Saira (A Széthullott Királyság I.)

13. fejezet

Drake-kel egészen alkonyatig kénytelenek voltunk a csatornában maradni. Nem akartuk megkockáztatni, hogy belefussunk egy kósza őrjáratba, akik megpróbálnak letartóztatni minket.

Végül a kikötőben, az egyik szennyvízkifolyón kerültünk újra elő, inkább nem részletezném, milyen állapotban. Legyen elég annyi, hogy ha Enty megérzi a szagomat, nincs annyi szappan, ami után a szárnyába takarózhatnék, még legalább egy hétig.

Visszaosontunk a Sárkány Fattyainak irodájához. Csodáltam, és kicsit irigyeltem Draket. Olyan természetesen siklott egyik árnyékból a másikba, amire én soha nem lennék képes, ha ezer évig próbálnám, akkor sem.

Az előtér ezúttal is üres volt, de Drake egy másik ajtóhoz vezetett, amit észre sem vettem, mikor előző alkalommal itt jártam. A mögötte feltáruló helyiség egy ebédlő és egy tárgyaló bizarr keveréke volt.  A terem akkora volt, hogy talán még Enty is befért volna, bár csak ő, egyedül. A közepén tükörfényesre lakkozott, hosszú, tölgyfa asztal állt, hozzá tartozó, faragott székekkel. Nem kerülhette el a figyelmemet a tölgyfa ragyogó, ezüstös erezete.

Elakadt a lélegzetem. Ez a tölgyfa a tündék királyságából, Paraalanból származott. Az ilyen fa ára a súlya volt aranyban. Egy asztal, székekkel, ráadásul ilyen messze Paraalantól...

– Mielőtt elájulnál – szólalt meg Drake –, az asztalt mi is kaptuk, egy különösen... zűrös ügyféltől, mintegy kárpótlásként. Több, mint háromszáz éves. 

A padlót itt is szőnyeg borította, nem egy ezüst- vagy aranyszálakkal átszőve. Entynek is volt pár ilyen szőnyege, bár ha az élete múlt volna rajta, sem tudja megmondani, honnan. Egyébként nekem is adta őket, hogy akasszam őket az ágyam mellett a falra, azzal is melegebben leszek. Ez még évekkel ezelőtt volt, mikor még csak külön odafigyeléssel, és borzasztóan rosszul tudtam beszélni Entyvel. Elsőre sehogy sem értettem, mit akar a szőnyegekkel, amiknek mindegyikén megvehettem volna egy falut. Elmosolyodtam az emlékre.

Az asztal körül hárman ültek, szerintem nevetséges eltörpültek a bútor mellett. Két férfi, és egy nő. A férfiak akár úgy különböztek, akár egy sárkány és egy birka.  Az egyikük nagydarab, fekete hajú, a szakálla majdnem az övéig ért. Bozontos arca vöröslött, a szeme pedig csillogott, talán a jókedvtől, nem tudhattam biztosan. Az arca közepén jókora orr ült, de ehhez az emberhez illett. A kezei, mint egy péklapát, a nyaka, mint egy fatörzs - egyszóval tűrhetetlenül nagy volt. A székének támasztva olyan hosszú csatabárd, mint...nos, mint én magam.

A másik ellenben nyúlánk, szőke, a szakálla formára vágva, olyan férfi, akit anyám "veszedelmesen jóképűnek" nevezett volna. A szeme fakókék, mint a távoli, párás hegyek sziluettje, a szája keskeny, és az ajkai sápadtak. Nem tetszett nekem. Olyan volt, mint a tünde a börtönben, kinéztem belőle, hogy érdeklődve figyelné, ahogy elvérzek. Ő egykezes, lovassági kardot viselt.

De a legérdekesebb mégis talán a nő volt közülük.  A másik kettővel ellentétben, ő fűzöld egyenruhát viselt, fölötte pedig bő, szabálytalan zöld és szürke foltokkal borított felleghajtó köpönyeget,  bizonyos... nos jobb szó híján büszkeséggel, mint ahogy egy öreg, tapasztalt bíró viselné a talárját.  A haja fekete volt, az a kékesen csillogó árnyalat, ami olyan, mint a kiömlött tinta, a szeme olyan mély sötétzöld, mint a fenyők a Viharsánc oldalában, a pupilla körül szabálytalan szélű barna gyűrűvel. A szeme folyamatosan járt, és tudtam, hogy mindent meglát, amit csak akar. A két férfival ellentétben nála nem láttam kardot, csak egy hosszú kést, de a köpenye alatt bármit rejtegethetett.

Drake bemutatott minket egymásnak. A szőke férfi Aleksi volt, a nagydarab Marcus, a különös nő pedig Noiri.

Én pedig őfensége, Saira Allisa Ravatoris királynő, természetesen. Bár Drake nem sorolta fel az összes címemet - gyanítom, nem is tudta volna, de éppenséggel én sem - , azért kicsalt belőlem egy ironikus mosolyt.