Saira (A Széthullott Királyság I.)

8. fejezet

Hat éve, a száműzetésem óta nem jártam tanyánál nagyobb településen, és soha többé nem is terveztem betenni a lábam egy városba. Sőt, ha belegondolok, soha nem akartam az orrom hegyét sem kidugni a Viharsánc fenyveseiből. Gyűlöltem a városokat.

Most, ahogy átléptem Menethil kapuján, eszembe jutott, hogy miért is. A rengeteg ember miatt. A bűz miatt, a szar, rothadó szemét és mosdatlan emberek bűze miatt.

Na és persze a hullaszag. A kapu mellett, a falon legalább nyolc oszladozó holttest lógott, kalodába zárva. Rövid uralkodásom egyik fontos rendelete volt, hogy a hullákat kivégzés után azonnal el kell temetni, nem szabad hagyni, hogy hetekig lógjanak valahol. Úgy tűnik, Raxan máshogy gondolja.

Mikor belegondoltam, hogy ezek az emberek, akik egy bűzlő, rothadó városban élnek, ezek akarják elítélni Entyt, aki soha egy darab sarat nem tűrt meg a pikkelyei között...

Minden erőmre szükségem volt, hogy ne forduljak sarkon, és hagyjam ott az egész bűzlő szemétdombot a francba. Helyette továbbmentem, a kikötő felé. Bármely más városban kilógtam volna a tömegből, nyersbőr öltözetemben, rendezetlen hajammal, ami most lófarokba kötve verdeste a hátam. De Menethil kereskedelmi központ és hatalmas kikötő volt, itt nem szúrt szemet egy magamfajta, csavargóöltözetű valaki sem. Még a kapuőrök sem állítottak meg, arra sem találtak érdemesnek, hogy gyanús legyek. Ennek mérhetetlenül örültem, mert messziről még elmentem embernek, de ha valaki alaposabban megnézett volna...

A fejemre húztam a kabát csuklyáját, és elrejtőztem alatta. Semmi szükség rá, hogy valakinek szemet szúrjon sápadt bőröm, szokatlan színű szemem, vagy a túl fehér, túl éles fogsorom.

Entyvel egyetlen nap alatt ideértünk. Ő most egy közeli erdőfoltban rejtőzött, és alighanem az út fáradalmait pihente ki éppen. Én aludtam repülés közben, bár nem valami mélyen.

Még "hercegnőségem" éveiből, vagy, ahogy néha Entynek emlegettem, előző életemből emlékeztem rá, hogy Menethilben több zsoldoscsapatnak is van toborzóirodája. Itt áramlik be hozzájuk az új emberanyag, és ugyanitt lehet felbérelni őket. A hátizsákomban jópár drágakő lapult erre a célra. A legjobbak ezen kívül csak aranyat fogadtak el, ha más színű volt a pénzed, szóba sem álltak veled.

Nekem pedig a legjobbakból is a legjobb kellet, és a lehető legtöbb. Fogalmam sem volt, hogy pontosan mennyi katonából állhat Raxan hadserege. Ez olyan információ, amit be kell szereznem valahol, amilyen gyorsan csak lehet.

Elértem a piacot, és úgy éreztem, valósággal letaglóz a rám zúduló információáradat. A szagok voltak a legrosszabbak, emberek, állatok, ezerféle fűszer és áru, és persze a város alapszaga, amit már kezdtem megszokni.

Elfintorodtam a csuklya alatt. Ha ez itt ilyen büdös, Enty biztosan érzi, hiszen csak pár mérföldre van innen. Hogy bírja ki?

A hangzavar is rettenetes volt, több száz, talán több ezer ember beszélt, ordibált, sőt, sírt, nevetett és énekelt - egyszerre. Valaki, valahol hegedült. A Kalózkirálynő balladáját játszotta, de annyira hamisan, hogy egy percre elgondolkodtam, ne keressem-e meg, és verjem szét a fején a hangszert.

A piactér mellett álló fogadóhoz mentem. Az ilyen helyek számítanak a legjobb információforrásnak. Igaz, ha egyenesen rákérdezel, mindenki csak hímez-hámoz, megkerülik az egyenes választ, de ha nyitva tartod a füled, sok mindent megtudhatsz.

Mikor benyitottam, a kutya sem törődött velem. Felnéztek, végigmértek, és visszatértek az italukhoz. Helyes.

A fogadó összehasonlíthatatlanul jobb illatú volt, mint az utca. Igaz, meleg volt, a levegőt belengte valami készülő étel illata, és itt is emberszag volt, de ez közelről sem volt olyan borzasztó. A hangzavar sem volt olyan vészes, bár mindenki beszélt, és nem is éppen suttogva. Élő hely volt ez a fogadó.