytam és leginkább arra is, hogy mindennek vége legyen.

- Ezt nem hiszem el, ezek az emberek semmit sem tudnak és semmit sem látnak. - apám hangja szakított vissza a valóságba. Látszódott rajta, hogy nem igazán tudta mit is kéne tenni, itt jött az a pont mindig, hogy elment több évre. 

Rám nézve zavarodottság tükröződött az arcán majd a vállam felé pillantott. Több ideig azt az egyetlen pontot bámulta, miközben a homlokáról gyöngyöződtek az izzadságcseppek. A kezében lévő telefonját elejtette majd hátrálni kezdett az ajtóhoz. Annie aggódva figyelte az egész jelenetet, majd a csengő fülsüketítő hangja visszhangozta be a házat. 

- Megérkezett a reggeli -pénztárcáját felkapva az ajtóhoz rohant, apánkat kikerülve ezzel magunkra hagyva minket. 

- Szeretném, ha újra szednéd a gyógyszereidet és ha Dr. Sullivan-hez is elmennél még a hét folyamán. - apám kerülve a tekintetem elmondta a mondandóját majd megfordulva az ajtó felé vette az irányt és kilépett rajta, talán örökre.

Az idő csak vánszorgott, Annie a reggelivel visszatérve most az egyszer hagyta, hogy a kanapén ülve fogyasszuk el az ételt. Végig síri csendben ültünk egymás mellett, nem igazán tudta mit is kéne mondania, hiszen nem minden nővérnek van egy elmebeteg húga.

- Szeretnék felmenni a szobámba pihenni. - a tányérommal együtt a mosogató fele vettem az irányt.

- Inkább menj az én szobámba, nem szeretném, ha megvágnád magad. Kérlek most az egyszer hallgass rám. 

Rápillantva bólintottam, majd a szobája felé vettem az irányt. Ott az ágyába vetettem magam, de nem is kellett sokat várnom míg elnyomott az álom. 

Egy sikátorban ébredtem fel.

 Ruhám alja sáros volt, az alkarom pedig vágás nyomok díszítették. Körülnézve rájöttem, hogy megint olyan helyre kerültem ami egyáltalán nem volt ismerős, és még sohasem jártam itt. 

A sikátorból kifele kezdtem el sétálni, közben ügyeltem arra, hogy el ne essek a csúszós úton. Lábamat sár borította és karomat összehúzva próbáltam magamat melegíteni a hideg ellen kisebb nagyobb sikerrel. Az utcára kiérve egy ismerős alakot pillantottam meg az egyik ház előtti padján ülve. Elmosolyodtam, majd felé vettem az irányt, közben gondosan figyelve arra, nehogy szemem elől veszítsem. 

- Miért pont ide? -kérdeztem, miközben kényelmesen elhelyezkedtem a padon.

- Talán mert ez egy nyugodt és kellemes hely. Nem gondolod Édesem? - mosolyogva nézett le rám Castiel majd meg sem várva a válaszom felállt a padról és elindult az ellenkező irányba azzal ahonnan jöttem. 

- Castiel, mégis miért vagy itt?  Miért pont most? -szaladva próbáltam utolérni, hiszen míg ő kettőt lépett nekem addig vagy ötöt kellett de mit sem törődve velem ment tovább.

Egy zsákutca elé közeledve egy lányt pillantottam meg, az előző álmomban is ugyanaz a lány volt. Míg őt néztem észre sem vettem, hogy Cass megállt előttem így beleütközve tért vissza rá a tekintetem. 

- Nem kéne itt lennie - haragos arccal indult előre a lány irányába,én pedig mit sem sejtve iramodtam utána. 

Olyan gyorsan történt minden az egyik pillanatban a lány az utca túl oldalán volt a másik pillanatban pedig előttünk termett. 

Rám nézve elszörnyedt majd őrült sikítozásba kezdett. A hangja egyre erősebben hatott, a fülemet fogva próbáltam kizárni őt de egyszerűen nem ment. Az egyensúlyomat elvesztve zuhantam hátra, míg nem egy ismerős kéz meg nem ragadta a derekam és tartva engem próbált védeni.  Volt valami a lány sikolyában, valami rémisztő és dermesztő, az ereimben is meghűlt a vér, már csak ki akartam szabadulni onnan.

-Állítsd le Castiel. -könyörögve, könnyeimmel küszködve kérleltem őt, de  ő csak kifejezéstelen arccal nézett le rám. 

- Megtanulhatnád már végre elfogadni a sorsodat Édesem - felemelte a kezét, majd egyszerűen csend lett. 

Minden eltűnt körülöttem. Egy kiabálás szakított vissza a valóságba .

- Úristen, Mia gyere be az erkély széléről még leesel. -kiabálta a nővérem, Annie.

Hirtelen pattant fel a szemem és éppen az erkély széléről csodálhattam a kocsikkal teli forgalmas utat, Annie odarohanva hozzám erősen meg ragadva húzott vissza onnan. 

Egy hajszál választott el attól, hogy le ne essek.

Ott abban a pillanatban a padlón ülve, a nővérem szemébe nézve tudtam, hogy őrültnek néz és valójában én is elgondolkoztam azon, hogy igaza is van e vagy sem..

Sziasztok Drágaságok!

Ne haragudjatok, hogy ennyire elmaradtam a résszel, viszont a héten nem sok időm volt. Történtek velem dolgok, ami miatt nem igazán tudtam és nem is akartam a közösségi oldalakon lenni.

Viszont köszönöm a türelmeteket. 

Íme egy új rész, véleményeket a komment szekcióban újra várom. 

Ígérem sietni fogok a következő részekkel!

Millió puszi 

HTimii

UI: #111 a kis storym a Dream kategóriában.