✔ I love you, but I hate you...? (SHINee) ✔

20. fejezet

HyeMi, hiába voltak még kissé bizonytalanok a lépései, lélekszakadva rohant Úrfija után, aki hátra sem nézve pakolta egymás után a lábait. Még arra sem méltatta, hogy egy pillanatra visszanézzen a lányra, amikor az szüntelenül a nevét kántálta, mintha csak egy imát kiáltozna a késői délutánban. TaeMin csak ment előre, amerre a lába vitte. A kovácsolt vaskapuhoz érve fújtatva rántotta meg a vaspántot és lépett is ki az utcára. Körbe sem nézett, azonnal lelépett az úttestre, hogy a szemközti utcán induljon el valamerre. Ahova a haragja éppen vinni szerette volna. Szerencséjére, HyeMi az utolsó utáni másodpercben rántotta vissza TaeMint a padkáról, amikor végre utolérte a bosszankodó Úrfit. Abban a pillanatban suhant el előttük egy teherautó a megengedettnél nagyobb sebességgel.

A lendülettől vezérelve bukdácsoltak beljebb, míg végül HyeMi lábai összeakadtak és a legközelebbi ékes kovácsolt lámpaoszlopnak ütközött, miközben húzta magával TaeMint, mert egyetlen lélegzetvételnyire sem akarta elengedni. Lapockáival sikerült elérnie a póznát, egy visszafojtott nyüszítéssel reagált a fájdalomra, de nem foglalkozott vele tovább.

Görcsösen markolta az Úrfi bal felkarját, másik karjával a nyakába kapaszkodott ragaszkodóan és még jobban magához szorította. Az Úrfi döbbenten zuhant HyeMire, a hirtelen történt eseménysorozatot képtelen volt sorjában feldolgozni. Egyedül a szobalány reszkető karját tudta beazonosítani, de annál többet már nem. Részben még mindig a dühe vette el a maradék józan eszét, részben pedig az orra előtt elrobogó autó korábbi látványa.

- Nem ütötte meg magát az Úrfi? – kérdezte HyeMi a fiú nyakába temetve az arcát.

- ... – TaeMin nem válaszolt, csupán a fejével jelzett a lánynak.

- Biztos, hogy jól érzi magát, TaeMin Úrfi? Nem sérült meg? Nem esett baja az Úrfinak? – szorította még erősebben a nyakát.

- Megfojtasz – nyöszörögte elhaló hangon.

- Bocsánat, Úrfi – dünnyögte továbbra is a fiú nyakába bújva, nem tudott lazítani a szorításán.

TaeMin ajkai között egy bűnbánó sóhaj szaladt ki HyeMi kissé könnyes reakcióját hallva. Lassan felemelte bal karját és HyeMi vékony derekára vezette, jobb kezét a lány fejbúbjára tette. Gyengéden végigsimított HyeMi hosszú tincsein, miközben másik karjával közelebb vonta magához. Egybe olvadtak ott a pislákoló lámpafény alatt, ami kezdetben nem akarta eldönteni, hogy világítani szeretne-e a lemenő nap sugarai mellett, vagy megvárja, míg teljes sötétségbe borul az udvar.

Az Úrfi kissé remegő tenyérrel simította végig újra és újra a szobalány hajzuhatagát, míg HyeMi egyre jobban bújt bele Úrfija nyakába és testébe. Egy halk torokköszörülés szakította ki őket pillanatnyi tevékenységükből, amit a cselédlány nehézkesen szakított meg. De az ismerős hang kényszerítette az elválásra. Kibújt TaeMin nyakából, lehajtott fejjel lépett hátrébb tőle és törölte le a folytonosan kibuggyanó könnyeit. Végül a krákogás tulajdonosához fordult, és lassan megemelte végre a fejét. Lenyelte a kibuggyanni készülő sós nedvességet, nyelt néhányat és csak aztán ment közelebb hozzá.

- HyeMi, mennünk kell. Még össze is kell csomagolnod. Addig én hívok egy taxit.

- Nem, JongIn – magabiztosan csengtek HyeMi szavai.

- HyeMi, a szüleink megegyeztek. Te is tudod jól. Arról volt szó, hogy ha nem mész férjhez a huszonkettedik születésnapodig, akkor megtartjuk az esküvőt.

- Nem érdekel, hogy miben egyeztek meg a szüleink. Az az ő egyezségük volt.

- HyeMi. Haza kell jönnöd velem.