Saira (A Széthullott Királyság I.)

16. fejezet

A Szürke-torony szorosa olyan csendes volt, mint egy temető. Bogár nem zümmögött, semmilyen állat nesze nem hallatszott, még madarak sem, a hollók károgásán kívül. A hollók nem válogatósak, nem számít nekik, hogy milyen húst esznek, csak hús legyen.

Szerencsére Tullyver aránylag kevés hullát látott. Amiből rengeteget talált, azok a szenvedés különböző pózaiba dermedt,  szürke tetemek voltak, bár ezeket már nem is lehetett tetemnek nevezni, mert ha a nő megbökte őket a csizmájával, porrá omlottak szét.

A nő, bár ránézésre a húszas évei végén járt, sokkal idősebb volt, mint aminek kinézett. Éppenséggel több, mint fél évezrede taposta már ezt a földet, de a sárkánytűz pusztításával még soha nem szembesült. Olvasott sárkányokról, tanult sárkányokról, éppenséggel még beszélt is eggyel, de ez...

Az elszenesedett ágak ropogtak a csizmája alatt, ahogy a lovát vezetve átvágott a szoroson. Igaz, itt emberek haltak meg, elégtek, de azért azok a hosszúkás, szenes valamik biztosan ágak. Igen, ágak.

A Szürke-torony, ami talán évezredek óta itt állt, most formátlan kőhalom lett, ami rádőlt valami leégett épületre. A szurdok két végét őrző falak eltűntek, csak olvadt kő maradt belőlük kétoldalt. A teljes helyőrség megsemmisült. Senki nem maradt életben?

Tullyver megállt, és lehunyta a szemét. Hagyta a többi érzékszervét dolgozni. A fülét, az orrát, és persze a mágiája szülte hatodik érzékét. Évtizedekbe telt, mire megszokta, de mostanra olyan volt, mint egy plusz végtag, vagy inkább mint egy harmadik szem, ami azt is meglátja, amit a másik kettő nem.

De ezúttal nem látott semmit. Egy hangya sem volt élő a szurdokban rajta és a lovon kívül.

Megborzongott. A szája kiszáradt, és a szíve szaporábban kezdett verni. Azt nem lehet mondani, hogy félt volna. Nem erről volt szó. Nem volt itt semmi. A hely volt a baj. A hely, és az idő.

Vannak helyek, ahol a világ szövete elvékonyodik, kikopik. Még az átlagember is megérzi ezeket a helyeket, nem hogy egy mágus. Vannak egyszerűen rossz helyek. Csak az istenek tudják, mi baj van velük. Talán a föld. A fák, ahogy állnak rajta. A Nap, ahogy rájuk süt.

Aztán itt vannak az ilyenek, mint a szurdok. Emberek százai haltak itt meg, alig pár perc leforgása alatt. Az ilyesmi hatással van a világra. Nem csak erre, hanem a másikra is. Mert tévedés azt hinni, hogy a mögött az elvékonyodott szövet mögött nincs semmi. Bár ne lenne. 

Aztán vannak időpontok, amikor a valóság nem tűnik megfoghatóbb dolognak, mint az ember markából kihulló ezüstös higanycseppek. A pirkadat előtti másfél-két óra. Bizonyos alkonyatok, amikor a Nap nem ragyogó korongnak tűnik, hanem egy véres, magányos szemnek, valami éhes szemének, ami a horizonton túl várakozik, hátborzongató, végtelen türelemmel, mert tudja, hogy végül megkapja, amire vár.

Tullyver most belesétált egy ilyen együttállásba. Lassan hajnalodott, a keleti égbolton már valami halvány fény derengett. A félhold csonka képe halvány ezüstöt szórt a romokra. A szurdok pedig...

Tullyver járt már csatamezőkön, ahol a sár nem vízből lett, hanem a kiontott vérből, de soha, sehol nem érezte ilyen intenzíven a halál jelenlétét. Mintha valami névtelen csontrém ólálkodott volna az égett romok között, aki egyszer csak nyakon ragadhatja, és akkor vége a fél évszázada tartó bújócskának...

Tullyver érezte, hogy a nyakán felmerednek a láthatatlan, szőke pihék. Az egész teste libabőrös lett, pedig nem volt hideg. Erre mondják a tündék, hogy "szarvas lépett át a sírom fölött". Tullyver otthonában sokkal találóbban fogalmaztak: "Valami hív Odaátról".