Saira (A Széthullott Királyság I.)

2. fejezet

Álmomban szinte mindig repültem, de soha nem Enty hátán. Álmomban egyedül voltam, a saját szárnyaimon szeltem az eget. Álmodó elmém képes volt arra, amire a testem nem, képes voltam elszakadni a földtől. Ezt az egyet akartam mindig, mióta először öltöttem magamra égszínkék páncélomat, de éberen sosem voltam rá képes.

De ez, ez most más volt. Azt hiszem egy kezemen meg tudnám számolni, hány rémálmom volt, mióta a sárkányok között éltem.

De azok annál intenzívebbek voltak. Álmodtam már olyat, hogy nem tartottak meg a szárnyaim, és tehetetlen kődarabként zuhantam a mélybe, sikoltva, és képtelen voltam ráfeküdni a szélre. Álmodtam olyat, hogy a sárkányok széttéptek és felfaltak.

Ezt az álmot viszont harcom inspirálta a zaminnal. Akárcsak a valóságban, Ég most is beleszorult a gerinctüskébe, de mikor a zamin meglódított, hallottam, ahogy a penge elpattan, én pedig ott maradtam egy használhatatlan fémdarabbal a kezemben. A lény rám rohant, feldöntött, és összenyomott hatalmas súlyával. A bordáim összeroppantak, és átszúrták a tüdőmet, a lábam és a medencém is szilánkokra tört. Még éltem, és a saját véremben fuldoklottam, mikor a zamin elkezdett felfalni.

Összerándultam, és felriadtam. Nem sikoltottam, de eltartott néhány pillanatig, mire eszembe jutott, hol is vagyok.

Így is végződhetett volna a harc, tudtam én jól. Egy nap majd így is fog végződni. Akkor én leszek az, akinek felfalják a szívét. Már rég elfogadtam ezt. Készen voltam meghalni a sárkányokért. A családomért.

A valódi családomat...nos, nem gyűlöltem, de nem is szerettem őket igazán. Nekik én elsősorban hercegnő voltam, trónörökös, és csak utána a lányuk. A sárkányok pedig maguk közül valónak tekintettek. Ugyanaz az olthatatlan, örök tűz égett bennem, mint bennük. Ugyanolyan megalkuvásra képtelen voltam a gonoszsággal szemben, mint a többségük, és még makacsabb és forrófejűbb, ha ez egyáltalán lehetséges.

Kimásztam az ágyból. Bár Enty meggyógyított, a vállam még mindig fájt. A testem emlékezett rá, hogy megsérült, és makacsul próbált visszatartani attól, hogy használjam. Odakint pirkadt. Átaludtam a teljes napot, meg az éjszakát is. Remek. Enty egy aranyhalomba temetkezve szuszogott. Ő még aludt, ki tudja, merre járt, mennyit repült még, miután elment itthonról.

Vágyakozó pillantást vetettem a páncélomra, de inkább nem vettem fel. Megesküdtem volna, hogy mikor a hólé végigfolyt a hátamon, éreztem, ahogy a pikkelyek között csurog. Nem akartam eggyé válni a páncéllal, lehettem bár ezerszer sárkány. Ma reggel hagytam magam átbillenni egy határon, egy olyan határon, amit még nem voltam kész véglegesen átlépni. Ha hozzám nő a páncél... vajon mennyi időbe telik, amíg szarvam és szárnyam nő?

Szerencsére volt rendes ruhám is, az Entyvel közösen levadászott szarvasok bőréből készítettem. Egyszínű volt, dísztelen, és puha. A csizmát prémmel béleltem, és az ingen kívül volt még mellényem, sőt, egy vastag kabátom is, amit azonban már jó ideje, hogy nem hordtam. Nagyjából akkor, mikor a szemem sárga lett, elmaradt a hideg is. A bensőmben égő tűz melegített, és nagyon, nagyon hidegnek kellett volna lennie ahhoz, hogy én fázzak.

Kiálltam a barlang elé, hogy végignézzem a napfelkeltét. A levegő párás volt, szinte harapni lehetett. Soha nem tudtam megunni a kelő napnak a havon megcsillanó, vörös fényét.

Óvatosan fél lábra álltam, széttártam a karomat, a másik lábamat pedig addig emeltem, amíg a térdem majdnem az orromat érte. Ebben a helyzetben kezdtem el előbb az egyik, majd a másik oldalra dőlni, aztán ugyanezt megcsináltam a másik lábamon állva is. A karommal addig köröztem, amíg a vállam rájött, hogy tulajdonképpen nincs semmi baja. Hatalmasat nyújtózkodtam, amibe beleroppant a gerincem és a nyakam. Hiába, a tegnapi harc után úgy éreztem, pár csontom és izmom nem egészen van a helyén.