Saira (A Széthullott Királyság I.)

24. fejezet

Több kilométer mélyen bevettük magunkat az erdőbe, elég mélyen ahhoz, hogy ne fedezhessenek fel, de eléggé a szélén maradtunk, hogy ha úgy hozza a szükség, gyorsan eltűnhessünk. A tábort is itt vertük fel újra. A parancsnoki sátor egy apró tisztásra került, a többi pedig a fák közé, amennyire csak lehetett, rendezetten. A tábor körvonalai ettől függetlenül szabálytalanná váltak, az alaprajza bizonytalanná.
Enty elhevert a tisztáson, és a fejét a szárnya alá dugta. Fáradt lehet, majd ki kell faggatnom, merre járt, mit csinált, amíg távol volt. Szerencsére én nem voltam fáradt, az előző napi maratoni alvásommal jó ideig elleszek. Úgy döntöttem, megkeresem Draket, és vele, meg persze a többiekkel legalább papíron kidolgozom a pontos haditervet. A belső körömmel. A gondolatra elnevettem magam. Milyen belső kör, még egy rohadt koronám sincs, amit a fejemre rakjak, de mindenki királynőzik és fenségnek szólít! Igazán vicces, ha egy pillanatra belegondol az ember.
Drake sátra mellé valaki felvert egy másikat is, nem olyan nagyot, de egy ember kényelmesen elfért benne, a holmijával együtt.
– Az kié? – kérdeztem Draket, és a sátorra mutattam.
– A tiéd, természetesen. Nem hagyom, hogy az esőben aludj.
– Ott van nekem Enty.
Drake a szemét forgatta, aztán vállat vont.
– A sátor a tiéd – ismételte. – Legalább akkor használd, ha Enty nincs velünk!
Ebben azért volt valami. Otthon is volt saját ágyam, fenyőrönkökből építve, fenyőbojttal tömött matraccal, és farkasbőrökből összevarrt takaróval. Abban aludtam, ha Enty éppen elcsavargott valamerre, ami azért előfordult. Ez nem árulás, vagy hűtlenség.
Bebújtam a sátorba, és lehámoztam magamról a páncélomat. Alatta...mit szépítsük, bűzlöttem. Régen volt már alkalmam rendesen tisztálkodni. Csak az vigasztalt, hogy a többieknek sincs jobb illatuk. Belebújtam a rendes ruhámba, a hátizsákom alján megkerestem azt a darab szappant, amit még Menethilben vettem, és elindultam az erdőbe patakot keresni.
Találtam egyet, aminek enyhén homokos volt a partja. Addig dörzsöltem magam hol a homokkal, hol a szappannal, amíg úgy nem éreztem, hogy a kosszal együtt legalább három réteg bőr is lejött rólam. Otthon soha nem voltam ilyen mocskos! A hajammal viszont nem tudtam mit kezdeni, ahhoz meleg víz kellett volna. Nem számít.
Draket a sátrában találtam. Komolyan elgondolkodtam, hogy valami átok köti-e, mert szinte mindig itt volt. Persze, igazából a hadsereget irányította, a szállásmesterek és a felcserek jelentéseit olvasta. Majdnem olyan volt ez, mint uralkodni, csak kicsiben.
Most is valami papírba mélyedt. Mikor beléptem, felnézett, és félretette a lapot.
– Fenség. Mit tehetek érted?
– Először is, ne szólíts fenségnek! Megegyeztünk. Másodszor pedig, hívasd ide Noirit, Marcust, Katsát és Aleksit!
Drake intézkedett. Én Kókusz hasát vakargattam, aki minden tilalom ellenére gazdája ágyában szunyókált. A „belső köröm" gyorsan összegyűlt. Elsőnek természetesen Katsa érkezett meg, kivételesen kék köpenye nélkül, egyszerű nadrágban és ingben. Viharszél azért ott volt az övében, és szőke haját sem fonta össze, hanem szabadon hullott majdnem a csípőjéig. Mikor mindenki előkerült, papírt és ónt vettem, és hosszú percekig, szó nélkül rajzoltam.
– Így – bólintottam végül. – Fákat kell kivágnunk, és árkokat kell ásnunk. Szükség lesz valami olajra, vagy szurokra, ami nem szárad meg, és amit nehezen szív be a föld. Noiri íjászai a fákról fognak nyilazni. A gyalogosok arra csapnak le, aki átjutott az árkon, a lovasság pedig a másik oldalon maradtakat támadja hátba.
Mindenki a firkálmányomra meredt. Nagy levegőt vettem, és vártam az elkerülhetetlent. Meg is kaptam. Több órán át vitatkoztunk és javítgattuk a tervet, pontosítottuk az ábrát, de a végén kidolgoztunk egy olyan stratégiát, amivel egy, a magunkénál kétszer nagyobb sereget is legyőzhettünk. Pontosan erre volt szükségünk. Számtalan mocskos trükköt terveztünk be, és persze számíthattunk Entyre is, bár érte a többiek nem lelkesedtek túlságosan, mert féltek, hogy felgyújtja az erdőt.
– Ez működni fog – mondta ki Drake az ítéletet. Katsa bámulta egy darabig a rajzot, aztán kört rajzolt az egész köré, és megjelölt rajta négy pontot. Összekötötte őket, és az így kapott négyzetbe újabb kört rajzolt, aztán megjelölte a négyzet csúcsait, és a belső kör metszéspontjait a négyzet oldalain.
– Ezekre a pontokra kellene négy-négy villámhárító. Jó hosszú. Valami vastag drót is megtenné.
– Villámhárító az erdőbe? – kérdezte Marcus. – Minek az?
– Mert ha van nyolc földelt fémdarabom, a megfelelő helyen, akkor nagyon-nagyon csúnya dolgokat tudok csinálni Raxan katonáival, és elég jól meg tudom védeni a mieinket. Ráadásul én biztosan nem gyújtom fel az erdőt, amit tisztelettel, de Entyről nem lehet elmondani.
Ezzel nem lehetett vitatkozni. Teljes szívemből szerettem Entyt, de el kellet ismernem, hogy nem képes koncentrált lángot kilélegezni. Ő kifújja, és nagyjából ötven méter hosszan felgyújt mindent ami az útjába kerül.
– Beszélj a kováccsal – mondtam neki. – Ő talán tud neked készíteni valamit.
Mindenki tudta a dolgát. Katsa elment a kovácshoz. Noiri az íjászaival nekiállt kötélhágcsókat készíteni, bár neki magának nem volt rá szüksége. Mikor fel kellett vinni a kötelet a fára, tanúja voltam, ahogy megállt az egyik előtt, szemügyre vette, aztán alig két szívdobbanásnyi idő alatt az ágak között termett. Hiába, ha valaki félig erdőtünde...
Mi a többiekkel elkezdtünk ásni, és fát dönteni. Szerencsére itt volt Enty is, aki egymaga képes volt pár perc alatt kiásni annyi földet, ami húsz embernek egy óráig tartott volna. Mire leszállt az este, nagyjából alakot öltött a tervem. Útvesztőnek neveztük, és az is volt. Drake ötvenfős egységekbe osztotta a sereget, és minden egységparancsnokkal megtanultatta a pontos alaprajzot. Nem akartuk, hogy a mieink is eltévedjenek benne.
Az árkokon kívül mély lyukakat is ástunk, az aljukon kihegyezett karókkal, aztán vékony ágakat fektettünk rájuk, és letakartuk mohával.
Olyan fáradt voltam, hogy nem is emlékszem, hogyan kerültem a sátramba. Enty egyszerűen túl messze volt. Beestem a bejáraton, beletekertem magam a Karlától örökölt takaróba, és már aludtam is, mélyen és álmok nélkül.
Másnap Entyvel elrepültünk, hogy megkeressük Raxan seregét. Addig nélkülünk is boldogulnak, és mi gyorsabban megjárjuk, mint akármelyik felderítő.
Könnyen megtaláltuk őket, nem is próbáltak elbújni. Negyven mérföldnyire voltak tőlünk, éppen akkor keltek át a Mauir hídján, mikor megpillantottuk őket.
Enty olyan magasan körzött, hogy még a páncélomban is fáztam. Szerencsére hegyibeteg nem lettem, a sárkányok kibírják a hirtelen magasságváltozást.
– Nincsenek ezek húszezren – mondta Enty. – Olyan tizenhatezer körülire becsülöm a létszámukat.
Ez is valami, de még így is ötszörös túlerőben vannak. Megfordult a fejemben, hogy kicsit meg kellene pörkölnünk őket, de végül lemondtam erről. Csak a csapda szájánál szabad találkozniuk Entyvel, csak ott láthatják meg, ki is harcol az oldalamon. Pánikba kell esniük, és az ösztöneikre hallgatniuk, és elfutniuk, be az erdőbe, a csodás kis útvesztőmbe. Majd ott meglátják, hogy ki Saira királynő!
– Kár, hogy nem támadhatunk rájuk...– mondta Enty is, aztán megfordult, és az Aaner felé vette az irányt. Alig két óra alatt megjártuk. Negyven mérföld egy ekkora seregnek még két napi menet, de egy sárkánynak csak kellemes séta. Leszálltunk, én pedig megkerestem Draket.
Az egyik gödörben leltem rá, ásóval a kezében. Elmeséltem neki, mit láttunk.
– Tizenötezer? És te ennek örülsz? Nincsenek elegen? – nevetett.
– De, éppen elegen vannak. De jobb, mint a húszezer.
– Jobb, persze – mondta. Kidobott egy ásónyi földet, aztán beletúrta a hajába. – Remélem nem indul meg az egész sereg felénk a kis akciód után. Akkor végünk, útvesztő ide vagy oda.
– Látod, ezt szeretem benned, ezt a töretlen optimizmust! – mondtam. Kerestem egy lapátot, és nekiálltam eltakarítani, amit Drake kiásott.
Aznap estére elkészült az útvesztő. Katsa kilépte a kört, amit felrajzolt, aztán a négyszöget, majd a belső kört. Fehérre meszelt karókat tűzött egyes pontokra, és halállal fenyegetett bárkit, aki akár egy centivel is arrébb mozdítja valamelyiket. Elgondolkodtam, hogy talán nem csak nekem vannak dühkezelési problémáim.
A karók helyére három méteres, kétujjnyi fémrudakat szúrt, és vastag rézdrótot tekert a tetejükre, amit aztán Noiri felvitt egészen a fák tetejére.
– Rendben – mondta. – Ez jó lesz.
– Mi ez valójában? – kérdeztem.
– Hát...úgy írnám le, mint egy hatalmas villámhárítót. Csak ez nem a földbe vezeti majd a villámokat, hanem Raxan katonáiba, meg a mieinkbe.
Elakadt a lélegzetem, aztán kitörtem.
– De akkor ők is meghalnak!
– Szerinted én miért vagyok itt? Erre kell a mágia. A mieinket védeni fogja, áthatolhatatlanná teszi a páncéljukat, és élessé a kardjaikat. Tudom, mit csinálok, fenség. Nem ez az első alkalom.
Kicsit megnyugodtam, de nem tudtam kiverni a fejemből a vad nyári viharokat, amik szó szerint elfeketítik az eget, és olyan sűrű villámlás kíséri őket, hogy úgy tűnik, tűzben áll az ég.
– Talán meg kellene mutatnod ezt a többieknek – mondtam. – Nem hiányzik, hogy a mieink is pánikba essenek.
Katsa a fejét vakarta, a villámhárítóra nézett, rám, majd megint a villámhárítóra, aztán bólintott.
– Rendben. Tartsunk egy főpróbát!
Felmászott az egyik földkupac tetejére, és elkiáltotta magát.
– Figyelem! Mindenki maradjon az útvesztőben, amíg mást nem mondok! Kipróbálom ezt az izét.
– Na, na, na, várj egy percet! – kiabálta valaki. – Biztonságos ez?
– Teljesen – mondta Katsa. De én nem elégedtem meg ezzel. Összeráncoltam a homlokomat, és a szemébe néztem.
– Biztonságos ez? – kérdeztem. – Az igazat mondd!
Katsa szeme felvillant, de nekem nem hazudhatott, kötötte az esküje.
– Biztonságos – ismételte halkabban. – Senki nem fog meghalni, sem megsérülni. Páruknak megpörkölődhet a haja, néhányan, akik érzékenyebbek a mágiára, nem tudnak majd aludni éjjel az elnyelt energia miatt. Más bajuk nem lesz.
– Rendben – mondtam, aztán én is besétáltam a fémrudak közé. – Tegyétek amit mond! – parancsoltam.
Katsa rám nézett, és elmosolyodott.
– Apád büszke lenne rád – mondta, aztán széttárta a karját, és az ég felé emelte a kezét.
Az ég pedig válaszolt, pillanatokon belül morajlani kezdett, megdördült, aztán a villámhárító tetejébe, valahol odafent, belecsapott a mennykő. Aztán még egy, és még egy. Még egy. Sok. Rengeteg.
– Készüljetek!
Nem tudtam, mit tehetnék. A páncélom felakasztva pihent a sátorban, úgyhogy ha Katsa elbaltázott valamit, alighanem én is itt halok meg, a többiekkel együtt.
A villámhárító már búgott, aztán, már éppen mikor megnyugodtunk, kicsapott belőle egy villám, és eltalálta az egyik katonát. A férfi megpróbált elugrani, de esélye sem volt. Megbotlott egy kőben, és hanyatt esett. A villám a mellkasát kapta el, csípős ózonszagot hagyva maga után, de a katonának semmi baja sem esett. Megtapogatta magát, és tátott szájjal talpra állt.
– Bizsereg – mondta. Katsa vigyorgott, mint a fakutya.
– Küldöm a többit! – kiáltotta.
Leengedte a karját, és a villámok elszabadultak. Mindenki kapott párat, még én is. Tényleg bizsergett, és úgy éreztem, mintha valaki lemosta volna rólam a fáradtságot. Csak az euforikus öröm maradt, és a tomboló tenni akarás. A levegő szinte izzott, a villámszag beterített minket, szinte vártam, mikor ered el az eső. De Katsa tökéletesen kézben tartotta a varázslatot, koncentrációját csak az állkapcsán megfeszülő izmok árulták el. Percekig tartott, mire rájöttem, mi a baj.
A villámok daloltak.
Nem csattogtak, nem fülsiketítő dörrenéssel csapódtak be, hanem olyan hanggal, ami egy éneklő nőére emlékeztetett. A hátamon végigszaladt a hideg ettől a hangtól, mert a dal nem volt vidám, inkább mérhetetlen gyász és undorító vidámság csengett benne – egyszerre.
A villámok elfogytak, és pedig visszamentem Katsához.
– Ügyes – ismertem el. – Így szinte harcolnunk sem kell.
– De, kell – sóhajtott Katsa. – A villámhárítót fel kell tölteni, és a méretére tekintettel nem tud sok energiát tárolni. Nagyjából tíz perc után meg fog olvadni a drót, és onnantól használhatatlan. Hasznos eszköz, de nem helyettesít egy hadsereget.
– Ez is sokat segít. Még mindig túlerőben vannak – mondtam.
– Tudom. Ezért vagyok itt. Ha már nem segíthettem, mikor a legnagyobb szükséged volt rám, hadd törlesszem az adósságomat, ahogy tudom.
Megértettem. Oakwellnél, a hídon a képébe üvöltöttem, hogy mi mindenen kellett átmennem. Nem bocsátottam meg neki, talán soha nem is fogok, de hajlandó voltam adni neki egy esélyt, hogy legalább jóvátegye a hibáját.
– Akkor törlessz az ellenségeim vérével.
Katsa ökölbe szorította bal kezét, és mellkasára csapott vele, közvetlenül a szíve fölé.
– Örömmel, fenség!