✔ I love you, but I hate you...? (SHINee) ✔

28. fejezet

JongHyun idegesen járkált fel-alá SooRa szobájában, ujjai között szorongatva a parányi csatot, melyet korábban talált az éjjeli szekrényen. Fogalma sem volt róla, mihez kezdjen, merre induljanak el kétségbeesésükben. A rendőrséghez egyelőre nem akartak fordulni, bíztak benne, hogy SooRa meggondolja magát, és miután sikerült lehiggadnia, visszajön a házba és végre mindent megbeszélhetnek egymással.

Legnagyobb csalódottságára, azonban csak a fiatalabbik szobalány kopogtatott az ajtófélfán, majd köszörülte meg halkan a torkát, hogy felhívja az Úrfi figyelmét. JongHyun azonnal a lányra pillantott, ám remény helyett elkeseredettsége lett még nagyobb.

- Igen? – kérdezte alig hallhatóan.

- Elnézést, JongHyun Úrfi, az Édesanyja kérdezi, hogy kíván-e valamit – hajtotta le a fejét.

- Nem kérek semmit – felelt monoton hangon, majd a kezében lévő ékszert kezdte fürkészni újfent.

- Visszajön – sóhajtott fel a szobalány, beljebb merészkedett a hálóban és egészen az Úrfiig araszolt.

EunSeo szobalány-pályafutása során először cselekedett ösztönösen a legidősebb Úrfival szemben. Óvatosan felemelte jobb kezét és JongHyun kezeire csúsztatta. Kicsit reszketve ugyan, de az Úrfi kezeire szorított és megpróbált támasz lenni a számára. JongHyun ajkai között egy remegős sóhaj szökött ki, amikor megérezte a kicsiny tenyeret ujjain pihenni. Felemelte fejét és EunSeora pillantott. Homályosan látta maga előtt EunSeo még bizakodó szempárját.

- Gondolod? – szólalt meg könnyeivel küszködve.

- Biztos vagyok benne, Úrfi – húzta megértő mosolyra ajkait, hogy ezzel is bátorítsa a rémült Úrfit.

- Bár igazad lenne, EunSeo. – Ismét egy mély levegő távozott JongHyun reszkető ajkain át, mielőtt még az első könnycsepp útnak indult volna bal szemének sarkából, aprókat pislogott, hogy leplezni tudja fájdalmát.

- Utoljára akkor láttam ilyennek az Úrfit, mikor elveszítettük a Fivérét. Éreztem JongHyun Úrfi fájdalmát, ahogyan a többiekét is. Sajnos abban a helyzetben nem tudtam semmi bíztatót mondani az Úrfinak, de most legbelül érzem, hogy SooRa visszajön.

- Miért vagy ennyire biztos benne, EunSeo? – sandított a lányra, reményvesztettségét nem tudta titkolni.

- Nem tudom, Úrfi – felelt néhány szívdobbanással később. – Fogalmam sincs, hogy miért vagyok benne biztos, de hinnünk kell, hogy SooRa ismét e ház falain belül lesz. Ugyan nem ismerem olyan jól, mint JongHyun Úrfi, de amikor a szemébe nézek, tudom, hogy képtelen lenne bárkit is bántani.

- Én sem ismerem olyan jól SooRát. Csak azt hittem.

JongHyun lefejtette ujjairól a szobalány tenyerét, az idáig szorongatott ékszert visszatette korábbi helyére, majd miután még egy nehézkes lélegzetvétel távozott a tüdejéből, kisétált a helyiségből és magára hagyta EunSeot. Egyetlen szó nélkül vonult fel a saját szobájába, majd kulcsra zárva azt, a sötétségbe és az egyre erősödő fájdalmába menekült.

EunSeo az éjjeli szekrényhez lépdelt, szemügyre vette a rajta pihenő múltbéli emlékfoszlányokat, aztán az ágyhoz hajolt és lassan végigsimított az ágyneműn. Mindig magabiztos személyisége meginogni látszott. Hiába győzködte a legidősebb Úrfit, EunSeo fokozatosan veszítette el a reményt kolléganője visszatérésére. Reszketett, hogy ezúttal nagyot tévedett.

Miután még egyszer utoljára körbenézett a kicsiny szobában, ő is távozott, ám az ajtót résnyire nyitva hagyta. Maga sem tudta, miért, de jobbnak látta így tenni. A nappaliba ballagott, ahol IlHwa asszony tanácskozott másik két Fiával és HyeMivel egyaránt. Azonban ők sem tudták mire vélni az újonnan érkezett szobalány cselekedetét. Soha egyetlen jelét nem látták annak, hogy SooRa esetleg kellemetlenül érezné magát a Kim Rezidencián, de még arról sem tett egyszer sem említést, hogy ne értené meg magát Úrfijával. Noha, lehetett volna rá nem egy oka, SooRa mégsem panaszkodott. Tűrt és elviselt, miközben szeretettel fordult mindegyik családtag felé.