Saira (A Széthullott Királyság I.)

10. fejezet

Mikor kiléptem a Sárkány Fattyainak toborzóirodájából, pár percig csak bizonytalanul őgyelegtem. Próbáltam eldönteni, hogy visszamenjek-e Entyhez, vagy inkább valamelyik fogadóban béreljek egy szobát.

Nem volt nehéz döntés, hiszen egy ágy, vagy Enty szárnya között kellett választanom. Hirtelen ötlettől vezérelve vettem egy kis bográcsot, egy báránycombot, répát meg ilyesmit, aztán nem sokkal napközép után, kiléptem Menethil kapuján.

Enty egy közeli erdőfoltban bújt el. Én is arra vettem az irányt, és, miután meggyőződtem róla, hogy senki nem követett, eltűntem a fák között.

Ez a kis erdő barátságos hely volt, a Viharsánc fenyveseihez képest. Avarillat lengte be, a zöld lombokon ezernyi arany dárdaként sütött át a napfény. Helyenként szeder nőtt, meg som. Itt-ott megálltam, és percekig tömtem magamat. A hegyekben nem nagyon nő gyümölcs. Túl hideg van hozzá.

Enty egy apró tisztáson várt rám, szétteregetett szárnyaiból és mozdulatlanul farkából ítélve pokolian unatkozott. Csak ragyogó kék szemei éltek, egyébként olyan mozdulatlan volt, mint egy szikla.

Na jó, mint egy hófehér, pikkelyes, háznyi szikla.

— Jutottál valamire? — kérdezte.

Beszámoltam neki a Sárkány Fattyairól. Továbbá nagy átéléssel ecseteltem a bűzt, ami a városban fogadott. Enty megszaglászott, és rám parancsolt, hogy fürödjek meg, őt nem érdekli, hol, de így nem alszok vele.

Magamban igazat adtam neki. Mióta kiléptem a kapun szaglásztam magamat, és nem voltam elragadtatva. Sem Enty, sem én nem voltunk tisztaságmániások, de azért Menethil sok volt az orrunknak.

Szerencsére volt a közelben egy bővízű forrás, és mit ad az Úrnő , még szappant is vettem. Lesikáltam magam, és a ruhámat is kimostam, aztán amíg száradt, belebújtam a páncélomba. Meséltem már, milyen érzés?

Képzeld el, hogy egy hosszú nap után hazakerülsz, eszel, megfürdesz, aztán, még vizes hajjal leülsz a tűzhely mellé. Olvasol, vagy kötögetsz, papírfigurákat hajtogatsz, vagy akármi is a kedvtelésed, aztán bebújsz az ágyadba, nyújtózkodsz egyet, betekered magad a takaróba, és behunyod a szemed, máris az álom és az ébrenlét határán lebegve. Megvan? Na, pontosan ilyen.

Ráadásul nekem még az is hozzá tartozott a dologhoz, hogy tudtam, amíg ez a második, kék bőr rajtam van, senki nem bánthat, mert a támadóm olcsón megússza, ha csak a torkát tépem ki a karmaimmal.

Igen, a város közelsége a szokásosnál is paranoiásabbá tett. Legszívesebben felültem volna Entyre, és a levegőből porrá égetem az egész bűzlő disznóólat. De nem csak erről volt szó.

Időnként elcsodálkoztam, hogy hová lett a lány, aki olyan nagy tervekkek került trónra, aki segíteni akart ezen a megtört birodalmon. Talán akkor halt meg, mikor félholtra vertek, vagy megfagyott a Viharsánc oldalában, esetleg az elfertőződött korbácsnyomok okozta lázban égett porrá...

Az ilyen pillanatokban hiányzott egy kicsit a régi Saira, akármilyen szánalmas is volt különben.

Sóhajtottam egyet, aztán elindultam tűzifát gyűjteni.

Összeszedtem egy ölnyi ágat, feldaraboltam őket Éggel, és kis híján levágtam a lábam. Igazán máshol járt az eszem. Ötletem sem volt, hogyan kellene nekikezdenem a szöktetésnek. Támadt pár radikálisabb ötletem, mint egyszerűen besétálni, megölni aki az utamba áll, és kisétálni Drake-kel, de ezeket hamar elvetettem. Lehettem akármilyen gyors és erős, még én sem bírok el száz emberrel, annál pedig biztos, hogy több őr van. Elég nagy az a börtön.