Saira (A Széthullott Királyság I.)

21. fejezet

Katsa órákon át beszélt. Elmondott mindent, mindent amit tudott, mindent, amit sejtett, és mindent, amitől félt. Sikerült olyan komor képet festenie elém, hogy teljesen reménytelennek érezzem a helyzetünket. Nem telt bele egy fél napba, és én már azt kívántam, bárcsak hazudna, bárcsak képes lenne hazudni. De hát én voltam, aki kikényszerítette belőle az esküt. Bár nem hittem, hogy hazudna, még ha tehetné sem.

Elmondta, hogy Raxan visszarendelte a Viharsánc ellen küldött sereget, akik eddig a Fekete-dombok kimerült bányáiban táboroztak, ezért nem tudtuk őket megtalálni Entyvel. Elmondta, hogy minden embert összehívott, elmondta, hogy tizenötezer főnél többet számlál a királyi hadsereg, elmondta, hogy ehhez még zsoldosokat bérelnek Menethilből, és így akár húszezren is lehetnek, és még mindig maradt elég ember Narveilben, hogy visszaverjenek egy ostromot. Elmondta, hogy Raxan tud Entyről, tud a Fattyakról, tudja, hogy milyen kevesen vagyunk hozzá képest, és hogy milyen reménytelen a helyzetünk.

Drake és Noiri bizalmatlanul hallgatták Katsát, és bár tanúi voltak az eskünek, ettől még egy csöppet sem bíztak benne. Marcus nem volt ennyire ellenséges, de olyan hideg gyanakvással méregette a csatamágust, hogy felállt tőle a hátamon a szőr. Aleksit nem hozta lázba az egész ügy. Közölte, hogy ő Drake parancsait követi, a többi nem érdekli. Most unott képpel üldögélt a sarokban, és egy ezüstnyelű késsel piszkálta a körmét. Drake az öklét dörzsölgette. Véresre verte a kezét a láthatatlan akadályon, amit Katsa támasztott, és most csípte a gyógykenőcs.

Azon, hogy ez mit is jelent, majd később elgondolkodom.

– Szóval – mondtam –, Oakwell nem opció. Nem tudjuk megvédeni, nem egy ekkora hadsereg ellen. Nyílt ütközetben szintén nem tudjuk legyőzni őket.

– A Szürke-tornyot talán meg tudtuk volna tartani – mondta Katsa. – De ugyanúgy egérfogóban lennénk, mint itt. Ráadásul erről már gondoskodtál.

– Akkor, mégis, mit kellene csinálnunk? Mert megadni magam, na arra nem vagyok hajlandó.

– Ha meg is adnád magad, Raxan akkor is kivégeztetne. Téged, engem, Entyt, de alighanem Draket is. Ez már nem opció. Nem, több katonát kell szereznünk, egy erődöt, amit megvédhetünk, ahová bevehetjük magunkat. Új stratégiát kell kidolgoznunk, valami olyat, amire Raxan nem számít.

Csönd ereszkedett a parancsnoki sátorra. A térképet bámultam, azt, amit Karla táskájában találtam. Úgy tetszett, egy élettel ezelőtt. Egyre keletebbre vándorolt a tekintetem, és megállapodott a másik nagyobb városon.

– És Watercliff? Úgy emlékszem, elég jól védhető.

– Jól – bólintott Drake. – Olyannyira jól, hogy esélyünk sincs elfoglalni. Akkor már jobban járunk, ha nekimegyünk a királyi seregnek, valahol a Mauir és Oakwell között. Az rövidebb út a pokolba.

– Nos, szarban vagyunk – összegezte Noiri. – Mély, sűrű, büdös...

– Oké, Nor, felfogtuk – mondta Drake. – Inkább használd az eszed, hátha támad valami ötleted.

– Mi van a Viharsánccal? – kérdeztem. – Ott elbújhatnánk. Gerilla-hadviselésbe kezdhetnénk.

– Túl messze van – rázta meg Drake a fejét. – A sereget etetni kell, ott pedig semmi nincs, csak hó meg kő. Már ne vedd zokon – tette hozzá.

– A Viharsánc. Az igen – mondta Noiri. – De az Aaner itt van a szomszédban. Ott el tudjuk tüntetni a sereget. A déli oldalon elmehetünk élelemért az alföldre. Ha kell, elérhetjük a révet is.

– A rév – mondtam. – A rév! Átkelhetünk a réven, és onnan Narveil...

A körmömmel méregettem a távolságot a térképen, aztán bólintottam. – Legfeljebb négynapi menet.