Saira (A Széthullott Királyság I.)

23. fejezet

Allistar Krieger. Halványan emlékeztem egy lovagra, aki már akkor sem volt fiatal, amikor engem kardvívásra és háborús taktikára oktatott. Barna hajába már akkor is ezüst szálak vegyültek, a szeme sarkából pedig vékony ráncok futottak szét.
Ser Allistar most még öregebbnek tűnt. Az arcára mély ráncokat véstek az elmúlt évek, és szinte teljesen megőszült, csak a tarkóján barnállott még a haja. Őszintén bevallom, egy vénembert vártam, de az ősz lovag inkább tölgyfára emlékeztetett, amit száz és száz vihar tépett meg, de elmondhatatlanul mélyre nyúló gyökereit kifordítani nem tudta. Mellvértjén az Krieger család címere, hegyek mögött függő ezüst félhold. Oldalán hosszúkard, pajzsa a lova oldalán függött. Nem tudom, melyikünk döbbent meg jobban, én, vagy ő, amikor meglátott égszínkék páncélomban.
– Tényleg te vagy az?
– Én, persze hogy én – mondtam. Nagyon untam már ezt a kérdést. Talán egyedül Katsa nem háborgatott vele, de úgy sejtettem, ami késik, nem múlik. – Én vagyok Saira hercegnő.
– Azt bárki mondhatja – válaszolta Ser Allistar. – Bizonyítsd be!
Ez őrület. Most, mikor meg akarom támadni a fővárost, amikor a pihennem kellene, és kicsit elrendezni a gondolataimat a Drake-kel folytatott, legalábbis különös párbeszéd után, most állít ide az egyik volt tanárom, és arra kér, bizonyítsam be, hogy én vagyok én. Rettenetesen hosszú volt ez a nap, előbb Katsával, aztán Drake-kel, Enty eltűnésével. Kizsigerelt a párharc a hídon, kóválygott a fejem, és semmi másra nem vágytam, mint hogy vízszintesbe kerüljek, már az sem érdekelt, hogy hol. Egy egyenes fűfolton is képes lettem volna elaludni, sőt, úgy éreztem, még pár perc, és állva is menni fog. És most ez a baromság...
– Mégis, hogyan bizonyítsam be, hogy én vagyok én, Ser Allistar? Van ennél jobb dolgom is. És egyáltalán, miért tenném?
– Mert máskülönben a király seregéhez csatlakozom, nem a tiédhez.
Ez váratlanul ért. Kevesen, szánalmasan kevesen vagyunk, ezzel tisztában voltam. Gyakorlatilag mi voltunk a vesztes oldal, a csata eldöntetett, mielőtt elkezdődött volna, még Entyvel az oldalamon is. Hiába küldöm rá a seregre, tarolom le vele a sorokat, előbb-utóbb Entyt valahogy leszedik az égből, és akkor vége. Ugyanakkor...
– Egy ember már mit sem számít – mondtam, és elfordultam. Katsa hitetlenkedve bámult rám.
– Még egy olyan sem, akinek értékes hírei lehetnek, fenség? – kérdezte. – Mióta Noiri kémei megnémultak, gyakorlatilag süketek vagytok. A kémeket nem én hallgattattam el, annyit mondhatok.
Ser Allistar a csatamágus felé fordult, és elsápadt.
– Tullyver? Te mit keresel itt?
– Tullyver meghalt – mondta Katsa fagyos hangon. – Én Katsa vagyok.
– Te Raxan orgyilkosa vagy! – kiáltotta Ser Allistar.
– Igen, igen, becstelen, árnyak közül támadó démon vagyok – mondta Katsa. – Hát persze.
Sóhajtottam. A fejembe beleállt a fájás, de úgy, mintha lándzsát döftek volna az agyamba. Pontosan ez hiányzott még. Perceken múlt, hogy üvölteni kezdjek valakivel. Pedig valahogy vissza kell fognom magam. Egyre kevésbé tetszettek nekem ezek a dührohamok.
– Nos, Ser? Hogyan bizonyítsam, hogy ki vagyok? Fújjak tüzet? Változzak sárkánnyá? Melyik ostoba pletykát bizonyítsam, amit hallottál rólam?
– Egyiket sem. Ha valóban te vagy Saira hercegnő, akkor éveken át tanítottalak harcolni. Mérkőzz meg velem, és tudni fogom, hogy ki vagy!
Az Úrnő nevére! Ez most komoly? Nem lehet, hogy Drake megtámadott a mezőn, leütött, és most hallucinálok? Édes istennőm, nem lehetne? Igaz, Drake nyakát kitekerném egy ilyen húzásért, de legalább most lefekhetnék aludni.
– Most? – bukott ki belőlem. – Mert akkor passzolok. Jelenleg képtelen vagyok arra is, hogy még tíz lépést megtegyek, nem hogy harcoljak.
Ser Allistar végigmért, aztán bólintott.
– Holnap – mondta. – Mikor a nap delelőre hág.
Visszabólintottam, de már alig láttam a fáradtságtól. Visszabotladoztam oda, ahol reggel Enty feküdt. Ő még mindig nem tért vissza.
Eleredt az eső. Szerencsére vihart nem hozott magával, csak szakadt, mintha dézsából öntenék. Hosszú éjszaka lesz a mai. Összegömbölyödtem a földön, a karomat a fejem alá dugtam, és igyekeztem aludni. A helyzet kísértetiesen emlékeztetett arra, amikor az Aaner peremén kóboroltam. Mintha még a hátam is elkezdett volna égni. Persze ez csak képzelgés. Az eső a fejemet verte, a fejfájásom pedig erre az ütemre lüktetett, de mit törődtem már én azzal! Lehunytam a szemem, és gyakorlatilag elájultam. Mindenféle nehéz álmom volt, bár semmire nem emlékeztem belőlük.
Reggel, meglepetésemre egy ágyban ébredtem, meleg csergepokróc alatt, nyakig betakarva. A fejem mintha vattával lett volna tele, de legalább már nem fájt. Kinyitottam a szemem, de többször kellett próbálkoznom, mire sikerült kipislogni az álmot belőle. Vastag vászonfalat láttam magam előtt, egy sátor falát. Minden tagom fájt, és felülnöm is csak másodjára sikerült.
Mi a franc van velem? Egyáltalán, hol vagyok? A sátorbelső ismerős volt. Asztal, állatbőrök, a levegőben dohányfüst illata.
Drake. De hogy kerülök ide?
Felnyögtem, és a tenyerembe temettem az arcomat. Soha életemben nem voltam ilyen kábult, mint most. Úgy látszik, nagy árat fizettem azért a két tűzgömbért, amit hozzávágtam Katsához.
– Felébredtél?
Hogy a pokolban nem hallottam meg?
– Még nem egészen – ismertem be. – Hogy kerültem ide?
– Kint aludtál. Szakadt az eső. Csak nem hagyhatom kint a királynőmet az esőben – mondta Drake. Felnéztem. Egy tál valamit tartott a kezében.
– Kérlek, mondd, hogy abban kaja van, és nekem hoztad!
– Igazándiból, igen és igen. Valami ragu...
Drake mellett elsurrant valami nagy és fehér. Hangos csaholással vetette rám magát, bemászott az ágyba, és bebújt a derekamnál a takaró alá.
– Kókusz! Hányszor mondtam, hogy nem mászhatsz be az ágyba! Kifelé!
A fehér árny egy kutya volt, elég nagy, szinte hófehér, csak a mellkasán, a lábain és a szeme körül volt fekete. Ragyogó barna szemeivel Draket bámulta, pontosabban a Drake kezében tartott tálat. A takaró alatt szaporán csóválta a farkát, és az oldalamat veregette vele.
Elvettem Draketől a tálat, félretoltam Kókuszt, aki mindenáron bele akarta dugni az orrát, aztán csak bámultam az ételt.
– Miért vagyok itt, Drake? – kérdeztem, anélkül hogy felnéztem volna.
– Kint aludtál, a földön. Az esőben.
– Igen, tudom.
– Nem hagyhattalak ott.
– Miért?
Drake leült az asztalhoz, előhúzott egy szivart, de nem gyújtott rá.
– Egyél, Saira.
– Drake. Miért? Semmi bajom nem lett volna. Tudtommal a munkaköri leírásodban nincs benne, hogy be kell hoznod az esőből, vagy reggelit kell hoznod nekem.
– Írd bele, ha akarod – vont vállat Drake. – Mikor megtaláltalak, gyakorlatilag beléd botlottam, halott sápadt voltál, és nem nyitottad ki a szemed, sem mikor szóltam hozzád, sem mikor megráztam a vállad. Nagyon fáradt lehettél. A tegnapi után kijárt neked egy rendes alvás. Tisztességes ágyban.
– Muszáj ezt csinálnod?
– Mit?
– Nem hazudsz a szemembe. Azt megérezném – mondtam, és beletúrtam a raguba. – De nem is vagy őszinte.
– Ha tüdőgyulladást kapsz a földön, és belehalsz, oda a szerződésünk. Féltem a fizetésem.
Felnevettem.
– Ezt megérdemeltem.
Drake meggyújtotta a szivarját, én meg bekaptam egy falatot a raguból. Olyan éhes voltam, hogy már fájt a gyomrom. Mikor is ettem utoljára? Talán tegnap reggel...
Rágtam és nyeltem, de nagyon máshol járt az eszem. Miért csinálja ezt? Miért gondoskodik rólam? Egyedül Entytől kaptam ezt meg eddig, de ő nagyon más eset volt. Enty a barátom. Drake pedig...mim is? Az alkalmazottam, elméletileg.
De csak az? Vagy valami több is? Még mindig nem tettem túl magam a tegnapi napon, Drake szétvert kezén, ahogy kis híján megtagadta, hogy ott hagyjon Katsával egyedül. Arról a különös párbeszédről kettőnk között nem is beszélve.
„Téged féltelek, Saira.", visszhangzott a fejemben. És az a tekintet, ahogy kettétört a szivar a kezében... Nagyon jól ismertem ezt a hangsúlyt. Enty használta, amikor nyilvánvaló dolgokat sem voltam képes megérteni, és kezdte elveszíteni a türelmét. Ahogy lassan összeszoktunk, egyre kevesebbszer nézett rám így, de ha mégis, tudtam, hogy hatalmas marhaságot mondtam vagy tettem. De Drake, ő miért néz így rám?
Ha pedig már itt tartunk, én miért tűröm meg magam mellett? Miért mesélek neki a múltamról, a családomról, miért tárom fel önként és dalolva a gyengéimet? Ha úgy dönt, hogy ellenem fordul, vagy elad Raxannak, már így is könnyű dolga lesz. Akkor miért? Miért érzem, hogy megbízhatok benne, miért van, hogy minden porcikám tiltakozik ellene, hogy még egy szóval többet mondjak, de az ösztöneim nem fújnak riadót, nem csukatják be velem a számat? Miért, miért miért?
Tudtam, ha soká töprengek, visszatér a fejfájásom, úgyhogy inkább feladtam. Úgy sem tudom kitalálni, Drake mit miért tesz, ahhoz nem ismerem eléggé. De azt hiszem, azért mesélek neki, mert soha nem kéri. A tegnapi napot nem számítva, és első reakcióként azonnal be is zárkóztam, megtagadtam, hogy beszéljek. De aztán, ő nem erősködött tovább. Hagyta, hogy meghányjam-vessem magamban a dolgokat, és bejött a számítása, mert ha nem faggat, általában hajlandó vagyok beszélni.
Az üres tálat az ágy mellé tettem, a földre. Kókusz azonnal rámozdult, beleszagolt, még bele is nyalt, aztán szemrehányóan rám nézett, hogy miért nem hagytam neki valamit.
– Bocs, blöki. Éhes voltam.
„Az nem mentség.", üzente a kutya tekintete. Odament Drakehez, megszaglászta a csizmáját, és leheveredett a lábához.
– Milyen kutya ez? – kérdeztem. – Soha nem láttam még hasonlót sem.
– Én sem tudom. Még Menethilben vettem, kölyökkorában, egy kereskedőtől, aki valahonnan a tengeren túlról hozta. Azt mesélte, ott az északi népek ezeket a kutyákat fogják szán elé, és úgy utaznak az örök hó birodalmába.
Ezt el tudtam képzelni. A kutya szőre tömött volt, és vastag, és volt benne valami farkasszerű.
– Jól vagy? – kérdezte Drake. – Nagyon nyúzottnak tűnsz.
– Nyúzottnak?
Drake bólintott.
– Karikás a szemed. Úgy ülsz ott, mint akinek a világ terhe nyomja a vállát: meggörnyedve és fáradtan.
– Mindent észreveszel, igaz? – sóhajtottam. – Tudod mit? Őszinte leszek: soha nem volta még ilyen fáradt. Az alvás segített valamicskét, de...
A sátorba beeső fénysugárra bámultam.
– Hány óra van? – kérdeztem.
– Hárommal múlt dél. Még mielőtt...
Felugrottam, de azonnal megszédültem. A látásom elhomályosodott, és el is estem volna, ha Drake el nem kap. Óvatosan visszaültetett az ágyra.
– Mint mondani akartam: még mielőtt felpattannál, és elrohannál, Ser Allistar már járt itt. Látta, milyen állapotban vagy, és úgy döntött, hajlandó még egy kicsit várni, amíg összeszeded magad.
– Azt sem tudom, mit kezdjek vele – mondtam. – Azt mondanám, ha van isteni jel a világon, hát ez az volt. Talán még egyszer át kellene gondolnom ezt a dolgot Narveillel....Enty nem jött vissza? – kérdeztem.
– Most hogy kérdezed, de, visszajött, alig fél órája. Azt hiszem, Katsával van. Az a benyomásom, valami nagyon komoly dolgon vitatkoznak, de egy szót sem értek belőle, ugye.
– Remélem nem eszik meg egymást. Képtelen lennék közbeavatkozni. Egyáltalán, mennyit aludtam?
– Nagyjából tizennyolc órát, ha jól számolom.
– És mégis fáradt vagyok. Drága istennőm...
Újra felálltam, ezúttal óvatosabban. Láttam Drake testtartásán, hogy ha csak megtántorodok, azonnal ugrik, és megint elkap. Szerencsére erre nem került sor. Felálltam, és hatalmasat nyújtózkodtam. A hátam is beleroppant.
– Bontsunk tábort, Drake. Menjünk be az Aanerbe, és majd ott kitaláljuk, hogyan tovább. Nagyon szem előtt vagyunk itt – mondtam. – Én meg beszélek Entyvel.
Kiléptem a sátorból, és a tábor széle felé indultam. Enty valóban Katsával vitatkozott, vagy inkább veszekedett. A nyakán felmeredtek a pikkelyek, és füst szivárgott az orrából. Katsa karba font kézzel állt előtte, összeráncolta a homlokát. Közelebbről enyhe ózonszag lengte körbe, és láttam, hogy szikrák táncolnak a hajában.
– Megértetted? – kérdezte éppen Enty.
– Ugye nem eszitek meg egymást?
Mind a ketten felém fordultak. Enty lehajolt hozzám, és alaposan megnézett, megszaglászott, sőt, még meg is nyalt, de most nem az arcom, hanem a nyakamat.
– Tényleg te vagy. Jó.
– Miért, ki lennék?
– Talán ő, csak más alakban – csapott Katsa felé az farkával. – Vagy egy illúzió, amit ő teremtett.
– Enty, ugyan már. Legalább te ne legyél paranoiás.
Megvakargattam az orrát, aztán Katsához fordultam.
– Miről volt szó?
– A barátod éppen fájdalmas halálnemeket helyezett kilátásba, ha még egyszer rád, vagy őrá támadok. Főleg rád. Én pedig nem szeretem, ha fenyegetnek, úgyhogy nem hagytam szó nélkül – mondta Katsa.
– Nem fenyegettelek – morgott Enty. – Én figyelmeztettelek, Katsaida, hogy bizonyos tetteidnek milyen következménye lesz. Nem lehet, lesz. Felfogtad?
– Fel, fel – bólogatott Katsa, aztán elviharzott.
– Nem bízom ebben a nőben – mondta Enty. – Olyan mint a gleccserek. Felül fényes, csillogó jégből áll, de nem tudod, hogy alatta milyen mély szakadék rejtőzik.
– Én nem igazán tudom, mit gondoljak – válaszoltam. – Valamit egészen nyilvánvalóan titkol. Viszont segített kijutni a börtönből, és esküt tett nekem. Te is láttad. Azt nem lehet megszegni, és nem lehet hamisan letenni.
– Nem. De ha csak egy kiskapu is van, ő megtalálja.
– Ez kétségtelen. Viszont, nem próbált meg sem megölni, sem másképpen ártani nekem. Nem jelent problémát...egyelőre.
– Nem ajánlom neki, hogy valamikor a jövőben problémát jelentsen. Egyébként, ha megkérdezhetem, miért van olyan szagod, mint Drakenek?
– Tegnap elaludtam idekint, az esőben, ő pedig megtalált, és bedugott az ágyába. Nem történt semmi – szögeztem le.
– Nem mintha rám tartozna – mondta Enty. – Felnőtt nő vagy, Saira, semmi közöm a magánéletedhez. Illetve...ha lehet, ne aludj az esőben. Azt még én is utálom. Nem hiszem, hogy megbetegednél, de jobb nem kísérteni a sorsot.
Elmosolyodtam. Ez annyira Enty volt. Mindig vigyázott rám, de soha nem szólt bele, mit csinálok. Felmásztam a hátára, és a szárnyát vakargattam. Közben beszámoltam neki a fantasztikus ötletemről, Ser Allistarról, és persze a Drakeről. Enty persze kiakadt.
– A fővárost? Eszednél vagy, Saira?! Ez a legrosszabb ötleted, mióta ismerlek, pedig azért volt egy pár! Igen, be tudsz jutni, igen, talán még a kaput is ki tudod nyitni, de mi lesz azután? Tegyük fel, hogy mindez sikerül, tegyük fel, hogy tiéd a város, hogy megölöd Raxant, hogy megkeresed a koronádat, letörlöd róla a port, a fejedre teszed, visszaülsz a trónodra, de utána? A hadsereg ugyan úgy meglesz, és nem, tényleg nem tudják elfoglalni Narveilt, de kiéheztethetik a védőket. Étel nélkül nincs katona, aki harcolna. Nem parancsolhatod meg a nemeseknek, hogy tegyék le a fegyvert! A szemedbe röhögnének, bitorlónak neveznének, és ugyan ott tartanánk, mint most, Raxant leszámítva. Ha sikerül. De nem fog. Raxan mágus. Tudod, hogyan harcolj egy mágussal?
– Nem – ismertem be.
– Nem bizony. Egy olyan mágusról beszélünk, akinek Katsaida sem merne közvetlenül nekimenni, mint mondtad. Pedig ő, azt hiszem, képes lenne a teljes hadseregedet megsemmisíteni, pusztán mágiával. Ez a terv öngyilkosság. Merész, vakmerő, és ez tetszik, de akkor is öngyilkosság. Biztosan van jobb megoldás. Használd az eszed, nem káposztalé van a helyén! Gondolkozz, Saira. Itt van ser Allistar. Ha elhiszi, hogy te vagy te, melléd áll. Nem lehet ő az egyetlen. Azt mondtad, senki nem támogatna.
– Úgy tűnik, tévedtem. Talán akad néhány ember, aki nem utál annyira, mint hittem?
– Azt javaslom – mondta Enty –, hogy sürgősen kezd el összeszedni azokat, akik ebbe a kategóriába eshetnek. Néhány nemes, hadsereggel, esetleg egy saját várral, jelentősen megnövelné az esélyeinket.
– De nincs időnk megnyerni őket, Enty! Egy húszezer fős sereg jön ellenünk. Nincs esélyünk felvenni velük a harcot!
– Arra talán nincs. Viszont te meg én, mi kicsit lelassíthatjuk őket...
– Ha a levegőből rájuk támadunk – fejeztem be. – Szétkergethetjük őket, megsemmisíthetjük az ellátmányukat, lelassíthatjuk őket...Enty, ez akár működhet is! Ez nekem miért nem jutott eszembe?
– Mert az utóbbi időben keveset repültünk együtt. A levegőt már nem tekinted hadszíntérnek. Szerencsédre, itt vagyok én.
Úgy éreztem magam, mint amikor egyszer tévedésből beleettem a pattanószőlőbe, ami a fenyők alatt nő. Kellemes íze van, de pár szem, és utána napokig nem alszol, lebírhatatlan cselekvéskényszer lesz úrrá rajtad, aztán az egész úgy elmúlik, mint a csettintés, és gyakorlatilag álltó helyedben összeesel. Viszont addig az elméd elképesztően tiszta és éles. Most is így éreztem magam. Tudtam, mit kell tennünk, és hogyan kell megtennünk.
– Enty – suttogtam magam elé döbbenten. – Tudom mit tegyünk! Akár még győzhetünk is, igen, kiegyenlíthetjük az esélyeinket...
Lecsúsztam Enty hátáról, és a tábor felé rohantam.
– Drake! Noiri! Katsa! Mindenki! Gyertek! Rájöttem! – kiabáltam.
Drake egy pillanat alatt előkerült, Katsa és Noiri pedig egymás mellett rohantak, talán gyakoroltak éppen. Marcus nem futott, csak megszaporázta hosszú lépteit, Aleksi viszont úgy szökellt, akár egy szarvas, vagy éppen egy tünde. Csúszva fékeztem le előttük, és még egyre kiabáltam.
– Rájöttem, rájöttem!
– Mire, fenség, elmondod végre? – kérdezte Aleksi. – Mert elhiszem, hogy fontos, de oszd meg velünk is.
Kinyitottam, aztán becsuktam a számat.
– Nem, nem itt. Gyertek!
Visszarohantam Entyhez. Szavam ne legyen, ők egy hang vagy egy rosszalló pillantás nélkül követtek. Enty lehajtotta a fejét a földre, mi pedig apró kört formáltunk.
– Katsa, meg tudod oldani, hogy csak azok hallják, amit mondok, akik itt állnak? – kérdeztem.
– Kérlek. Ne felejtsd el, kivel beszélsz!
A csatamágus hosszú, tekervényes kézmozdulatot tett, és a világ elcsendesedett körülöttünk. Semmilyen hang nem jutott el hozzánk, és tőlünk sem juthatott ki. Beszélni kezdtem, magyaráztam, egy asztalnyi területen kiégettem a füvet, és a porba rajzoltam fel az elgondolásomat. Mikor készen lettem, felpillantottam, és tudtam, hogy ezúttal beletaláltam. Drake szeme ragyogott, Katsa vigyorgott, mint egy jóllakott macska, éppen csak a madártollak hiányoztak az orra alól. Noiri valami kötélhágcsókról kezdett el beszélni, és remegett az izgalomtól, Marcus és Aleksi pedig máris a gyalogos és lovas egységek összehangolását vitatta meg. Egyedül Enty maradt nyugodt, ő csupán annyit mondott:
– Mondtam én, hogy használd a fejedet! Tudtam, hogy kitalálsz valamit.
Kisebb kaliberű zseninek éreztem magam, hogy őszinte legyek. Majdnem tökéletes terv volt. A saját seregem szinte minimális kockázatot vállal, Raxané viszont...nos, ők csúnya véget érnek, és rendezetlen csürhévé válnak, jó időre megszabadítva engem a gondtól, akár azt is lehetővé téve, hogy a szétaprózódott hadsereggel kisebb csoportokban bánjak el. Megkértem Draket, hogy azonnal indítsa meg a mozgósítást. Elfelejtettem, hogy katonai ügyekben mennyire formális.
– Lássuk jól értem-e? – kérdezte, és csaknem szóról-szóra visszamondta, amit az imént elmagyaráztam.
– Igen, így, pont így, kapitány.
– Értettem.
Vigyázzba vágta magát.
– Fenség! Engedélyt kérek a parancs végrehajtásához!
– Az engedélyt megadom!
Drake tisztelgett, meghajolt, és elsietett. A tábor felbolydult. Az biztos, hogy a Fattyak jól szervezett, és engedelmes haderőt alkottak. Negyed órával a parancs kiadása után már nekiálltak tábort bontani. Nekem azonban volt még egy befejezetlen ügyem.
Ser Allistart a tábor másik végén találtam meg, éppen a lovát szerszámozta.
– Készen állok megmérkőzni veled, Ser.
Az öreg lovag bólintott.
– Már azt hittem, meggondoltad magad – mondta. – Leakasztotta a pajzsát a nyeregről, és egyenletes léptekkel elindult a gyakorlótérnek kinevezett rész felé.
Fiatalabb koromban soha nem tudtam legyőzni Ser Allistart. Ez azonban nagyon régen volt, hat vagy hét éve. Azóta erősebb lettem, és sokkal gyorsabb, sárkányokkal harcoltam, és nagyjából kéttucatnyi zamint, három hosszú, kígyótestű wyrmet, legalább tíz vivernt és két valódi, Enty méretű Bukottat küldtem az örök vadászmezőkre, a többségüket pedig egyedül. Nagyjából ötven az egyhez esélyt adtam Ser Allisarnak.
Összefogtam a hajam, és leakasztottam Eget az övemről. Gondolkodtam, hogy felveszem a sisakomat, de valahol Drake sátrában volt, nem volt kedvem elmenni érte.
– Meddig akarsz harcolni, Ser?
– Halálig. Ha nem te vagy a hercegnő, akkor megérdemled, hogy meghalj. Ha te vagy...nos, majd kiderül, nem igaz?
– De mennyire hogy ki!
Ser Alllistar kivonta a kardját. Ez közönséges acél volt, jó minőségű, de semmi egyéb. Mikor előugrasztottam Ég pengéjét, felvonta ugyan a szemöldökét, de semmi több. Jól van.
Kivártam, hogy ő támadjon, hagytam, hogy sarokba szorítson. Elhárítottam egy csapást, kitértem az ütés elől, amit a pajzsával mért rám, és lecsaptam Éggel. A kék penge teljesen átvágta a pajzsot, gyakorlatilag leválasztotta az alsó harmadát, csak a szélén a vasalásban akadt meg. Kirántottam, és újra lecsaptam, kétszer is, gyorsabban, mint bármilyen ember képes lett volna, és a pajzs felső részét is tönkrettem. Már alig volt több, mint egy darab szilánkos fa. A vasalás a szegélyén elgörbült, egy helyen el is tört. Egy közönséges kard ellen elegendő védelmet nyújtott volna, de Ég szinte bármit át tudott vágni.
Ser Allistar eldobta a pajzsot, két kézre fogta a kardját, és úgy támadott újra. De ő nem Drake volt, nem volt már meg benne a fiatalok ereje és gyorsasága. Nem tartott sok ideig, lefegyvereztem, és a torkának szegeztem Eget.
– Halálig akarsz harcolni, Ser? Biztos vagy benne?
– Biztos – bólintott a lovag. – Legyőztél. Végezz velem.
Valami nem stimmelt itt. Ser Allistar öreg volt, de ennél jobb harcos kellett, hogy legyen. Alig támadott, inkább csak hárította a csapásaimat, és néha nyilvánvaló lehetőségeket is kihagyott.
Veszíteni akart, de nem hiszem, hogy meg akar halni. Akkor meg?
Ó. Hát persze. A megoldás, mint mindig, ha ismered, nevetségesen egyszerű. Ezerszer végighallgattam a kis szentbeszédét. Leeresztettem Eget.
– Téged egyáltalán nem érdekelt, hogyan harcolok – mondtam. – Hogy is mondtad mindig, Ser? „Egy igazi harcos nem csak erős, bátor, vagy ügyes. Az igazi harcos bölcs, tudja, mikor vegyen el egy életet, és mikor hagyja meg."
Az öreg lovag szeme felragyogott. Levette a sisakját, a lábam elé helyezte, felvette a kardját, fél térdre ereszkedett, lehajtotta a fejét, és felém nyújtotta a markolatot.
– Én, Allistar Krieger lovag, esküszöm, hogy szolgálni és védeni fogom e nőt, Saira Allisa Ravatorist, a Széthullott Királyság törvényes uralkodóját. Felajánlom kardomat, bárki ellenség ellen. Felajánlom pajzsomat, hogy védelmet nyújtson neki. Nem ártok neki, sem gondolattal, sem szóval, sem cselekedettel, és nem hagyom, hogy bárki más ártson, ettől az órától mindaddig, amíg a királynőm el nem bocsát, vagy a halál el nem ragad. Az Úrnő engem úgy segéljen!
Bevallom, megrökönyödtem egy kicsit. Legjobb esetben is csak egy ígéretre számítottam, talán valami komolyabb fajtára, de semmiképpen sem lovagi hűségesküre. Egyébként ez felvetett egy érdekes problémát. Nevezetesen: mi a francot kell most nekem csinálnom?
Hosszú percekig gondolkodtam. Ser Allistar ezalatt meg sem rezdült, csak térdelt ott, előttem, teljesen mozdulatlanul. Végül aztán eszembe jutott.
– Esküdet és szolgálataidat nagyra értékelem, s el nem mulasztom jutalmazni, érdeme szerint. A hűséget szeretettel. A vitézséget megbecsüléssel. S az árulást...bosszúval.
Megragadtam a kardja markolatát, és felemeltem térdeléséből az idős lovagot.
– Állj fel, Ser Allistar Krieger, a Királynő Testőrségének parancsnoka!
Ser Allistar eltette a kardját. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a penge több helyen is kicsorbult, mikor találkozott Éggel. Erről támadt egy ötletem, de ennél nem jutottam tovább vele. Csak most vettem észre, hogy, táborbontás ide vagy oda, egész kis tömeget vonzottunk. Értettem én, persze, de most nem értünk rá erre. Ráadásul a sok figyelő tekintet feszélyezett, nem is kicsit...
– Nincs jobb dolgotok? – csattant Drake hangja. A tömeg percek alatt eloszlott, de tudtam, még napok múlva is erről fognak beszélni. Drake odalépett hozzám. Igyekezett komoly arcot vágni, de kék szeme csillogott.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Persze hogy jól.
Valamikor harc közben egy hajtincsem kiszabadult, és most a szemembe lógott. Félrefújtam.
– Azt hittem, megölöd – mondta Drake.
– Egy hónapja még megtettem volna – válaszoltam. – De talán még egy hete is.
A hajtincs megint a szemembe lógott. Megint félrefújtam, és rántottam is egyet a fejemen, de újra visszahullt a szemem elé. Egy pillanatra fontolgattam, hogy egyszerűen megfogom Eget, és levágom.
Drake kinyújtotta utána a kezét. Nagyon lassan mozdult, tudtam, azt várja, hogy megint elhúzódjak, vagy akár a mellkasának szegezzem Eget. Mind a kettő megfordult a fejemben, de egyiket sem tettem. Nem tudtam, mit fog csinálni, de bántani nem tud, és nem is hittem, hogy akarna.
Drake szemében különös fény ragyogott. Éreztem az ujjai melegét, ahogy végigfuttatta őket a homlokom bal oldalán, aztán tovább, az arcomon, amíg a fülem mögé nem simította a hajtincset. Egy pillanatra az ujjai megérintették a fülemet. Furcsa volt, de kellemesen furcsa, én pedig nem húzódtam el, még akkor sem mikor a keze lehulltában a nyakamhoz is hozzáért. Csak ekkor tudatosodott bennem, milyen közel is állunk egymáshoz, szinte összeér az orrunk. A tekintetemet a szemébe fúrtam, és most először akartam tudni, vajon mi is van a mögött az akvamarinkék írisz mögött. Elfogott a vágy, hogy még közelebb kerüljek, elfogott a vágy, hogy megcsókoljam...
– Fenség?
Még ott, a hídon meg kellett volna ölnöm, amikor még volt rá lehetőségem.
Hátrébb léptem, és olyan csúnyán néztem Katsára, amennyire csak tellett tőlem.
– Mi az?
– A sereg készen áll az indulásra. A parancsodra várnak.
Drakere pillantottam, de a pillanat elmúlt. Lenyeltem egy káromkodás.
– Induljunk. Mindenki. Most azonnal!
A Sárkány Fattyai elindultak az Aaner felé, és eltűntek a fák között. A nyomukban széles, letaposott ösvény maradt.
– Ez nem jó – mondtam. – Egy vak vénember is látja, hogy itt jártunk.
– Arról majd én gondoskodom, fenség – mondta Katsa. Így is tett. Alig jutottunk beljebb az erdőbe, a régi táborhely felett hatalmas viharfelhő állt össze, és zuhogni kezdett az eső, de csak az erdő pereméig ért. Ott, mintha egy láthatatlan falba ütközött volna, a felhő megtorpant, és nem jött tovább.
– Pár óra, és egy tünde sem mondja meg, hogy itt jártunk – mondta Katsa, aztán ő is elindult befelé az erdőbe. Én mögötte ballagtam, hallgattam a dörgést és az esőt.
A fejemben Drake járt, az a pillanat ott, a gyakorlótéren. Ha nem jön Katsa...nos, ezen már nem érdemes rágódni, ugye?
Nem, persze hogy nem. De mégsem tudtam kiverni a fejemből. Pedig nem ártana. Drake csak a hercegnőt látja, a sárkányt nem. Ha az is a szeme elé kerülne, halálra rémülne tőle. Ezt nem akartam. De előbb-utóbb látni fogja, látnia kell, mert ez vagyok én.
Az ég hatalmasat dördült, és a villámfény bevilágította az erdőt, mintha pontot tett volna a gondolat végére.
Én viszont, hat év óta először, azt kívántam, bár lehetnék megint teljesen ember.