Álom vagy valóság

A kiút

A rendelőbe vezető út, most nagyon lassan telt. Mindenhol meg kellett állni annyira nagy volt a forgalom, míg Annie morgolódott a közlekedés miatt én addig az új jövevényt néztem, aki persze önelégült mosollyal nézett vissza rám. 

- Mi az? Mit nézel? - nézett rám sokadjára.

Mivel a nővéremmel egy kocsiban ültünk, nem tudtam válaszolni, csak megforgattam a szemem majd az útra fordítottam a figyelmemet.  Percenként jó ha egy kicsit előrébb gurultunk, de biztos voltam benne, hogy el is fogunk késni és, hogy egyhamar nem szabadulunk innen. 

Cas végig a kocsiban ült és előrehaladva az éppen arra járó embereket nézte. Nem igazán szólalt meg és nem is tett megjegyzéseket, csak ült és nézelődött. 

- Mit keresünk itt? - a tekintetemet rá irányítottam, hogy tudja, hogy a burkolt kérdés neki szól. 

- Csak erre tudtunk jönni. - válaszolta Annie a visszapillantó tükörbe pillantva. 

Hiába vártam választ, Castiel nem is vett rólam tudomást, mintha mi sem történt volna folytatta tovább a bámészkodást.

- Ezt nem hiszem el, kérlek hívd fel Dr. Sullivent. - adta hátra a telefonját Annie, majd újra az útra szentelte a tekintetét.

A telefonján azonnal megnyitottam a jegyzetet majd, pötyögve párat a telefont Castiel felé mutattam.

"Mit keresel itt? Válaszolj!!!"

Egy pillantást vetett a telefonra, majd a figyelmét újra az ablakon kívüli dolgokra szentelte.

-Na megvan a száma?

-Igen, bocsánat csak elbambultam.

A doki számát kikerestem majd a hívás gombra kattintva a fülemhez emeltem a telefont, közben a szemem le se vettem a mellettem ülő személyről.

"Itt Dr. Sulliven beszél. Jelenleg nem vagyok elérhető, ha nagyon sürgős kérlek hagyj üzenetet."

Egy hangos sóhaj kíséretében letettem a telefont, majd vissza nyújtottam a vezető üléshez. Annie hátra sem nézve elvette, majd a maga mellett lévő táskába csúsztatta.

- Szerintem felesleges bárhova is mennünk. - próbáltam kedvesen mondani a szavakat amelyek elhagyták a számat, viszont tudtam, hogy ez neki sokat jelent.

-Ha beszélni akarsz velem, gyere 12.  utcai sikátorhoz. - időm se volt válaszolni, mivel eltűnt.

Gondolkodás nélkül kipattantam a kocsiból majd futásnak eredtem, a hátam mögött hagyva a nővérem kiáltozását.

Csak futottam. Megállás nélkül.
Mire a sikátorhoz értem folyt rólam a víz. Castiel hanyagul a falnak dőlve várt, majd mikor megpillantott zavart kifejezés ült ki az arcára.

- Azt nem mondtam,hogy fuss.

- Fogd be és mondd el miért vagy itt. - két lélegzet vétel között és az oldalamat fogva mordultam rá.

- 15 percünk van, úgy gondolod elég lesz rá, Édesem? - a faltól el lépve közeledett felém, én pedig egyre jobban hátráltam.

- Azt mondtad nem fogsz vissza jönni. - a hátam a falnak ütközött és csapdaba estem, mivel Cas egyre közelebb és közelebb került hozzám.

-Igen, viszont hívtál.

- Nem Cas nem hívtalak. Én... Én nem akartam, hogy vissza gyere, de az álmaim és...

- Miféle álmaid? - fürkészve nézte az arcomat, majd egyel hátrébb lépve teret adott nekem és kifújta az eddig bent tartott levegőjét.

Már éppen szólásra nyitottam a számát, mikor a sikátor végén megjelent egy nagy fekete kabátos ember. Castielre pillantottam aki az új jövevényt nézte.

- Menj vissza a kocsihoz. - rám se nézve indult el az idegenhez, majd mikor látta, hogy nem mozdulok hátra nézett.

- Nem, ameddig el nem mondod mi folyik itt.

Idegesen vissza jött hozzám, majd olyan közel jött, hogy az orrunk majdnem összeért.

- Menj vissza a kocsihoz, most és nem mondom még egyszer. - válaszomat se várva lökött rajtam egy aprót, ezzel késztetve engem az indulásra.

Az első lépések után mindig vissza pillantottam, de ugyanúgy álltak meg se mozdultak, mind a ketten végig néztek ahogy elmegyek.

A vissza vezető utat idegesen tettem meg. Már előre fel voltam készülve a hegyi beszédre, de a gondolataim mégis mindig visszajutottak a titokzatos emberhez.

A forgalom nagyjából helyreállt, az emberek visszatértek az eddigi feladatukhoz, mindenki ment a maga dolgára.

- Mia Hudson, mégis mit képzelsz magadról??Mozgó kocsiból kiugorni majd elrohanni? Észnél vagy? - már az út felétől kiabálva közelített felém a nővérem, rá se hederítve az őt néző vagy mellette elhaladó emberekről.

- Először is nem ment a kocsi. Másodszor dolgom volt. Nem fogom bejelenteni, elegem van, hogy mindenki a sarkamban liheg egyfolytában. Szeretnék egy kis nyugalmat végre.

- Nyugalmat? NYUGALMAT? - orditotta az út kellős közepén.

-Annie.. Fejezd be kérlek.. - a körülöttünk álló emberek rossz tekintettel illettek minket, én pedig bocsánatkérő mosolyokat küldtem feléjük.

Dühösen és magába beszélve indult meg a kocsi irányába, hátra se nézve, hogy lássa azt, követem e egyáltalán.
A kocsira rá adta a gyújtást, mikor látta, hogy én is beszálltam, majd se szó se beszéd elindultunk, feltehetőleg haza.

******
Haza érve se szólt hozzám, sőt tudomást se vett rólam, nekem pedig nem volt kedvem bocsánatot kérni tőle így inkább a szobában vártam meg a vacsora időt.

Átöltözve, a pihe puha ágyam adott menedeket, a mindennapos problémáim ellen. Így most is csak ebben az egy dologban láttam a kiutat.

Nem emlékszem arra, hogy hogyan csöppentem bele ebbe az álomba.
Körülöttem hó lepte el a környéket, a házakat a karácsonyi égők sokasága díszítette. A hőmérséklet az átlag alatti fokra csökkent.

A lélegzetem is látszódott a hideg miatt. Egy szakadt póló es egy fekete nadrág volt rajtam, lábamat viszont cipő nem fedte, kabátom se volt.

Az egész környék kihalt volt, nem volt más ott, csak én.

Órák óta keringhettem az utcákon, ámde menedéket nem találtam.
Mindvégig csipkedtem magam, hogy keljek fel, de nem sikerült.

Itt ragadtam, ebben a bizar és ijesztő álomban, és nem tudom hogyan szabadulhatnék ki innen.