Saira (A Széthullott Királyság I.)

5. fejezet

A sárkányok gyűlése totális kudarccal ért véget. Enty üzenetére válaszul három nap alatt összegyűltek, összegyűltünk mindannyian. Entyvel elmeséltük, mit tudtunk meg a zsoldostól, az új uralkodó terveiről, a sárkányok ellen tervezett irtóhadjáratról. A végső döntés az lett, hogy nem teszünk semmit, mert nincs közvetlen veszély. Hiába magyaráztam, hogy mire lesz közvetlen veszély, már késő, nem hittek nekem. A gyűlés végére már nem is próbálkoztam. Kimerültem, zsongott a fejem. Be kellet ismernem, hogy falra hányt borsó a szavam.
Mikor a gyűlés végeztével hazarepültünk, úgy bámultunk egymásra Entyvel, mint két megvert kutya.

Lerogytam egy kupac paaralani ezüsttallérra, és a kezembe temettem az arcomat. Legszívesebben üvöltöttem volna, aztán rájöttem, hogy nincs miért visszafogni magam, tehát kiálltam a barlang elé, és addig ordítottam, amíg be nem rekedtem, megátkoztam királyokat, sárkányokat, hadseregeket és hercegnőket egyaránt.

— Jobb? — kérdezte Enty.

— Nem igazán. — ráztam a fejem. Az üvölthetnékem elmúlt, de olyan perzselő dühöt éreztem, mint talán még soha életemben. — Miért nem látják be, Enty? Miért ilyen ostobák?

— Talán mert ezelőtt az emberek soha nem jelentettek veszélyt ránk. Megvolt nekünk a saját belső megosztottságunk, nem értünk rá veletek foglalkozni.

— Velük. — morogtam. — Velük foglalkozni. Pontosan annyira vagyok ember, mint te, Enty.

— De sárkány sem vagy, még nem. Nyugtalanít, amit az a páncél csinál veled. Nem lenne szabadna megmaradnia semmilyen képességednek, amikor leveszed. Én még emlékszem, mikor barna volt a szemed, Saira.

— Én meg nem emlékszem! — sziszegtem. — Talán mert túlzottan lefoglalt, hogy a hasamon aludjak, és ötpercenként felriadjak a fájdalomtól, mert a hátam annyira szét volt szaggatva, és gennyedt,  hogy még neked is napokba telt rendbe hozni!

— Nem rám haragszol, Saira.

Nem, persze hogy nem. Ocsmány dolog a szeretteinken levezetni a dühünket, helyzettől függetlenül. 

— Sajnálom. — mondtam. — Csak...

— Tudom. Engem is dühít. Én is mérges vagyok, nekem is kedvem lenne üvölteni. De ha még mi ketten is egymásnak esünk, azzal végképp nem megyünk semmire.

— Igen. Igazad van. — sóhajtottam. — De ne aggódj értem. Jól vagyok. Tényleg.

— Soha nem vagy jól, mikor ezt mondod. 

— Enty, még egy szó és megint üvölteni fogok. Hagyj békén egy kicsit! Nincs szükségem...

— A sajnálatomra. Igen, tudom. De én nem sajnállak, Saira! Csak segíteni akarok. Nem szánalomból, hanem mert látom, mit vettél a válladra értünk, önszántadból. De a javaslat az enyém volt, én pedig nem hagyom hogy beleroppanj ebbe a feladatba. Gondolkodj el ezen! — mondta, és kicsörtetett a barlangból.

Mérgemben belerúgtam egy ládába, ami rossz ötlet volt, mert fa helyett acélnak bizonyult, ráadásul tele arannyal. Fél lábon ugráltam, káromkodtam, aztán lerogytam az ágyamra.

Teljességgel haszontalannak éreztem magam. Valósággal kiürült az agyam, képtelen voltam egyetlen hasznos gondolatot kicsiholni belőle. A kedvem fokozatosan elborult, és olyan sötét apátiába süllyedtem,  hogy mikor Enty visszatért, már sírni sem láttam értelmét.

Éltem már át ilyet. Tudtam, hogy ha nem szedem össze magam, akkor hamarosan a mániákus cselekvésvágy és a teljes érdektelenség fogja váltani egymást a hangulatomban, akár hetekig. A bökkenő, hogy fogalmam sem volt, mit tegyek ellene. A közeledő hadsereg, a családomat és barátaimat fenyegető veszély, és az érzés, hogy tehetetlen vagyok, szintén nem dobott sokat a hangulatomon.