Saira (A Széthullott Királyság I.)

26. fejezet

Zihálva és verítékben úszva ébredtem. A szám elé kaptam a kezem, és beleharaptam a saját tenyerembe, hogy visszafojtsam a sikolyomat. A szívem éppen próbált felmászni a torkomba, de nem tudott, mert a torkom is összeszorult. Borzalmas rémálmom volt, és mégis, alig emlékeztem valamire belőle. Amire mégis, attól rám tört a remegés.
Emlékeztem egy hatalmas, fekete sárkányra, sokkal nagyobbra, mint Enty, aki Narveil felett tombolt, alatta lángoltak az épületek, és sikoltoztak az emberek. Láttam két hadsereget, a lenyugvó Nap vörös fényében, épp amint egymásnak rontanak. Végül pedig egy lavinát, ami nem hóból állt, hanem egy hegynyi holttestből. Holttestekből, amik mind az én nevemet suttogták, aztán a lavina lezúdult, és engem is maga alá temetett, ők pedig még egyre a nevemet suttogták.
Az Úrnő nevére, mi volt ez? Csak a túlfeszített munka tette, a kevés alvás, és a küzdelem mostanra hatalmasra nőtt tétje? Vagy valami más? Valaki küldte nekem ezeket az álmokat? Ezekkel akart elbizonytalanítani? Esetleg üzenni valamit?
A legbölcsebb megoldás az lett volna, ha kikérem kedves egyetlen mágusunk, Katsa véleményét, de nem igazán fűlött hozzá a fogam. Katsa kiderítené, hogy piszkált-e valaki a fejemmel, de közben szükségképpen bele is mászna, ezt pedig nem szeretném.
Kibújtam a sátorból. A hűvös éjszakai levegő megsimogatta a homlokomat és a nyakamat, megszárította rajta a verejtéket. A fák alatt koromsötét volt, de úgy gondoltam, nagyjából két órával múlt éjfél, talán még annyival sem. Felrángattam a csizmámat. Úgy döntöttem, teszek egy rövid sétát, hátha attól megnyugszom. Az erdőben az éjszakai levegő egészen különleges módon friss volt, átjárta a nedves zöld illat. Nem volt gyantaszaga, mint otthon, a Viharsáncban, de azért jól esett.
Enty a parancsnoki sátor mellett aludt. Este még vadászni ment, de nekem már nem maradt erőm, hogy megvárjam. Mikor elmentem mellette, kinyitotta a fél szemét, és kérdőn meredt rám.
– Minden rendben! – suttogtam. Enty fújt egyet, és lehunyta a szemét.
Nem is figyeltem, hogy hová visz a lábam, csak céltalanul kószáltam, amíg az útvesztőbe nem kötöttem ki. Katsa villámhárítója roppant acél pókhálóként feszült fölötte, már csak egy pók hiányzott a belsejéből. A Viharsánc fenyveseiben akadtak akkorák is, mint egy jól megtermett kutya. Magát az útvesztőt viszont alig lehetett észrevenni, csak néhány rönkökből épített fal árulkodott róla.
Felkapaszkodtam az egyikre. A lomb között látszott egy falatnyi csillagos ég. Kedvem támadt kinöveszteni a szárnyaimat, és elrepülni a csillagfénybe.
Hiába. Nem számít, hogy mi vagyok, a lelkem egy sárkányé. A földön állva mindig is egy kicsit nyomoréknak fogom magam érezni. Ezen nem lehet változtatni.
Léptek hangzottak fel mögöttem. Nem néztem oda. Egyrészt, semmi közöm hozzá. Másnak is lehetett problémája az alvással. Másrészt, ha mégis akar valamit, majd idejön.
– Nem tudsz aludni?
Illatos füstöt éreztem, ahogy Drake felmászott mellém a fal tetejére.
– Szabad? – kérdezte. Azt hittem, a falra gondol, és rábólintottam.
Drake letelepedett mellém, és lassan, mintha harapós sárkány lennék, átkarolta a vállamat. Nem tudtam mit tegyek. Elhúzódni eszembe sem jutott, pedig pár hete talán még a karját is eltörtem volna. Nem is értem. Tőlem általában menekültek az emberek. Drake inkább közeledni próbált, már ha éppen hagytam.
– És te? – kérdeztem. – Miért nem alszol? Ki kellene pihenned magad. Holnap harcolni fogunk. Vagyis már ma, hiszen elmúlt éjfél.
– Felébredtem, és gondoltam, járok egyet. Aztán megláttalak, és gondoltam, talán örülnél a társaságnak. De egy szavadba kerül, és eltűnök.
– Maradj!
Közelebb csúsztam Drakehez, és a vállára hajtottam a fejem. Kicsit féltem, mi fog történni, de tudnom kellett. Tudni akartam, hogy mi lesz, hogy milyen érzés fog el, ha megteszem.
Jó volt. Jó érzés, majdnem ugyanolyan, mint Enty szárnyai alatt aludni. Biztonságos. Felmerült bennem a kérdés, vajon milyen volna, ha Drake tartana a karjában alvás közben? Hogy hozzá bújok álmomban, nem Entyhez. Akkor is ugyan így érezném maga? Vagy rettegnék, hogy amint elalszom, megpróbál leszúrni, vagy megfojtani?
Tudni akartam. Tudnom kellett.
De ez most nem számított. A csata előtt már aligha lesz alkalmam, hogy kipróbáljam, milyen is lenne Drake-kel aludni, egyéb dolgokról nem is szólva... Utána pedig lehet, hogy egyikünk sem marad életben. Drake kiváló kardforgató, én pedig félig sárkány vagyok, de akkor sincs rá garancia, hogy mind a ketten megérjük a holnapot.
Azért erősen reménykedtem benne. Hiányozna nekem Drake, a tanácsai, a hajlíthatatlan becsületessége, a vezetési képességei...
Ugyan, kit akarok átverni? Azért hiányozna, mert minden rossz tapasztalatom ellenére az emberekkel, őt őszintén...kedvelem. Mindezeken túl pedig egyfajta féknek tekintettem, a kevés ember egyikének, aki képes visszafogni a dührohamaimat, és van mersze nemet mondani nekem. Ha ő nincs, megölöm Katsát, és porig égetem Oakwellt, emberek ezreit mészárolom le.
– Tudod, ez a terv valójában zseniális – mondta Drake mellettem. – Még az is lehet, hogy megnyerjük ezt a harcot.
– Nagyon remélem. Nekem nincs is más választásom. Ha nem, akkor itt halok meg az útvesztőben.
– Vigyázol a családodra, igaz?
– Vigyázok, igen. A sárkányok vigyáznak egymásra.
– De ki vigyáz a sárkányokra? Ki vigyáz rád, Saira?
– Rám? – csodálkoztam. – Senki, Entyt leszámítva. Értem nem kár. Ha meghalok, akkor meghalok.
– De kár – mondta Drake. A hangja alig volt több, mint fojtott suttogás. – Kár érted. Nem akarom, hogy bajod essen. És nem, nem a fizetésemet féltem.
– Hanem engem? – kérdeztem. A gondolat, hogy ez igaz, egyszerre volt rémisztő, és bizsergetően örömteli.
– Hanem téged – bólintott Drake.
Engem.
Nem gondolkodtam. Ha végiggondolom, soha nem lett volna bátorságom hozzá. Drake nagyon közel volt hozzám, éreztem az illatát. Csak elfordítottam kicsit a fejem, és az ajkamat az övére tapasztottam.
Rövid csók volt, talán ha két szívdobbanásig tartott. Rettegtem, mi lesz, ha vége, és rettegtem, mi lesz, ha túl sokáig húzom. A szívem úgy vert össze-vissza, mint egy riadt madár. Talán attól féltem a legjobban, hogy Drake tesz valamit, elhúzódik, vagy engem tol el. Mi van, gondoltam, ha van valakije, és éppen most rondítok bele az életébe? Ezt a csókot már nem vonhatom vissza.
Semmi sem történt. Mikor elhúzódtam, Drake elmosolyodott, és kicsit visszahúzott.
– Tőlem nem kell menekülnöd – mondta. – Én nem bántalak, és nem is félek tőled.
– Még úgy sem, hogy láttad, ki vagyok?
– Még úgy sem. Furcsa vagy, néha egyenesen rémisztő, de én akkor sem félek tőled.
– Bizonyítsd be!
Most ő csókolt meg engem, és ha nem egy fal tetején ülünk, alighanem átölelem, és fekvő helyzetbe húzom. Itt csak annyit tehettem, hogy az egyik lábamat átlendítettem a falon. Így át tudtam ölelni, és egészen közel tudtam bújni hozzá. Érezni akartam a szíve dobogását, az illatát, az ajka ízét. Beletúrtam a hajába, végre megtudtam, milyen a tapintása azoknak a vörös tincseknek: puha, selymes, és mégis mintha rézdrótból lennének fonva.
Az ajkunk szétvált, de én egy pillanatig még nem mozdultam. Megdermedtem, behunyt szemmel, és résnyire nyitott ajkakkal. Igyekeztem elraktározni az érzést. Soha nem akartam elfelejteni, hogy ilyen is van, hogy van, aki nem bántani akar, aki nem ártó szándékkal ér hozzám. Eleredtek a könnyeim.
– Mi a baj? – kérdezte Drake. A fejemet ráztam, képtelen voltam neki elmagyarázni, hogy nincs semmi baj, hogy azért sírok mert kiderült, hogy egy részem, amit halottnak hittem, nagyon is él, hogy örömömben sírok, mert talán mégis maradt bennem elég emberi ahhoz, hogy...
Hogy emberként érezzek valaki iránt.
– Saira, ha tettem valamit, amit nem kellett volna...
– Semmit sem tettél. Semmi rosszat.
– De mégis sírsz.
– Igen, magam miatt. Azt hittem, talán már nem is vagyok képes ilyesmire. Lehet, hogy mégis? Lehet, hogy még lehetek ember, legalább részben?
– Te mindig is ember voltál. A szíved egy sárkányé, ezt soha nem tagadnám, de te magad ember vagy, Saira.
– Te is tudod, hogy ez nem igaz. Csak nézz rám! Nézd a fogaim, a szemem, a bőröm! Így néz ki egy ember?
– Nem a külsőd számít. Az érzelmeid, a szereteted, a dühöd, a félelmed, ezek mind emberiek. A kétségeid és a távolságtartásod úgyszintén. Enty talán másképp szeret, mint te őt, másképp haragszik, másképp fél? Azt mondtad, a sárkányok is szeretnek, azt mondtad, ők is hűségesek, és vigyáznak egymásra. Ez nem ugyanaz a szeretet, amivel te is szeretsz, nem ugyanaz a hűség, amiképp te is hű vagy?
– Ha nem lenne ugyanaz, nem érezném, nem igaz?
– Akkor miért gondolod, hogy a te érzéseid annyira mások? Azok tesznek emberré, nem a fogaid, vagy a gyönyörű szemed.
– A gyönyörű szemem?
– Igen – mondta Drake. Megesküdtem volna, hogy egy kicsit elpirult. – Nekem tetszenek. Igaz, kicsit macskaszerűek, és megvan az a rossz szokásuk, hogy világítanak, de ez engem nem zavar.
Gyönyörű a szemem. Elnevettem magam. Nekem tetszett, de a gondolat, hogy talán másnak is, meg sem fordult a fejemben.
Lemásztunk a falról, és visszaindultunk a sátraink felé. Csekély gondolkodás után belekaroltam Drakebe. Cserébe kaptam egy puszit a fejemre.
Megálltunk a két sátor között. Tétováztam. Ott volt a sajátom, a széttúrt derékaljjal, vagy ott volt Drakeé, egy ággyal, amiben ketten is elférnénk...
Megráztam a fejem, és hátrébb léptem.
– Nekem ez nem megy – mondtam. – Nem így, hogy reggel egy csata vár minket, és bármelyikünk ott maradhat. Nem megy, még akkor sem, ha minden porcikám utánad vágyakozik. Sajnálom.
Hát tessék. Kimondtam. Teljesen kitárulkoztam, olyan sebezhetővé tettem magam, mint még soha. Drake szeme felragyogott, de nem tett semmit.
– Nincs mit sajnálnod. Ez a te döntésed, Saira, nem akarom, és nem is hozhatom meg helyetted.
Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem. Jól működtek az ösztöneim. Drake pontosan tudta, mit tettem az imént, és nem élt vissza vele.
– Ha mind a ketten élünk, mire a csata után felkel a Nap, akkor beszélünk erről – mondtam. – De amíg ez véget nem ér, egyszerűen gondolni sem tudok másra.
– Mondtam már. Semmi baj.
Közelebb lépett, és futó csókot nyomott az ajkamra.
– Aludj, Saira! Az Úrnő tudja, szükséged van rá.
– Pihenj te is. Holnap a legjobb formádat kell nyújtanod.
Drake elmosolyodott, meghajolt, aztán elsétált a sátra felé. Én is visszabújtam a sajátomba, és szunyókáltam még egy keveset pirkadat előtt.
Raxan seregének holnap délelőtt kellett elhaladnia a búvóhelyünk előtt. Ha a megfelelő helyre érnek, Enty és én a levegőből rájuk támadunk, és egy részüket bekergetjük az erdőbe, ahol már vár rájuk az útvesztő, katonákkal, a lombok között Noiri íjászaival, tűzzel, és hegyes karókkal bélelt mély gödrökkel.
A maradék szétszóródik, és egy darabig nem jelent gondot. Legalábbis reméltem. Ha sikerülne a sereget nagyjából háromfelé bontani, akkor győzhetnénk. Három ötezer-egynéhány fős sereggel már elbírnánk, ha egyesével szállhatunk harcba velük.
Ha pedig szépen, darabokban megsemmisítettük a királyi hadsereget, talán akad majd a nemesek között, aki belátja, hogy Raxannal rossz lóra tettek, és a vesztes oldalra álltak.
Volt még egy másik reményem is, hogy tudniillik nem kell lemészárolnom mind a tizenötezer katonát. Bíztam benne, hogy megadják magukat, és kegyelmet kérnek. Ha így tesznek, életben maradnak, és harcolhatnak értem. Ha nem...
Nem tudtam, akkor mi lesz. Nem volt rá kapacitásunk, hogy több ezer hadifoglyot őrizzünk, de ha elengedjük őket, akkor továbbra is veszélyt jelentenek majd. Megöletni viszont nem fogom őket. Az Oakwellben történtek után megfogadtam, hogy csak harcban, vagy önvédelemből ölök. Ha kivégeztetem őket, akkor megszegem a saját magamnak adott szavam. Nem számít, hogy nem az én kezem végez velük, akkor is én öltem meg őket.
A délelőtt olyan volt mint a vihar előtti csönd. Minden ideg pattanásig feszült. A katonák még egyszer ellenőrizték a fegyvereiket és a páncéljukat, de nekem még ennyi dolgom sem akadt. Ég mindig borotvaéles volt, a páncélom pedig nem rozsdásodott, és bőrszíjak sem lazultak meg rajta, hogy ne tartson rendesen. A kék pikkelyek engem tetőtől talpig beborítottak, és sokkal biztosabban védtek, mint akármilyen vért.
Mi a levegőben vártunk. Enty olyan magasan körzött, hogy Raxan katonái alig tűntek nagyobbnak a hangyáknál, mikor végre megpillantottuk őket.
– Hát itt volnánk – mondta Enty. – Itt dől el, hogy mi lesz velünk a jövőben.
– Igen. Olyan sok múlik rajtunk, Enty! Nélküled nem lennék most itt, ugye tudod? Meghaltam volna.
– De itt vagy. Harcra készen. Megsebezve, de soha meg nem törve.
– Itt vagyok. Te is itt vagy. Velem. Itt az ideje, hogy az egész világ megtudja!
A sereg középső része elérte az előre megbeszélt pontot, egy jellegzetes alakú, száraz fát az erdő szélén. Enty felüvöltött, olyan hangon, hogy még én is belereszkettem. Összecsukta a szárnyait, legalább fél mérföldet zuhant. Zuhanás közben éreztem magam alatt a testében égő tüzet, ahogy egyre forróbb lesz. Sőt, saját magamban is éreztem. A páncélom, nem, a bőröm izzott, a pikkelyeim között szikrák pattogtak.
Enty kitárta a szárnyait, és kilélegezte a tüzet. A kék sárkánytűz keresztben kettévágta a sereget. Százak haltak meg, egyetlen röpke másodperc alatt. Azokból, akiket beburkolt a sárkánytűz, csak egy kevés hamu, meg pár izzó fémdarab maradt.
De volt akit csak megperzselt, volt, akinek csak a páncélja tüzesedett át, és most üvöltve próbálta letépni magáról a bőrébe égő fémet. Hallottam a sikoltozásukat, éreztem az égő hús édeskés szagát, a megperzselődött hajéval együtt. Lovak nyerítettek, vagy fájdalmukban, vagy rémületükben, ledobálták a lovasaikat, és elvágtattak sárkánymentesebb tájak felé. Az emberek egymáson tapostak, a lovak az embereken tapostak, mindenki igyekezett minél messzebb kerülni az égből hulló pokoltól. A sereg szétszóródott, semmilyen rendet sem követtek. Futottak, ki merre látott. Egy részük pontosan az útvesztő felé iramodott. Helyes.
Enty megfordult, és hosszában is végigégette a sereget. Mostanra nem tömörültek össze annyira, így nem okoztunk akkora kárt, de már mit sem számított. Elsődleges célom az volt, hogy pánikot keltsek, és ez sikerült is.
Csak remélni tudtam, hogy Drake megbirkózik a rájuk jutó katonákkal. Mi még utánafordultunk egy nagyobb menekülő csapatnak. Egy részük gyalog volt, a többiek lovon.
De nincs ló, ami felérne egy sárkánnyal.
Utolértük őket, és Enty mind egy szálig elégette őket. Ő tette, de én öltem meg őket. Az én kezemhez tapad a vérük. Minden élet, amit kioltanak ebben a háborúban, az én felelősségem, és egyszer el kell majd számolnom velük.
Megdördült az ég, és villám vágott az Aanerbe. Itt volt az ideje leszállni a földre, mégpedig szó szerint. És egyedül. Enty nem boldogulna a sűrűben, ő itt marad, és vadászik a megmaradt katonákra. Lecsúsztam a hátáról, és az erdő felé siklottam. Egy csapat rémült katona előtt értem földet, akik elfutottak, amint megláttak. Tudták, ki vagyok.
A fák közül ordítozás, fegyvercsörgés, és fájdalmas kiáltások hallatszottak. A villámhárító búgott, a villámok énekeltek, és még Viharszél sivítását is hallani véltem. Úgy tűnt, Katsa is beszállt a küzdelembe.
Berohantam az erdőbe. Beugrottam az árokba, ami tocsogott az olajtól. Ennek égnie kellene mostanra, mert egyre több katona jut át rajta. Ez végzetesnek bizonyulhat, mert még így is, hogy pánikba estek, legyűrhet minket a túlerő.
Azt is láttam, mi a baj. Az egységnek, aminek be kellett volna gyújtania az árkot, más dolga akadt: egy csapat alabárdos gyalogossal harcoltak éppen.
Márpedig az ároknak égnie kell!
Egy kézmozdulattal lángra lobbantottam az olajat. Engem nem fogott a tűz, de azokat a szerencsétleneket, akik éppen az árokban voltak, nagyon is. Kikapaszkodtam a lángok közül, és belevetettem magam a küzdelembe. Ég felragyogott, úgy izzott, mintha egy kék lángnyelvet tartanék a kezemben. Pajzsok hasadtak szét, sisakok törtek be, végtagok és fejek hullottak a csapásaim nyomán. Én is kaptam jó pár vágást, de az én pikkelyeimen közönséges penge nem hatolhatott át. A helyük persze meg fog kékülni. Nyilak pattantak le rólam, az egyik egyenesen a szememet védő átlátszó hártyáról csúszott félre. Felmordultam. Kinek van most ideje nyilazni rám?
Az útvesztő olyan volt, mint amilyennek némelyik festő a poklot ábrázolja. Lángok világították be, néhol mély gödrök alján emberek nyöszörögtek, ahogy a karók felnyársalták őket. Vér, levágott végtagok és holttestek hevertek mindenütt. Az égő árok füstje beterítette az útvesztőt. Katsa villámhárítója ott dalolt a fejünk felett, a villámok ezüst dárdaként döfték át a fekete füstöt.
Noiri emberei a fákon lapultak, és halálpontos lövésekkel szedegették le az ellenséges katonákat. Egy fekete-fehér tollas nyíl éppen az egyik rám támadó férfi torkát fúrta át.
Harcoltam Szúrtam. Vágtam. A világ ezekre az egyszerű mozdulatokra szűkült, minden más csak homályos körítés volt. Valahonnan nagyon távolról hallottam a lángoló árok túlpartjáról a lovasok dübörgését, ahogy Aleksi emberei végre megindultak, a sebesültek hörgését, a fém csattanását fémen. Enty bömbölése is elért hozzám, valahonnan a magasból. Amit egyszer megpillantott, az nem menekülhetett előle.
Egy idő után már nem számoltam, hányadik embert ölöm meg. Csak a következő halott volt. Nem számított.
Megpillantottam Katsát. A csatamágus tomboló viharként harcolt, Viharszél gyilkos táncot járt a kezében. A penge dalolt, vérről és halálról énekelt. Amit Katsa művelt, az szinte nem is harc volt, inkább kifinomult, gyilkos tánc. Kék köpenye fölött törhetetlen jégből készült mellvértjét viselte, a köpenye szegélye és szőke haja pedig vöröslött a vértől.
Katsa a földbe vágta Viharszél egyik pengéjét. Villám csapott a kardba, és hálóként terjedt szét néhány méternyi körben. Amint egy kis levegőhöz jutott, Katsa elhajította Viharszelet. A kard pörögve és zúgva szelte a levegőt. Röptében villámokat szórt. Akit eltaláltak, füstölögve összeesett, és nem mozdult többé. Igaz, Katsa így fegyvertelen maradt, de ez őt a legkevésbé sem zavarta. Ujjaiból villám- és jégvihart zúdított a rá támadó katonákra. Az egyiknek, aki túl közel került, puszta kézzel zúzta össze a légcsövét. Kinyújtotta a kezét, Viharszél pedig bumerángként visszatért a gazdájához. Katsa leszúrta a törött légcsövű katonát, és új ellenfél után nézett.
Nem értem rá csodálni. Egy csoport talpig páncélba öltözött katona engem szemelt ki magának. Csatabárddal kaptam egyet az oldalamba. Nagyon fájt, alighanem megrepedt egy bordám. Izzó düh öntötte el az agyamat. Az egyik katonát hasba szúrtam, kirántottam Eget a testéből, és ugyanazzal a mozdulattal vágtam át egy másik torkát. Bár Ég úgy hatolt át az acél vérteken, mintha papírból lennének, a katonák nem hátráltak meg. Meg kellett ölnöm mindet.
A villámhárító ismét felbúgott. Az én katonáimnak nem ártottak a villámok, de Raxan katonáit, ha eltalálták, szinte porrá égették. Néhányan már a látványtól is menekülőre fogták, de ezeket Noiri íjászai egytől egyig lenyilazták.
Újabb két katonával végeztem, egy fiatal szőkével, és egy idősebb kopasszal. Nem is csata volt ez, hanem mészárlás. Mi ismertük az útvesztőt, jól szervezettek voltunk, az ellenég pedig rendezetlen és halálra rémült. Nem volt, aki parancsoljon nekik, így nem is egységként harcoltak, csak kisebb csoportokban. Minket Drake irányított valahonnan, de nem láttam őt sehol. Valahol a sűrűjében lehet, ahol a legnagyobb szükség van rá, hogy a kialakuló fejetlenséget csírájában elfojtsa. Nekem is azt tanították, hogy harcban ezer ember sem olyan veszélyes, mint egyetlen, röpke percnyi zavar. Ezt tanúsíthattam, hiszen az egész tervem erre épült. Eddig elég jól be is vált.
– Fenség, vigyázz! – ordította Ser Allistar. Az öreg lovag a semmiből bukkant fel. Egyik kezében kard, a másikban kerek fapajzs. A kard véres volt. A lovag rémülten rohant felém.
Nem tudom, hanyadik érzékemnek engedelmeskedve, de elugrottam. Csak egy gondolattal kerültem el a lesújtó harci kalapácsot. A férfi aki forgatta...nos, még Entynek is két harapás lett volna. Sisakját elhagyta valahol, vagy talán nem is volt neki. A karja olyan vastag volt, mint az én derekam. Az egész ember egy izmokból és acélból álló hegy volt. Vállig érő, szőke haja, és az arca mocskos volt a ráfröccsent vértől. Szeme izzott a haragtól.
– Ser Allistar! A király értesülni fog az árulásodról! – kiáltotta. Megpörgettem Eget.
– Nem leszel életben, hogy beszélhess – mondtam.
Ser Allistarral ketten támadtunk rá. A lovag kikerülte az első, iszonyatos erejű csapást, én viszont elkaptam a kalapács nyelét, másik kezemmel pedig lecsaptam a férfi jobb lábát. Úgy üvöltött, hogy öröm volt hallgatni.
– Te mocskos ringyó! – ordította. – Nem harcolsz tisztességesen!
– Nem – bólintottam, és széthasítottam a fejét. Ser Allistar hatalmas szemeket meresztett rám.
– Neked nincs is szükséged testőrre, fenség – mondta.
– Nincs. De jó tudni, hogy azért van egy.
Ser Allistar bólintott. Együtt támadtunk a következő csapat lovagra, akik valahogy átjutottak a tűzön. Egyikük sisakján lángolt a forgóba tűzött toll. Ser Allistar úgy vagdalkozott, mint egy öreg, tapasztalt szarvasbika. Egyetlen lépés nem tett feleslegesen, egyetlen helyre sem sújtott le a kelleténél nagyobb erővel. Én nem voltam ilyen megfontolt, három emberrel végeztem, amíg ő eggyel, de nekem nem kellett a saját védelmemmel törődnöm. Rólam lecsúsztak a kardcsapások, mint tolvajról a szentbeszéd.
Együtt legalább húsz embert vágtunk le, aztán egy nagyobb csapat elvágott minket egymástól. Reménykedtem, hogy nem lesz semmi baja, ennél többet nem tehettem. A világ ismét beszűkült, én pedig már nem is figyeltem, mit csinálok. Teljesen az ösztöneimre hagyatkoztam. Kék páncélom már vörös volt a rám ömlött vértől, és Ég pengéje is vörösben játszott. A markolat ezüstvéseteibe is beleszáradt. Mindent vér borított, az egész világnak vérszaga volt, betöltötte a levegőt, beleivódott a földbe, elárasztotta az eget...
A bennem élő sárkány üvöltve követelte, hogy engedjem szabadon, én pedig megtettem. A következő katonát Éggel szúrtam le, az azutánit viszont a karmaimmal téptem fel a torkát. Vadállatként tomboltam, nem volt, aki megállhatott előttem. A saját embereimet nem bántottam, de akin megláttam Raxan kelő napos címerét, annak nem volt irgalom. A vér lecsorgott a pikkelyeim között, beszáradt a karmaim alá, és miután az egyik katonát a földre tepertem, és átharaptam a torkát, elöntötte a számat. Ölni akartam, gyilkolni, pusztítani, amíg csak egyetlen katona is talpon van. Pusztulniuk kell, mert megtámadták a családomat. Eljöttek az otthonomba, és bántották a családomat.
– Saira! SAIRA!
Ez Drake. Mi történt? Bántottam valakit, akit nem kellett volna?
Visszanéztem a harminc-egynéhány méterre amit megtettem. Minden lépésemet hullák szegélyezték, iszonyatosan megcsonkítva. Némelyik még mozgott, egy férfi a kiömlött beleit próbálta visszatömködni a hasába. Kiszaladt a vér az arcomból. Elejtettem Eget, és elhánytam magam. Addig öklendeztem, amíg már fájt a gyomrom.
– Jobb? – kérdezte Drake. – Rendben vagy?
– Most már igen. A kárhozott istenekre...
Kiköptem, hogy legalább a vér ízének egy részétől megszabaduljak. Felvettem eget, és leszúrtam a férfit, akit kibeleztem. Már úgysem tudtuk volna megmenteni.
– Tessék.
Drake egy bádogkulacsot nyújtott felém. Kiöblítettem a számat, és három hatalmas kortyban leküldtem az egészet.
– Hogy állunk? – kérdeztem.
– Eddig elég jól. Az útvesztő szétszórja az ellent, úgyhogy csak kisebb csapatokkal kell harcolnunk. Az árok túloldalán viszont rosszabb a helyzet, egy komoly lovascsapat jutott nekik. Legutóbb, mikor láttam őket, éppen Aleksi harmadik századával harcoltak, és az íjászok tizedelték őket.
– Odamenjek?
– Fölösleges. Lovasok ellen amúgy sem tudnál gyalogosan harcolni. Jó helyen vagy itt, velünk. Sokat használsz a morálnak.
Elmosolyodtam.
– Nem utolsó sorban a tiednek, mi?
Valahol a közelben fegyvercsörgés hangzott fel. Mind a ketten arra rohantunk. Szükség is volt ránk. Egy legalább háromszáz fős csapattal találkoztunk össze. Nem is fontolgattuk, hogy merről menjünk nekik, nem lett volna értelme. Csak rájuk támadtunk, a saját katonáink élén. Innen is, onnan is meglepett kiáltások hangzottak föl:
– A királynő, a királynő! Itt van velünk! A királynő!
Úgy tűnt, tényleg jót teszek a morálnak. De engem is elkapott valami harci eufória. A saját katonáimat vezettem csatába, akik úgy tűnt, most tűzön-vízen át követnének, akár a pokol legmélyebb bugyraiba is. Majdnem akkora élmény volt, mint repülni. Őrültként vagdalkoztam. Egy férfinek, aki Drake hátába akart kerülni, lecsaptam a kezét. Egy másikat, aki engem akart feltűzni egy lándzsára, combon szúrtam. Mikor fájdalmában elejtette a lándzsát, lecsaptam a vállára, és csaknem köldökig kettéhasítottam. Néhány nyíl is röppent. Megismertem Noiri fácántollas vesszőit. Csak ő volt elég ügyes hozzá, hogy egy ilyen kavargó tömegben az ellenséget találja el, ne pedig minket.
Elhárítottam egy vágást, egy másik elől lebuktam, és mind a két katonát megöltem. A tömeg egyre sűrűsödött, egyre kevesebb helyem volt mozogni. Mellettem mindenki harcolt, ölt, vagy meghalt, a szerencse szerint. Ennek már semmi köze nem volt a víváshoz. Ez egy őrült, ezerkezű, ezerlábú emberi massza volt, aminek a részei egymást gyilkolták.
– Újrarendeződni! – ordította Drake. A Fattyak visszavonultak, és újra alakzatba álltak. Csak én maradtam ott, a sereg közepében, ez ellenség gyűrűjében. Az én hibám volt, túlzottan előretörtem.
Tüzet idéztem, utat égettem magamnak a Fattyak felé, és becsusszantam két pajzs között Drake mellé.
– Ezek jók. Rendezettek – mondta ő.
Én is észrevettem. Ezek a katonák nagyjából alakzatban álltak, és egy kék liliomos címert viselő lovag parancsait követték. Ha őt meg tudnánk ölni, talán felbomlana a rend.
– Bármire is gondolsz... – kezdte Drake, de nem vártam meg, amíg befejezi. Kibújtam a pajzsok közül, és egyenesen a liliomos lovag felé vettem az irányt. Aki az utamba állt, azzal végeztem. A lovag észrevett, és ő is elindult felém, félretolva a saját katonáit az útjából. Mikor elém ért, tisztelgett.
– Nevem Ser Duncan de Lore...
Mint említettem, én nem vagyok lovag. Pont nem érdekelt a neve. Fogást váltottam Égen, és vágtam. A lovag hárított, aztán mellkason vágott szöges pajzsával. Hanyatt estem, de átfordultam, és azonnal fel is pattantam.
– Ez becstelenség volt! – jelentette ki.
– Aha, mondj valami újat! – feleltem. Újra támadtam, elsőnek a pajzsot vettem kezelésbe, néhány erős csapással forgáccsá vágtam. A lovag arca nem látszott a sisak alatt, de lefogadtam volna, hogy meglepődött. Eldobta a hasznavehetetlen pajzsot.
Ezúttal megvártam, amíg támad, hárítottam, és visszavágtam. Meglepően jó vívó volt, mert, ki tudta védeni, pedig az én visszavágásaim sárkányokra voltak szabva. Nekem azonban most sem időm, sem kedvem nem volt játszadozni. A következő vágásnál elfordítottam Eget. A két penge éllel találkozott. A két szemben álló egység egyként hördült fel, amikor a lovag kardja eltört.
Lesújtottam. A liliomos címer összetört, a mellvért alól vékony patakban vér szivárgott. A lovag arca nem látszott a sisak alatt. Nem is akartam látni. Bizonyos dolgokat jobb nem firtatni.
Igazam lett, a parancsnokuk eleste után a katonái eldobálták a fegyvereiket, és megadták magukat. Néhány bolond megpróbált elmenekülni, de őket Noiri mind egy szálig lelőtte. Kíváncsi vagyok, mennyi nyilat vitt fel magával.
Körülnéztem, de nem volt más a közelben, akivel harcolnom kellett. Az viszont nagyon kellemetlenül érintett, hogy az elfogott katonák némelyike a lábam elé borulva könyörgött kegyelemért.
– Majd eldöntöm, mi legyen veletek – mondtam nekik. Piszok dolog volt őket kétségek között hagyni, de egy csata kellős közepén voltunk, nem értem rá ezzel foglalkozni. Otthagytunk egy kisebb csoportot, hogy őrizzék a foglyokat. Újabb egység talált meg minket, de ezek nem voltak hajlandóak letenni a fegyvert, az utolsó emberig harcoltak.
Nem tudom, hogyan és mikor ért véget a csata. Emlékszem, hogy harcoltam, vezettem az egységet, ami összegyűlt körém, emlékszem, hogy mikor kialudt benne a tűz, átmásztunk az árkon, és a túloldalon zajló ütközetnek is véget vetettünk. Rémlik, ahogy Katsával és Drake-kel az oldalamon nekimentem egy nagyjából harminc fős csapatnak, akiknek egy része lovon ült. De ezek mind csak képek, önmagukban élesek, de sem előttük, sem utánuk nem emlékszem semmire. Az idő megszűnt létezni, az elmém kikapcsolt, és megtagadta, hogy később emlékezzen bármire is. Jobb is így, mert másképp lehet, hogy nem tudnék aludni éjszakánként. Annyi bizonyos, hogy valamikor újra megvadultam, karddal és karommal estem neki Raxan katonáinak, és egy részüket szétkergettem, akiket aztán Noiri íjászai nyilaztak agyon a fák tetejéről.
Emlékeim lánca azzal kezdődik el újra, hogy Enty oldalának dőlve ülök, lihegek, csurom vér vagyok, Ég pedig mellettem hever. A vér egy része az enyém, mert az egyik lovag kardja aswinból volt, és megvágta az oldalamat. Ha nem gyógyulnék ilyen gyorsan, össze kéne varrni. Sajnos, ez csak a veszélyes sebeimmel van így, a kék foltok hetekig megmaradnak. A seb fölött a páncélom is kezdett összezáródni.
Drake hozott nekem egy újabb kulacs vizet. Megköszöntem, de nem bírtam inni. Azt próbáltam felidézni, hogy mire is való karom-lábam, és mit csinálok velük, ha éppen nem harcolni akarok. Eltart egy darabig, mire eszembe jut.
Bizonytalan mozdulattal kézbe vettem a kulacsot, és számtalan apró kortyban kiittam. Drake elvette, és újratöltötte, én pedig megint kiittam. Végre meg bírtam szólalni.
– Mindenki jól van? Győztünk?
– Igen. Számokat még nem tudok, de nagyon kis veszteséggel megúsztuk, és elég sok foglyot ejtettünk. – mutatott Drake egy nagy csapatnyi rongyos emberre. Fegyverzet nélkül állnak, néhányan mezítláb, és sokan, nagyon sokan engem bámulnak. A szemükben rettegés, és nem is bírják állni a tekintetem.
Nagyot nyögve feltápászkodtam. Valami roppant egyet a hátamban, ahogy kinyújtózkodtam.
– Mit csináljunk velük? – kérdeztem. – Nem akarom megölni őket, de ennyi embert nem tudunk őrizni.
– Nem tudom – mondta Drake. – De nem most kellene eldöntened. Ki vagy készülve. Mind ki vagyunk, hogy őszinte legyek.
Tényleg kivoltam. Mindenem fájt, és alig álltam a lábamon. A törött bordám is sajgott. Majd meg kell nézetnem egy felcserrel. Vagy Katsával, hátha ő meg tudja gyógyítani. De nem most. Később.
– Kelts fel majd...valamikor. – mondtam Drakenek. Visszadőltem Enty oldalához, eltüntettem Ég pengéjét, és elaludtam, mint az elkoppintott gyertya.
Összerándultam, és felriadtam. Enty még mindig velem volt, betakart a szárnyával, és úgy őrzött. A szárnyon átsütött a lemenő Nap, az erek vörös hálója ragyogott a fényben. A szárny alatt kellemes meleg volt, és rezes vérszag. Ez utóbbi tőlem származott.
Még mindig nagyon fáradt voltam, de a letaglózó merevség eltűnt az izmaimból, a helyét éles, húzó fájdalom vette át.
Felálltam, és morogni kezdtem, úgy fájtak az izmok a hátamban és a lábamban. A látásom elhomályosodott, és megszédültem. Végül a lábaim rájöttek, mit kell csinálniuk, és a köd is feltisztult a szemem elől.
Kibújtam Enty szárnya alól, és elindultam megkeresni Draket. Nem akartam, hogy egyedül kelljen döntenem, túl fáradt voltam hozzá. Rá meg mindig számíthattam, hogy a szememre veti, ha hülye vagyok. Ezt egyedül Katsa merte még megtenni, a többiek, azt hiszem, túlzottan féltek tőlem.
Draket a sátrában találtam, egy hegynyi papír mögött.
– Mi a helyzet? – kérdeztem.
– Számok tekintetében? Eddig százharminchét halott, majdnem ezer sebesült, de szerencsére csak néhány igazán súlyos, és hétszáz fogoly. Az ellenséges sereg összes ellátmánya is a miénk, Enty, vagy az Úrnő óvó tekintete, de valami megvédte őket a tűztől.
– Én inkább Entyre szavazok...
Beletúrtam a hajamba.
– Hétszáz? Drake, mi a fenét kezdjünk velük?
– Gondolom, nem akarod, hogy minddel végezzünk.
– Nem – ráztam a fejemet. – Inkább felajánlanám nekik, hogy csatlakozzanak hozzánk.
– És aki nem akar?
Ezt nem tudtam én sem. Nem volt hová zárnunk őket, sőt, még etetni sem tudtuk volna. Főleg nem úgy, hogy nem csinálnak semmit, és még őriznünk is kell őket.
– Előbb lássuk, hogy egyáltalán lesz-e ilyen. Aztán eldöntöm – mondtam végül.
A foglyok mostanra teljesen kétségbeestek. Azt hiszem, kezdték elhinni, hogy egyesével etetem meg őket Entyvel, miközben vacsorázom, vagy akármit is terjesszenek rólam. Igaz, ami igaz, nem sok okuk volt, hogy mát higgyenek.
Kerestem egy ládát, odavittem eléjük, és felálltam a tetejére.
– Tudjátok, ki vagyok?
– Azt mondják, Saira hercegnő – jött a válasz, valahonnan a tömegből.
– Jól mondják. Érdekesség: nem haltam meg, és van számotokra egy ajánlatom. Hajtsatok térdet, csatlakozzatok hozzám, és harcoljatok mellettem! Láttátok, milyen szövetségeseim vannak, láttátok, mire vagyok képes. Le fogom győzni Raxant. Nem kell a királyotokkal együtt elbuknotok.
Csönd volt a válasz, ami talán egy percig tartott, de nekem örökkévalóságnak tűnt. Megfordult a fejemben, hogy úgy kiröhögnek, hogy leesek a ládáról, de ez nem történt meg. Valahol, valaki legyőzte a büszkeségét, és térdre ereszkedett, aztán a körülötte lévők. Úgy hullottak térdre, mint az egyre táguló vízgyűrűk, több kisebb-nagyobb csoportban, de végül senki nem maradt állva. Senki. Egyetlen ember sem.
Mióta elkezdődött ez az egész, most először éreztem magam valóban uralkodónak. Most éreztem először, hogy ténylegesen ezrek sorsa fölött van hatalmam.
Nem volt kellemes érzés. Olyannyira nem, hogy odaléptem a legközelebbi térdelő katonához, és kezet nyújtottam neki. Nem tudom, hogy bátrabb volt, mint a többiek, vagy csak nem mert ellenszegülni, de elfogadta, én pedig talpra segítettem.
– Jól döntöttetek – mondtam. Drakehez fordultam. – Lássátok el a sebeiket! Kapjanak ételt, ruhát és felszerelést!
Drake meghajolt.
– Igen, fenség!
Fenség. Be kell szereznem egy koronát. A gondolatra elmosolyodtam.
Katsa is előkerült. Gyanítottam, hogy az oldalvonalról figyelte az eseményeket. A foglyaim, nem, a katonáim összesúgtak a csatamágus láttán. Katsa ugyan már nem volt nyakig véres, de így is elég fenyegető látványt nyújtott.
– Helyes döntés volt – mondta –, fenség. Jól csinálod. Királynő vagy.
– Igen – bólintottam. – Az vagyok. Mindig is az voltam, csak könnyebb volt elfelejteni. Engem törvényesen koronázott meg az Úrnő egyik papja. Nem számít, hogy csak egy fél évig uralkodtam. Raxan pedig trónbitorló.
És úgy is fogok bánni vele, ha eljön az ideje, tettem hozzá magamban.