Saira (A Széthullott Királyság I.)

22. fejezet

Raxan az íróasztalánál ült, és elgondolkodva lapozgatta a kezében tartott öreg, málladozó bőrbe kötött könyvet. Sandorn és Karla az asztal túloldalán álltak. Sandorn egészen nyíltan unatkozott, de Karla a királyt leste, zöld szeme kíváncsian csillogott. Tudni akarta a király véleményét, kíváncsi volt, vajon megállja-e a helyét a fordítása.
Raxan becsapta a könyvet.
– Attól tartok, igazad van, Karla. A fordításod, bár töredékes, de tökéletesen megfelel a valóságnak. Az utolsó két oldalt kapkodva írták. Az utolsó bekezdés: „ Betörték a kaput, és bejutottak a templomba. A bitorló királynő vezeti őket. Beszorítottak minket a belső szentélybe. Így ér hát véget a népünk, és a legerősebb fegyverünk az ellenség kezébe kerül. Már itt vannak, a szentély előtt, megpróbálják betörni a kaput." Az utolsó sor pedig, amit remegő kézzel vetett papírra egy halálosan sebesült valaki: „Bejutottak. Elvitték. A fegyverünk mindörökre elveszett." Nimeria királynő elvitte a Katalizátort. Innentől kezdve már nem sokat tehetünk, esetleg az archívumot túrhatjuk át. Szólok is a könyvtárosoknak, de hetekbe telhet, amíg találnak valamit. Ami pedig a fizetségeteket illeti...
Sandornhoz fordult.
– Megint elbuktatok, de ismét olyan okból, amit nem róhatok fel nektek. Hazudhatnátok is, de akkor ez a könyv hamisítvány, annak viszont túl jó. Az eleje az ermák nyelvén íródott, amit alig tucatnyian beszélnek az egész királyságban. Ezt a könyvet annyiba kerülne megalkotni, hogy még én sem biztos, hogy megengedhetnék magamnak. Nem hoztátok el nekem a sárkányfiókámat, nem találtátok meg a Katalizátort, de a siker egyszer sem rajtatok múlt. Megkapjátok az eredetileg kialkudott fejenként ezer aranykoronát.
Az asztalra könyökölt, összefonta az ujjait, és rájuk támasztotta az állát.
– Ne higgyétek, hogy elégedett vagyok veletek, de biztos vagyok benne, hogy ti mindent megtettetek. Eleve nem fűztem sok reményt a Dalgate-mocsárhoz. Ez a könyv még mindig több, mint amit vártam.
Raxan felállt, és a könyvet az egyik falnál álló polcra helyezte. Már sok különös kötet hevert ott. Sandorn figyelmét különösen egy foltokból összevarrt bőrbe kötött darab ragadta meg. Valamiért undorodott tőle.
– De lenne még itt két apróság. Egyrészt...
Raxan visszaült a székébe, ujjait kupolaformán összetámasztotta, és a két sárkányvadászra bámult.
– Abból, amit az elmúlt hetekben átéltetek, semmi nem történt meg. Nem beszélhettek róla, nem írhatjátok le, nem foglalhatjátok dalba. A legjobb lesz, ha elfelejtitek. Ellenkező esetben, csúnya dolgok történhetnek. Értve vagyok?
– Igen fenség – mondta Karla és Sandorn tökéletes szinkronban.
– Helyes. A másik dolog pedig...
Raxan felállt, odalépett Karlához úgy, hogy eltakarja előle Sandornt, megragadta a vállát, megpördítette, és a falnak vágta a nőt.
– Mutasd magad, alakos!
Sandorn megpróbált kardot rántani, de az izmai nem engedelmeskedtek. Egyedül a szemét tudta mozgatni, semmi mást, és beszélni sem volt képes. Karla Raxan felé rúgott, de a király macskaügyességgel kikerülte a támadást. Tenyerében fény villant, Karla pedig a falnak szorult. A bőre hullámzani kezdett, és foltokban hámlott.
– Mutasd magad! – parancsolta Raxan. – Ne nekem kelljen a valódi alakodba kényszerítenem, mert az nem lesz kellemes!
Karla visított a fájdalomtól. Borzalmas dolog történt. A bőre kifakult, egészen fényes szürke lett. A haja eltűnt, a koponyája keskenyebb és hosszabb lett. Zöld szeme megnőtt, és ezüstszínűvé vált, pupilla vagy írisz nélkül, akár egy higanytócsa. A karja és a lába elvékonyodott, a ruhái felszívódtak a bőrébe, rövidre vágott körmei helyén aranyszínű karmok jelentek meg. Karla helyén egy aránytalanul nagy fejű, vézna, csontból és szürke bőrből álló lény állt. Csípőjéből kétujjnyi vastag farok nőtt ki, ami a végén kétfelé ágazott. Rávicsorgott Raxanra. A fogai vékonyak és hegyesek voltak, mint a mélytengeri halaké.
– Nagyon jó – mondta Raxan. – Mondd a neved! A valódi neved!
– Soha! – mondta a lény. A hangja legalább egy oktávval magasabb lett, és fülsértő élt kapott.
Raxan ökölbe szorította a kezét, a lény pedig felvisított, olyan hangon, hogy az ablaküveg végigrepedt tőle.
– A nevedet! – parancsolta Raxan.
A lény tekergett és nyöszörgött, de nem szólalt meg.
– Mondd meg a nevedet, vagy visszaküldelek a világok közötti ködbe! Ezt akarod?
A lény, ami valaha Karla volt, felnyüszített, aztán kibökte:
– Nimisoa! A nevem Nimisoa!
– Remek – mondta Raxan. A lény felé intett.
– Nimisoa, a hatalmamban vagy!
A lény mellkasán izzó, lila pecsét jelent meg, de még egyre vonaglott. Raxan félrelépett, hogy Sandorn láthatóvá váljon.
– Jó szándékom jeleként, fogadd az áldozatot, amit neked készítettem, szövetségünk pecsétjeként.
Még messzebb lépett Sandorntól, és hozzátette:
– Ha kérhetlek, vidd ki a teraszra. A szőnyegből nem jön ki a vér.
Az alakos nyeszlett termetét meghazudtoló erővel kapta fel a férfit. Sandorn üvölteni akart, rúgni, harapni, karmolni, de a tagjait gúzsba kötötte Raxan varázslata. A lény kivonszolta Sandornt a teraszra, széttépte a ruhát a férfin, és tűhegyes fogait Sandorn nyakába vájta. Úgy itta a vérét, mint a bort, és vele együtt Sandorn minden emlékét is magába szívta. Sandorn utolsó értelmes gondolata az volt, hogy még a mocsárban meg kellett volna ölnie Karlát. De hát honnan tudhatta volna?
A lény eldobta Sandorn testét. Az úgy nézett ki, mint egy múmia, semmi nedvesség nem maradt benne. A bőre rászáradt a koponyájára, és töredezetté vált, mint a régi pergamen.
Az alakos visszasétált a király lakosztályába, és fél térdre ereszkedett a király előtt.
– Parancsolj velem, Mester – mondta.
– Ölts valami kellemesebb alakot! Ez, már ne is haragudj, de borzalmas.
A lény teste hullámzani kezdett, a körvonalai elmosódtak. A rettenetes külsejű szörny helyén csokoládébarna bőrű nő térdelt, göndör, fekete hajjal, szénfekete szemekkel, teljesen meztelenül.
– Ruhát is! Semmi értelme ezzel próbálkoznod, úgyis tudom, hogy démon vagy!
A nő felmordult, de a bőréből ruha bújt elő. Szürke posztónadrágot, és fehér vászoninget választott, a fülében aranykarikák tűntek fel, a nyakában ezüstlánc, a csuklóján drágaköves karperecek, az ujjain pedig gyűrűk. A mellkasán izzó pecsét átsütött az ingen.
– Igen, így már jobb – mondta Raxan. A fal mellől odahúzott egy széket az asztalhoz.
– Ülj le!
A nő felkelt, és letelepedett a székre. A lábát keresztbe vetette, és megrázta a fejét. A haja úgy hullámzott, mint a sivatagi fű a szélben.
– Szép vagyok, Mester? – kérdezte. – Kívánsz engem? Tudom, hogy tetszik neked ez az alak, a te fejedből loptam.
A hangja is megváltozott, mély, női alt lett belőle.
– Szép vagy – mondta neki Raxan. – Ha érdekel, ez az első szeretőm alakja. De mivel tudom, mi van a csinos kis arcod alatt, ne is reménykedj, hogy ágyba viszlek. Nem, nem erre foglak használni.
– Akkor mire?
– Még magam sem tudom. Gondolom, Sandorn emlékeiből tisztába jöttél azzal, hogy mi történik a királyságomban.
– Ó igen – mondta a démon. – Saira hercegnő. Szeretnéd, hogy megöljem neked, Mester?
– Nem, még nem. Ha csak a legkisebb esély van rá, én akarok végezni vele.
A démon bólintott, és karba fonta a kezét.
– Tisztázzuk a dolgokat – folytatta Raxan. – Te a rabszolgám vagy, Nimisoa. Varázslat és véráldozat köt hozzám.
Nimisoa kelletlenül bólintott.
– Így van.
– Ha nem teljesíted a parancsaimat, megkínozlak, vagy végső esetben, visszaűzlek a ködbe, és újabb néhány ezer évet várhatsz, amíg valami idióta arra téved, akire ráakaszkodhatsz. Ezt jobb ha tudod.
– Megvan hozzá az erőd, Mester.
– Meg bizony. De nem szeretném, hogy erre sor kerüljön. Anyám azt tanította, hogy mézzel mindig több legyet lehet fogni, mint ecettel. Azt ígérem neked, ha hűen szolgálsz, és nem kell csalódnom benned, olyan életet élhetsz, mint egy királyné. Nem, engem nem kapsz meg – emelte fel a kezét, mikor látta, hogy a nő szólni akar –, de szabadon mozoghatsz Narveilben. Azt viszel ágyba, akit akarsz, ez engem vajmi kevéssé érdekel. Azt teszel, amit akarsz, és minden kettős teliholdkor, tehát negyedévenként újabb életet ajánlok neked, akit te választasz ki, de csak akkor kapod meg, ha én is beleegyezem. A palota és minden, ami benne van, a rendelkezésedre áll.
Nimiosa beletúrt a hajába, megszagolta a kezét, és elfintorodott.
– Van fürdőtök, Mester? Tízezer év is eltelt, mióta utoljára tisztálkodhattam.
– Készíttetek neked egyet, és parancsot adok, hogy nyissák meg számodra az egyik lakosztályt.
A nő felállt, és az ajtó felé indult.
– Nimisoa! Még nem végeztünk!
A nő megfordult, visszaült a székbe, és lehajtotta a fejét.
– Bocsáss meg, Mester!
– Megbocsátok. Te démon vagy, büszke teremtmény. Nem akarlak megsérteni, nem akarom, hogy csak azért szolgálj, mert rá vagy kényszerítve, de még van pár fontos dolog. Először is, szabadon válthatsz alakot.
A nő szeme felcsillant.
– De – folytatta Raxan – úgy csináld, hogy ne lássa senki! Ha hívatlak, ebben az alakban jelenj meg! Kevesebbet kell magyarázkodnom. Másodszor: azokon kívül, akiket én adok neked, nem ölhetsz meg senkit, csak ha az életedet fenyegeti. Harmadszor: a valódi nevedet senki másnak nem mondhatod meg. Megtiltom! Válassz egy nevet magadnak, amin mások előtt szólíthatlak, és amin mások szólíthatnak.
A démon elgondolkodott.
– Szólíts Merinek, Mester.
– Mert akárcsak a tenger, te is folyamatosan változol – mondta Raxan. – Tetszik. Rendben, Meri, menj, frissítsd fel magad, pihenj, és amit még akarsz. Majd hívlak, ha szükségem van rád.
Meri bólintott. Raxan megrázott egy kis ezüstcsengőt. Az ajtón egy szolga lépett be, és meghajtotta magát.
– Hivatott, fenség.
– Nyittasd ki a hölgynek az egyik lakosztályt, és készíttess neki egy fürdőt. Gondoskodj minden szükségletéről. A neve Meri, és a vendégem. Szabadon mozoghat a palotában, és a városban, igénybe veheti a kocsit és a testőrséget, ha kívánja.
A szolga ismét meghajolt.
– Igen, fenség. Hölgyem, erre tessék.
Meri kilépett az ajtón.
– Még valami.
A szolga megdermedt.
– Fenség?
– Egy hulla hever a teraszomon. Küldj valakit, aki eltakarítja.
Miután a szolga távozott Merivel, Raxan felvette a koronáját, és lesétált a könyvtárba. Út közben még megállt a kertben, és megcsodálta a virágzó lángvirágokat. Szerette ezt a kertet, időnként, a szolgák megrökönyödésére egyszerű ruhát öltött, és kertészlapáttal, metszőollóval és locsolóval a kezében órákon keresztül matatott a virágok között. Ez az ő kertje volt, senki mást nem engedett hozzányúlni. Minden sorban tizenkétféle virágot ültetett, amikből minden hónapban más és más fajta virágzott ki. Most éppen a lángvirágon volt a sor. Raxan elgyönyörködött a lángvirágokban, tölcsérszerű szirmaikon, amik belül tűzvörösek, kívül pedig narancssárgák voltak. Sóhajtott egyet, megjegyezte, hogy megint gyomlálnia kell. Emiatt az ostobaság miatt Sairával egyre kevesebb ideje volt a kertjére.
A könyvtár a palota alagsorában kapott helyet. Huzatos helyiség volt. A polcok mögé szellőzőrendszert rejtettek, ami biztosította, hogy a könyvtárban folyamatosan friss legyen a levegő, és egyenletes a páratartalom, így a könyvek nem száradtak szét vagy rohadtak meg. Maga a könyvtár akkora volt, mint két nagyobb bálterem együtt, és egy tucat könyvtáros gondozta, akik között a tejfelesszájú, húszéves kölyöktől a nyolcvanéves, szakállas aggastyánig minden életkorból voltak emberek. Raxan nem igazán szerette a könyvtárat, túl sötét volt ahhoz, hogy az ember kényelmesen olvashasson. De hát egy könyvtárat mégsem lehet fáklyákkal megvilágítani. A könyvtárosok mágikus lámpákat használtak, amik nyugtalanító vöröses fényt árasztottak.
Bár a könyvtárat nem igazán szívelte, de a könyveket, és szürke ruhás, halk szavú gondozóit a király kedvelte. Tisztában volt azzal, hogy a könyvtárában összegyűjtött kötetek az emberiség tudásának nagy részét őrzik magukban, de nem értette, miért kellett ilyen komor helyre rejteni őket. Nimeria királynőnek fura ízlése volt.
Fél órába telt, mire megtalálta a fő könyvtárost, egy hatvan év körüli, már erősen őszülő, szürke csuhás férfit. Busa szemöldöke alatt bölcs szem villogott a nyájas tudás fényétől. Mikor Raxan megszólította, a férfi fejet hajtott előtte. Raxan viszonozta a gesztust. Mérhetetlenül tisztelte ezeket a férfiakat. Mágus volt, a könyvtár őrei számára azt jelentették, mint egy hívőnek az Úrnő papjai. Gyakran lejött hozzájuk, minden határozott cél nélkül, csupán beszélgetni egy bögre tea vagy esetleg egy kis forralt bor mellett.
– Miben lehetek a szolgálatára, fenség? Valami könnyű olvasnivalót keres, vagy valami fontosat?
– Az utóbbi, Calum mester. Szükségem lenne minden feljegyzésre Nimeria királynő uralkodásának utolsó tíz évéből, ha lehet, minél gyorsabban.
– Hát, hát, hát...
Az öreg mester eltotyogott, Raxan pedig követte. Calum folyamatosan motyogott magában. Raxan már ismerte, tudta, hogy az öreg ilyenkor rendezi a gondolatait, és egy élet emlékei között válogat. Végül Calum mester megtorpant. Úgy bámult Raxanra, mint aki el is felejtette, hogy a király ott van.
– Azok az archívumban vannak, fenség, odalent, valahol a keleti szárnyban. Azonnal elkezdjük a munkát, de félek, nem számíthat valami gyors eredményre. Ha mondana valami konkrétabbat, esetleg gyorsabban haladnánk, kevesebb tekercset kellene átnéznünk.
– Az ermák Katalizátora érdekelne, Calum mester, de arról minden, a legapróbb, legjelentéktelenebbnek tetsző információmorzsa is.
– Hát, hát, hát...érdekes téma, nem mondom, fenség. Az ermák, és a Katalizátor...Igyekezni fogunk, fenség, amennyire csak lehet, de nem ígérhetek semmit. Az archívum nagy része még mindig rendezetlen, és nincs katalogizálva.
– Igen, tudom. Arra kérlek, siessetek, amennyire csak tudtok, mester. Lehet, hogy a várost mentitek meg vele.
– A várost, a várost, hát, hát, hát...Rendben fenség. Azonnal értesítem, ha megtudok valamit, még aznap.
– Nem mester, még abba az órában. Ha kell, rángassatok ki az ágyból, vagy törjétek rám az ajtót, zavarjatok audiencia közben. Ez nagyon fontos.
– Értettem fenség – mondta Calum mester. Fejet hajtott. Raxan viszonozta, az öreg pedig elcsoszogott.
Raxan nem fűzött túl sok reményt a kutatáshoz, de ha Nimeria hagyott valami feljegyzést a Katalizátorról, akkor arról tudnia kell. Bár a serege nagyobb, mint Sairáé, de a nő sárkánya nagyon is komoly tényezőt jelent.
Ha csak a legkisebb esély is adódik, hogy egy méltó fegyvert szegezzen szembe a bestiával, meg kell ragadnia ezt az esélyt, a népe és Narveil érdekében.