Saira (A Széthullott Királyság I.)

9. fejezet

Tullyver tábornok már harmadik napja lovagolt, pirkadattól alkonyatig, fáradt volt, megázott, bűzlött, és csak nagy fájdalmak árán tudott ülni. Régen, túl régen töltött ennyi időt a nyeregben, és a teste, a lovagláshoz szükséges izmok elszoktak a megerőltetéstől.

A harmadik nap estéjén érte el Menethilt, alighanem rekordidőt futott. Három napja, hogy a sárkány elrepült fölötte.

A kapuk már zárva voltak, és bár ha igazolja magát, az őrök átengedték volna, de neki nem volt szüksége az ezzel járó felhajtásra. Helyette inkább az északi kaputól kőhajtásnyira álló, külvárosi fogadó előtt szállt le a nyeregből.

Mikor földet ért, megtántorodott, és a nyeregbe kellett kapaszkodnia, amíg a lába életre nem kelt egy kicsit. Magában elátkozta Raxant és Sairát, aztán nyújtózkodott egy olyat, hogy alighanem minden csontja megroppant bele.

A ló kantárát odavetette egy gyereknek, és egy ezüstpénzt nyomott a kezébe.

- Vigyázz a lóra, amíg visszajövök! Ha baja lesz, megnyúzlak, ha nem, kapsz még egy ezüstöt!

Azzal a zord elhatározással lépett a fogadóba, hogy ha kell, megöl valakit egy ágyért, de szerencséje volt, még akadt pár szabad szoba. A fogadó gazdája, szakács és csapos egy személyben, készségesen segített, de a szemében félelem bujkált. Nem tetszett neki Tullyver külleme, és a nő aligha hibáztathatta miatta. Szőke haja kibomlott a varkocsból, por, falevelek, és izzadtság ragadt bele, a ruhája mocskos volt és rendetlen...semmivel sem tűnt többnek útszéli csavargónál.

Pontosan ez volt a cél.

Miután meggyőződött róla, hogy a lovát rendesen ellátták belapátolt két adag ételt, az ágyba zuhant, és úgy aludt másnap délig, mint akit agyonvertek. Miután felébredt, elkezdett terveket kovácsolni.

Tudta, miért jön ide Saira. Menethil köztudottan különféle zsoldosbandáknak adott otthont. A drága kis hercegnő sereget akar, gondolta. Azt hiszi, összeszed pár ezer katonát, és máris övé a trón.

Tullyvernek nem voltak illúzói, mennyit érne Saira hadserege Narveil falai, és a Királyi Gárda teljes hadereje ellen, de arról sem, hogy mekkora pusztítást vihetne véghez, mielőtt valaki lekapcsolja.

Erről majd ő gondoskodik, de csak egy fürdő után.

A kitartó ráncigálás, ami Sairához vezette, egyenesen a város felé húzta, Tullyver pedig nem tétovázott követni.

A kapun belépve Tullyver elfintorodott. Menethil bűzlött. Annak idején Raxannal meglehetősen energikus vitába bonyolódott, mikor próbálta a király fejébe verni a köztisztaság fogalmát. Sajnos nem ért el számottevő sikert. Még Saira, a kivégzettek tetemének azonnali elföldeléséről szóló rendeletét sem sikerült megvédenie.

Finnyás léptekkel, mint egy macska, kikerült egy pocsolyát, ami legjobb esetben is lóhúgy volt. Reggel lévén, az utcákon hömpölygött a tömeg. Volt, aki a piacra igyekezett, volt, aki dolgozni. Az utcasarkakat koldusok foglalták el. A tömegben utcagyerekek siklottak ide-oda, mint a csík. Tullyvernek hamarosan ki is kellett osztania egy hatalmas pofont, mikor az egyikük megpróbálta kizsebelni.

A Sairához vezető kapcsolat pedig egyre gyengült. Tullyver összeszorított foggal káromkodott. Menethilbe ezer városból ömlött az áru, fűszerek, egzotikus szövetek, soha nem látott fegyverek, és persze számtalan mágikus csecsebecse. Az ajtókban mágikusak voltak a zárak, az emberek fele hordott valamilyen amulettet, és Tullyver több mint biztos volt benne, hogy hall egy mágikus hegedűt, amin valaki csapnivaló tehetségtelenséggel játszik.