White Blood

5. Rész

Fülig érő szájjal figyeltem, ahogyan már szinte fél órája erősen gesztikulálva megállás nélkül hadar. Szerintem észre se vette, hányszor próbáltam megállítani, mivel nem értettem mit mondott, emiatt pedig jó ideje elvesztettem a fonalat. Bevallom, fogalmam sincs, miről beszél, de imádnivaló, ahogyan ennyire beleéli magát; folyamatosan mutogat, van amikor halkabban beszél, de van olyan, mikor felemeli hangját és néha mielőtt még elkezdené a mondatot, elneveti magát azon, amit mondani szeretne.

- Az a lényeg, hogy végül emiatt nem engedték, hogy másnap suliba menjek.- csapta össze tenyereit, ami kizökkentett az ámulásból.

- Az szuper!- nézelődtem össze-vissza zavartan és csak remélni mertem, hogy olyan visszajelzést adtam neki, amilyet kellett volna.

- Szerintem nem annyira.- ráncolta homlokát.- Nem is figyeltél rám?- csapta meg a matracot durcásan.

- De! Figyeltem!- haraptam be a számat, nehogy elkezdjek vigyorogni azon, ahogy felfújta az arcát.

- Persze... Mi tudta elterelni a figyelmedet, ha csak én vagyok a szobában?- nézett rám kérdőn, majd elgondolkozva körbefordult.- Igen, csak én vagyok itt.

- Mondom, hogy figyeltem rád!- nevettem fel kínosan.- Csak nem éppen arra, amit mondtál.- tettem hozzá halkan, de úgy tűnt, még így is tisztán hallható volt, mivel Taemin lesütött szemmel kezdte el piszkálni ágyneműjét.- Szóval... Milyen eredményeket hoz holnap dr Kim?- törtem meg a kínos csendet, amit véletlenül kimondott gondolatom okozott.

- Vérvétel.- válaszolta röviden, de még mindig lefelé meredt.- Szerinted mi van velem?- suttogta.

- N-nem tudom. Én csak önkéntes vagyok.- magyarázkodtam, de véletlenül sem említettem meg neki a táskámban lapuló lehetséges megoldások kulcsait.

- De így, laikusként mit gondolsz?- fürkészte arcomat érdeklődve, miközben előrébb fészkelődött az ágyon, emiatt pedig olyan érzésem volt, mintha egy titkot osztanánk meg egymással, amiről senki rajtunk kívül nem tudhat.

- Remélem semmi komoly.- mosolyogtam rá bíztatóan.

- Én is.- sóhajtott.- Szerinted mennyi ideig kell bentmaradnom?

- Remélem sokáig, jó társaság vagy.- kacsintottam rá, mire elvörösödve felnevetett.

- Köszi! Te is.- temette arcát takarójába, így alig tudtam kivenni, mit mond, de amikor rájöttem, én is egy kicsit zavarba jöttem.

- Amúgy meg nem értelek.- kezdtem bele, mire kíváncsian felkapta a fejét és biccentett egyet, hogy folytassam.- Más veled egykorú bármit megadna azért, hogy úgy hiányozzon a suliból, hogy szinte semmi baja sincs. Jó, tudom, ez egy kórház meg infúzióra vagy kötve, ráadásul mostmár vért is vettek tőled, de ettől függetlenül szerintem egy kicsit élvezned kéne, hogy lazíthatsz.- fejeztem be, de ő a fejét rázta.

- Nem, nem lehet, hogy sokat hiányozzak. Akkor még jobban lemaradok és ha még jobban lemaradok, még inkább le fognak szólni, ha elszúrok valamit. Mindemellett pedig, tegyük fel, hogy nagy a baj, akkor nem fogják elnézni nekem, ha hónapokig kórházban vagyok. Ki fognak csapni.- remegett meg a hangja mondandója végén.

- Dehogyis. Arról nem te tehetsz, ha beteg vagy.- keltem védelmére.

- Ez igaz. Viszont amilyen nehezen kerültem be, olyan könnyen küldhetnek is el.- vett a kezébe egy zsepit és tépkedni kezdte. Az apró, fehér darabkák az ezzel megegyező színű huzatra hullottak és egészen odáig ott maradtak, ameddig Taemin nem tüsszentett egyet, ami miatt az összes leszóródott a padlóra.

- Egészségedre! Majd segíthetsz felszedni.- böktem a fecnik felé.

- Bocsánat!- mosolygott.- Mondjuk az én hátrányom szerintem nekik nagy előny.- nevetett lenézően, én pedig nem hittem a fülemnek.

- Most azt mondod, hogy ha ugyanannyi ideje foglalkoznál a tánccal, sokkalta jobb lennél a többieknél?- értelmeztem szájtátva, merthogy én azt hittem, egy bizonytalan, ámbár szorgalmas és szerény embert ismertem meg a személyében.

- Igen!- bólogatott határozottan, de nem sokkal később rájött, mit furcsálok annyira.- Nem vagyok egoista és nincs is önbizalom túltengésem, de ebben az egy dologban tényleg jó vagyok és úgy gondolom, lehetnék több is, mint egy művészeti gimi tánc tagozatos diákja.

- Ha kijutsz innen, meg kell mutatnod, hogyan táncolsz.- jelentettem ki ellentmondást nem tűrve.

- Ki fogok jutni.- mondta pozitívan, ami nagy megkönnyebbülés volt számomra, mivel sokaknál ilyenkor azért nem halad megfelelően a gyógyulás folyamata, mert nem hisznek benne, hogy lehetnek még teljesen egészségesek. Remélem megtartja az optimista énjét a későbbiekre is, mert akkor neki ezzel szerencsére nem lesz gondja.

- Úgy veszem, hogy jóváhagytad a dolgot.- céloztam arra, hogy még nem egyezett bele abba, amit az imént hoztam fel.

- Vedd úgy.- mosolyodott el halványan.- Már most el kell kezdened felkészíteni magadat, nehogy túl nagy meglepetésként érjen tehetségem.- igyekezett komoly maradni, de amint észrevette, nem sokon múlik, hogy felnevessek, ő sem bírta tovább és hangos kacagásban tört ki.- El ne hidd! Elég rosszul megy.- törölgette könnyeit még mindig nevetve.

- Hova lett az a nagy ego, hogy te amúgy mindenkinél jobb lennél?- vontam kérdőre vigyorogva.

- Eltűnt. Biztos megijedt.- hámozta le magáról a takarót és talpát rátéve combomra nyújtotta ki lábát.

- Mégis mitől?- emeltem fel szemöldököm.

- Nem tudom, lehet az önbizalomhiányomtól.- hajolt előre bokáját megfogva azzal a kezével, amelyiket nem díszítette az infúziós tű, fejét pedig térdéhez nyomta, mintha ez a világ legkönnyebben megvalósítható és legkényelmesebb póza lenne.

- Oh, már látom azt a bizonyos tehetséget.- pislogtam elképedve. Én persze örülök annak, ha le tudok úgy hajolni, hogy nem roppan meg semmim sem.

- Te sportolsz valamit?- húzta vissza lábait, majd ismét betakarózva feküdt oldalára kíváncsian kémlelve.

- Focizok, de nem rendszeresen, csak ha kedvünk van kimegyünk a bátyámmal és pár osztálytársammal.- rántottam meg vállamat. Hamár szóba jött Minseok: lassan el kéne indulnom haza.

- Majd megtanítasz focizni?- csillantak fel szemei.

- Persze!- álltam neki összeszedni azt a pár holmit, amit magammal hoztam.

- Menned kell?- görbült le szája sarka.

- Igen. Anyukád biztos nemsokára itt lesz.- tápászkodtam fel a székről egy nyújtózkodás kíséretében az órákon át tartó ülés miatt.

- Nem várod meg velem, ameddig ide ér?- fogta meg kezemet, miközben bevetette nagy, kérlelő szemeit is és az elmaradhatatlan ajakbiggyesztést.

- Majd legközelebb.- kacsintottam rá, majd még mielőtt átgondoltam volna, mit is csinálok, lehajoltam hozzá és egy puszit nyomtam homlokára.- Jó éjszakát, Taemin! Holnap találkozunk!- minden erőmmel azon voltam, hogy leplezzem zavaromat.

- J-jó éjt, Minho hyung!- pirult el és a fejére húzta a párnáját, mire én halkan felnevettem és összeborzoltam haját.

- Szia!- fordultam meg és indultam el az ajtóhoz. Onnan visszapillantva láttam, hogy Taemin integet, de az ágynemű továbbra is az arcán pihent.