Saira (A Széthullott Királyság I.)

28. fejezet

Hamu. Hamu volt a körmeim alatt. Hamu ízét éreztem a számban, a szagát az orromban. Pedig kétszer is megfürödtem. Egész nap temettünk, hatalmas máglyát raktunk, és egyik holttestet a másik után vetettük rá. A hamvakat majd a földbe veri az eső, és az elesettek lelke visszatérhet az Úrnőhöz.
Legalábbis a papok ezt tanítják. Én valahol a századik halott környékén kezdtem el kételkedni benne, hogy az Úrnő egyáltalán törődik velünk. Véresek voltak, mind véres volt, ragacsos, félig alvadt vér borította őket, legyek gyűltek rájuk, és máris varjak köröztek felettük.
Mindet én öltem meg. Talán nem saját kezűleg, de miattam haltak meg. Ennek tudatában kell leélnem egész hátralévő életemet.
Hogy megérte-e? Hogy jogom volt-e ezt tenni? Erre nem volt válaszom. Talán majd a jövőben valami történész kibogozza a jelen szálait, és leírja, hogy a jó cél érdekében vettem el ennyi életet, ennyi apát a fiaiktól, ennyi férjet a feleségeiktől, ennyi fiút az apjától. Talán leírják, hogy a nagyobb jóért tettem, hogy Saira királynő dicsőséges csatában győzelmet aratott az Aaner peremén a Bitorló hadserege fölött. Talán leírják. Az emberek talán majd el is hiszik.
Gyönyörű hazugság lesz.
Soha nem hittem, hogy amit teszek, az helyes. Nem is próbáltam magam meggyőzni erről. Én a családomat védtem. Ez nem ment fel, de talán enyhíti az ítéletet, ha, és amikor sor kerül rá.
Megadtuk a végtisztességet minden elesettnek. Mindegy, milyen vértet viselnek. Mindegy, kit szolgáltak. Ők nem tettek semmit, csak két ütköző hatalom közé, közém és Raxan közé kerültek, és belepusztultak. Egyébként is, mikor a sárban fekszel, vérbe fagyva, behorpadt vértben, hasadt sisakban, némelyik végtagod hiányzik, a beleid pedig vörös kígyókként tekeregnek körülötted, már nem számít, ki voltál, gazdag, szegény, nemes, vagy csak besorozott, gyalogos katona, nem számít, ki volt az urad, mert őt már elhagytad, és minden királyok királyát, az egyetlen, leghatalmasabb urat szolgálod. A halált.
Megborzongtam. A páncélomat is ledörzsöltem a gyászos munka után, mert azt is hamu borította, aztán újra felvettem, és még most is rajtam volt. Szükségem volt a biztonságérzetre, amit nyújtott. Miután végeztünk, én besurrantam az erdőbe. Azzal kezdtem, hogy mindent kihánytam, ami a gyomromban volt. Ettől egészen megkönnyebbültem.
Ki mesélt nekem gyerekkoromban a háború dicsőségéről? Meg kellene keresnem, és arcon köpnöm a hazugságaiért. A háborúban semmivel nincs több dicsőség, mint egy kocsmai verekedésben. Bármelyikünk ott maradhatott volna a csatatéren, az egyik hulla én is lehettem volna, sárkánybőr páncél és mágikus kard ide vagy oda. Ha már Égnél tartunk, mikor elkezdtük hordani a tetemeket, beledugtam a táskámba, azt pedig a sátramban hagytam. A markolat véseteiből ki kellene takarítanom a beleszáradt vért, de egyelőre képtelen voltam kézbe venni a pengét. Túl sok halált láttam, és túl sokat okoztam az elmúlt napokban.
Órák óta kószáltam a fák között. Végre, mióta elkezdődött a csata, újra egyedül lehettem egy kicsit.
Egyedül voltam, mint már olyan sokszor, de ez most más, jó egyedüllét volt, olyan, amit én választottam, és amiből van hová, van kihez visszamennem. Nem sokkal messzebb a seregem éppen a győzelmét ünnepelte. Persze, még nincs vége, Raxan még él, de a seregét szétkergettük, és most egyesével összecsaphatunk a kisebb egységekkel. Az első kört mi nyertük. Van miért ünnepelniük. Úgy gondoltam, rövidesen csatlakozok hozzájuk, hiszen Drake is ott van valahol. Drake pedig...
Azt hiszem, kezdek beleszeretni. Ezen nem akartam gondolkodni. Minek? Minél tovább töröm rajta a fejem, annál kevésbé értem. Nem is akarom megérteni, mert félek, hogy ahhoz annyira fel kellene boncolnom az érzést, hogy nem is maradna belőle semmi.
Egyre beljebb jutottam az erdőbe, de nem távolodtam el a tábortól túlságosan. Csak néhány száz métert. Egy kicsit kipucolom a fejem, hagyom leülepedni az elmúlt pár napot, aztán visszamegyek a táborba.
– Nem kellene egyedül kószálnod.
De hát egy szerelmes férfi elől nem lehet megszökni.
– Alig hiszem, hogy Raxan maga tenné tiszteletét az Aanerben – feleltem. Drake elmosolyodott.
– Azt sosem tudhatod. Csatlakozhatom?
Visszamosolyogtam.
– Csak ha csendben maradsz.
Persze, nem fog csendben maradni. Egyikünk sem fog. Beszélgetni fogunk, csókolózni, aztán visszamegyünk a táborba, mind a ketten becsípünk a bortól aztán pedig...ki tudja, nem igaz? Én biztosan nem, de kíváncsi voltam, hogyan alakul az éjszaka, és nagy összegben fogadtam volna, hogy reggel nem a saját ágyamban ébredek.
– Enty merre van? – kérdezte Drake.
– Alighanem vadászik valahol, aztán alszik egyet. Ő másképpen ünnepel.
– Érdekes.
Átöleltem Draket, magamhoz szorítottam, és az arcomat a nyakához nyomtam. Néhány hete ez még elképzelhetetlen lett volna. Minden alkalommal emlékeztettem magam, hogy ő nem akar bántani, valószínűleg soha nem tenne ilyet.
– Van valami dolgod? – kérdeztem. –Vagy szervezzem meg én az éjszakádat?
– Rád bízom magam, fenség.
Egy fának nyomtam, és megcsókoltam. Az ajka kesernyés ízű volt, talán már evett vagy ivott valamit. Egyébként ez vajmi kevéssé érdekelt. Végigtapogattam a fogait a nyelvemmel, aztán elhúzódtam, és hagytam, hogy levegőhöz jusson.
Drake szeme ragyogott, és úgy vigyorgott, mint valami idióta. Beletúrt a hajamba, nekem pedig elgyengült a lábam, úgyhogy leültem a földre, és őt is magammal húztam.
– Mondd csak, Saira, ismered a virágokat? – kérdezte Drake.
– Nem, nem igazán. Ez most miért fontos?
– Van egy virág. Éjárny a neve. Sehol nem nő, csak az ősi erdők legmélyebb tisztásain. Mint amilyen ez is.
Szédülni kezdtem, és elnyúltam a földön. Nem éreztem a végtagjaimat, sem a nyelvemet. Az ajkam is zsibbadni kezdett.
– Nagyon hasznos virág – folytatta Drake, mintha mi sem történt volna. – A szirmokból sajtolt nedv tartalmaz egy anyagot, amitől előbb teljesen megbénulsz, aztán mély, halálhoz hasonló álomba zuhansz pár napra. Igazán nagyon hasznos virág.
Pánikba estem. Fel akartam ugrani, hogy a karmaimat a torkába vájhassam, hogy kionthassam a vérét, de enyhe remegésnél többre nem telt a testemtől.
– Miért? – suttogtam. Alig tudtam már beszélni. A látásom is kezdett elhomályosodni. Mindent beborított az éjszaka. Az utolsó dolog, amit hallottam, Drake hangja volt:
– Mert a Mesterem ezt parancsolta.
Mikor magamhoz tértem, meg voltam láncolva, álló helyzetben, a szám kipeckelve. Nem tudom, mennyi idő telt el a kettő között, de gyanítottam, hogy már nem az Aanerben vagyunk. Nedves kőfalak fogadtak, egy nyomorúságos kis gyertya, penész, vér és vizelet szaga. Drake a fal mellett ült, és egy ezüstkupából kortyolgatott valamit.
– Végre felébredtél! – mondta. – Már kezdtem aggódni. A Mesterem nem örülne, ha megölnélek, még nem.
Beleordítottam a pecekbe, de semmi sem hallatszott tompa üvöltésen kívül.
Drake. Ha egyszer kiszabadulok, darabonként metélem fel, elevenen nyúzom meg, miközben még él...
Az ajtó kinyílt. Egy férfi lépett be rajta, borvörös tunikában. Aranyszőke haját hátrafésülte magas homlokából, és a koronája alá szorította. Szeme is olyan volt, mint az olvadt arany, állát apró kecskeszakáll díszítette. Drake felpattant, és a lába elé térdelt.
– Mester.
– Ügyes voltál, Meri. Változz vissza, légy szíves.
Drake körvonalai elmosódtak, hullámzottak, és a helyén egy csokoládébarna bőrű, fekete hajú nő tűnt fel, akin rengeteg arany csillogott.
– Mondtam, hogy nem okozok csalódást, Mester.
– És nem is tetted. Elmehetsz, ha akarsz.
– Maradnék, Mester.
– Ahogy kívánod.
A férfi odalépett hozzám, és kihúzta a pecket a számból. Első dolgom volt arcon köpni. A férfi felhördült, letörölte a nyálat a ruhája ujjával, aztán akkora pofont kent le nekem, hogy csillagokat láttam.
– Te szégyentelen ringyó! Hogy mered leköpni az uralkodódat?
Szóval, ő lenne Raxan? Nem túl fényes kilátások.
– Te nem vagy uralkodó – mondtam. – És főleg nem az én uralkodóm. Csak egy trónbitorló rohadék vagy, semmi több.
Raxan nem válaszolt, csak félrebillentett fejjel méregetett.
– Pár hét, és másképpen fogsz beszélni, hercegnő.
Odafordult a nőhöz, és rám mutatott.
– Változz!
A nő teste ismét hullámzott, és magammal néztem farkasszemet. Az utolsó porcikámig én voltam, Még a páncélomat is lemásolta, az utolsó pikkelyig. Még a bal orcája is vöröslött, mintha valaki őt is felpofozta volna.
– Micsoda kényelmetlen test! – mondta.
Nekifeszültem a láncoknak, de azok nem engedtek. Pedig ki kell szabadulnom, vissza kell jutnom a Fattyakhoz, mert különben valami elképzelhetetlen dolog történik. Az egyetlen vigaszom az volt, hogy Drake mégsem árult el.
Csekély vigasz.
Raxan bólintott.
– Holnap reggel visszatérsz a sereghez, és szétzilálod őket. A legjobb volna, ha két ellentétes frakcióra esnének, és egymással végeznének.
– Ahogy kívánod, Mester.
A saját számból, a saját hangomon hallani ezeket a szavakat, ez már túl sok volt. Újra nekifeszültem a láncoknak, teljes erőből húztam őket, és mintha engedtek volna valamennyit.
Fehéren izzó fájdalom robbant az arcomban, és a hátam a falnak csapódott. Az orrom eltört, és most csöpögött belőle a vér.
– Nem mégy sehová, hercegnő – mondta Raxan. – Eredetileg azt terveztem, hogy kivégeztetlek, és rövidre zárom ezt az ügyet. De már túl sok kárt okoztál, úgyhogy segíteni fogsz helyrehozni, legalább egy részét.
– Azt lesheted!
– Márpedig segíteni fogsz. Nincs választásod. Meghiúsítottad a tervem, hogy szert tegyek egy sárkányfiókára, úgyhogy most te fogod nekem elárulni a gyenge pontjaikat, és hogy hogyan lehet megölni őket.
– Inkább meghalok!
Raxan elmosolyodott.
– Nem, hercegnő, nem fogsz meghalni. Még nem. Ha kell, ujjnyi darabokra váglak, úgy szedem ki belőled, amit tudsz. De addig is, biztosítom, hogy soha többé ne okozz nekem problémát.
Raxan keze zöld fényben ragyogott, amikor megragadta a kék pikkelyeket a mellkasomon, zöld fényben izzott, miközben beléjük markolt, és zöld fényben izzott, mikor egyetlen határozott mozdulattal a nyakamtól a bal combomig letépte rólam a páncélt. Felüvöltöttem. Semmi, soha nem fájt még ennyire. Mintha a saját bőrömet tépte volna szét. Addig üvöltöttem, amíg elment a hangom, és könnyek lepték el a szemem. Raxan darabokban tépte le rólam a kék pikkelyeket, a hasamról, az oldalamról, a lábamról, aztán megfordított, és a hátammal is hasonlóképpen bánt. A sárkánybőr cafatokra szakadva gyűlt össze a lábamnál, ő pedig még egyre csak tépte és tépte rólam a darabokat, alig tenyérnyi csíkokban. Bevizeltem a fájdalomtól, kavargott a gyomrom és a fejem, elhánytam magam, és mikor már nem bírtam sikítani, némán tátogtam.
Végül nem maradt a páncélból semmi. Az a néhány pikkely, ami még megtapadt rajtam, magától leesett. Égszínkékjük megfakult, piszkosszürkére változott. Némelyik meghasadt, vagy éppen összeroppant, amikor Raxan rájuk tiport.
– Nos, hercegnő? Mesélsz nekem a sárkányokról?
– Soha!
Raxan felvett a sarokból egy méteres acélrudat. A jobb térdemre sújtott le vele. Csont reccsent, a fájdalom pedig úgy söpört végig a testemen, mintha valaki izzó vasat tett volna a húsom helyére. A következő ütést a lábszáram kapta. A jobb lábam már egyáltalán nem tartott meg, a balon igyekeztem egyensúlyozni, nem sok sikerrel. Raxan eltörte a bal vállamat, a bal könyökömet, a csuklómat, és az összes ujjamat. Tudtam, mit jelent ez. Soha többé nem leszek képes harcolni, soha nem tudom majd újra megfogni Eget. Ha valami csoda folytán életben is maradok, egész életemben nyomorék leszek.
Kiderült, hogy mégis képes vagyok tovább sikoltozni.
– Beszélj nekem a sárkányokról!
– Nem...soha!
Raxan vállat vont, az acélrudat a sarokba dobta, aztán behívatott két őrt az ajtó elől.
– Korbácsoljátok meg! – mutatott rám. – Húsz ütés, aztán pedig addig verjétek, amíg el nem ájul, vagy nem hajlandó beszélni. Ha felébredt, itassátok meg, hagyjátok egy órát pihenni, és kezdjétek elölről!
Raxan és a Meri nevű nő – ha nő volt egyáltalán – távoztak, engem pedig újra megkorbácsoltak. Igyekeztem felkészülni a fájdalomra, de alábecsültem Raxant. Oakwellben közönséges, egyágú korbácsot kaptam. Ezek itt a tengerészek „kilencfarkú macskáját" használták, aminek ólomdarabok vannak a végébe fonva. Szerencsére a verésig már nem jutottunk el. Mire megkaptam a húsz ütést, a hátam ismét vérben ázott, alattam is vér folyt, annyi, hogy láttam benne magam. A hátam szét volt tépve, a régi hegek felszakadtak, és az utolsó ütés után elájultam. Mikor magamhoz tértem, valamit a fogam közé erőltettek. Csípős folyadék folyt le a torkomon, aztán otthagytak, fél lábon és fél karon lógva, mert a törött végtagjaim nem tudták megtartani a súlyomat.
A folyadék valami gyógyfőzet volt. A hátam rémisztő tempóban gyógyulni kezdett, és csakhamar olyan lett, mintha pár napja korbácsoltak volna meg. A lábam és a karom ellenben nem jött rendbe. Az őrök is előkerültek, és vaslapokkal megerősített kesztyűikkel elképesztő alapossággal vertek agyba-főbe. Sikoltoztam, vonaglottam, fél lábon, próbáltam elkerülni az ütéseket, de a láncok erősek voltak. A vaslapok belevágtak a bőrömbe, és feltépték a húsomat, ha beleakadtak. Sírtam. Könyörögtem. Káromkodtam, és elmondtam őket mindennek. Ezzel csak annyit értem el, hogy erősebben ütöttek, néha többször ugyanoda.
Mikor végeztek, egyikük ismét megkorbácsolt. Bár már tudtam, mire számítsak, ez nem segített. Ugyan úgy üvöltöttem és összevizeltem magam, mint ott, Oakwellben, a legelső alkalommal. Az utolsó ütés után újra sötétségbe zuhantam. Úgy éreztem, egyetlen ép csont sem maradt a testemben. Egyedül az arcomra vigyáztak, mint beszélgetésükből kivettem, azért, hogy ha majd kivégeznek, a karón felismerhető legyen a fejem. Morbid kíváncsiság töltött el. Vajon meddig bírja a sárkányvarásszal erősített testem, mielőtt a szívem egyszerűen megállna?
A negyedik menet közben kezdtem el gondolkozni, hogyan ölhetném meg magam. Innen nem jutok ki élve, semmi esélyem nincs rá. Enty kiszabadíthatna, talán Katsa, vagy Drake is eljönne értem, de így, hogy Meri odament, az én alakomban, észre sem fogják venni, hogy eltűntem. Valahogy véget kell vetnem az egésznek. Más választásom nincs, mert ilyen tempó mellett, előbb vagy utóbb, de el fogom mondani, amit Raxan tudni akar, el fogom árulni Entyt és a sárkányokat. Márpedig én komolyan gondoltam, amit Raxannak mondtam.
Soha nem teszem ezt meg neki.
Inkább meghalok.

VÉGE AZ ELSŐ RÉSZNEK