White Blood

7. Rész

Kezemet a mögöttem lévő ajtó kilincsére tettem, de mire benyitottam volna, már meglátott. Nagyot sóhajtva hunytam le szememet és lelkiekben készültem arra, hogy leordítja a fejem, felpofoz vagy megfenyeget, viszont ez hiába való volt. Rám sem hederített, úgy viharzott el mellettem. Amikor már nem láttam a folyosón, adtam magamnak egy kis időt, hogy összekapjam magam és máris futottam Taemin kórterméhez, ahova mikor odaértem kicsaptam az ajtót, majd rögtön vissza is zártam magam után és a falapnak dőltem.

- Hyung? Mi a baj?- hallottam meg hangját, amiből már nem sugárzott a boldogság és a gyermeteg kíváncsiság. Rekedtesen szólt hozzám. Nem álltam készen arra, amit akkor láttam, pedig tudtam, hogy az állapota sokkal rosszabb lett. Karikás szemeivel vizslatott, arca sápadt, ajkai lilásak voltak, bőrén kisebb-nagyobb piros foltok éktelenkedtek.

- Jézusom...- suttogtam kezemet a szám elé kapva, miközben fáradtan csuklottak össze lábaim, emiatt a padlón végeztem.

- Azért nem nézek ki ennyire rosszul.- nevetett fel halkan, de én még mindig könnyeimmel küzdve kucorogtam a földön.- Gyere, ülj fel ide!- mutatott szokásos helyemre, de miután sikerült feltápászkodnom, a szék helyett, ágyán foglaltam helyet.

- Figyelj rám, Taemin!- suttogtam magam elé.

- Figyelek.- próbált meg felülni, de nem sikerült neki. Szomorúan sóhajtottam, miközben csalódottan visszafeküdt eredeti pozíciójába. Nem lehet, hogy ilyen rövid idő alatt, ennyire legyengüljön.

- Mondott bármit is dr Kim az állapotodról?- néztem mélyen szemeibe, viszont ő a fejét rázta.- Anyukád bent volt tegnap este vagy ma nálad?- érdeklődtem, de előre tudtam, hogy erre is nemlegesen fog válaszolni.

- Miért kérdezed?- fürkészett kíváncsian. Szinte hallottam gondolatait, amiben az állt össze neki, hogy a doki jó hírt fog vele közölni, édesanyja pedig eljön érte és soha többé nem kell a kórház közelébe se jönnie.

- Akarod tudni, hogy mi a bajod?- tettem fel a mindent eldöntő kérdést.

- Igen.- bólintott, bár én egy kis bizonytalanságot láttam arcán átsuhanni.- Mostmár válaszolj kérlek te is az én kérdésemre!

- Anyud bent volt ma dr Kimnél.- fogtam meg kezét gyengéden, mire ő megszorította azt.- Arra kérte a dokit, hogy ne mondja el neked, miért kerültél ide.

- A-akkor ők tudják?- pislogott zavartan.

- Gondolom, igen.- kezdtem el simogatni ujjaimmal kézfejét, hogy lenyugodjon.

- Te is tudod?- pillantott rám reménykedve.

- Nem, én nem. Viszont, ha szeretnéd, elmondhatom neked, ha megtudok vagy sejtek valamit.- ajánlottam fel, bár nem tudom, miért, hiszen amiket én sejtek, szörnyűek és én a helyében inkább hallani se szeretnék róluk.

- És? Van már ötleted?- vájta bele körmeit börömbe idegesen.

- Taemin, nyugi!- tettem rá másik tenyeremet kezére, emiatt pedig engedett a szorításból.- Nemrég voltam könyvtárban.- kezdtem el, de azonnal a szavamba vágott.

- Ne tereld a témát!- fújta fel az arcát dühösen.

- Tudnád, hogy nem terelem a témát, ha végighallgatnál.- böktem meg karját, ami miatt felhúzta az orrát, majd nehezen az oldalára fordulva várta, hogy folytassam.- Tehát azért mentem, mert dr Kim, még mielőtt találkoztam volna veled, azt mondta, hogy komoly lehet a gond. Utána olvastam néhány oldalon, hogy mire célozhatott, rákerestem tünetekre, gyógyszerekre és kezelésekre, illetve kivettem könyveket is.- soroltam fel egy levegővel.

- Jutottál valamire?- nyelt nagyot, miután átgondolta, mit is reagálhatna erre.

- Még nem tudok semmi biztosat.-hárítottam, nehogy el kelljen neki mondanom a lehetőségeket.

- Nem baj, ha nem biztos. Mit olvastál?- erősködött.

- Nem szeretném elmondani.- sütöttem le a szememet.

- Miért?- rángatta karomat izgatottan, majd egy kicsivel később ledöbbenve meredt rám.- Ennyire súlyos?- még mindig nem néztem rá, csak igenlően bólogattam.- Jézusom...- húzta el a kezét enyémről és összegömbölyödve húzta magára takaróját.

- Taemin, nem lesz semmi baj.- simogattam a mellettem lévő ágyneműdombot.

- Csak ma háromszor vettek tőlem vért és még dél sincs. Dr Kim fájdalomcsillapítókról és tesztekről beszélt nekem, de alig emlékszem valamire, mert teljesen le vagyok gyengülve, hiába aludtam, amikor csak tudtam, fáradt vagyok és mindenem fáj. A vérveszteségtől pedig minden második mozdulatom után szédülök.- motyogta. Szerintem életem legnagyobb hazugsága volt, hogy azt mondtam neki, minden rendben lesz.

- Jó kezekben vagy, nem kell félned. A kórház összes orvosa és én is azon leszünk, hogy újra teljesen egészséges legyél.- szedtem össze nehezen két bátorítónak nevezhető mondatot.

- Hyung!- dugta ki fejét a takaró alól szemtelenül mosolyogva.- Jegyezd meg kérlek, hogy nem vagyok 8 éves!

- Nem tudod elképzelni, milyen nehéz ez, ha úgy nézel ki.- vágtam vissza kedvesen.

- Nem igaz! Egy gyereknek van kockahasa?- vonta fel a szemöldökét kérdőn.

- N-nem hiszem.- piszkáltam dzsekim ujját zavartan.

- Mondom én. Nem vagyok gyerek. Ettől függetlenül, köszönöm, hogy itt vagy velem és szurkolsz nekem.- kereste tekintetemet, de direkt nem néztem rá, mondjuk biztos így is látszott, mennyire vörös az arcom.

- Miért ne szurkolnék neked?- nevettem fel feszélyezve, de azonnal lehervadt az iménti társalgásunkból eredő vidámságom válaszát meghallva.

- Ha a szüleim nem teszik ezt, mások miért csinálnák.- felelte megvetően. Semmi értelmes nem jutott eszembe, mivel tudnám megmosolyogtatni vagy csupán jobb belátásra bírni. Ötletek hiányában pedig annyit tudtam tenni, hogy még mindig a takaró alá bujtatott, törékeny derekát átöleltem egyik kezemmel, ameddig másikkal hátát simogattam.

Egész álló nap bent voltam nála, egy tapodtat sem mozdultam. Mialatt ott voltam még négyszer vettek vért tőle, mivel dr Kim azt mondta: "Ha már feltételezünk valamit, legyünk benne 1000%-osan holtbiztosak.". Taemin a nap végére teljesen erőtlen volt, de folyamatosan azt hajtogatta, hogy ha az edzéseket túléli, akkor ezt is. Többször is majdnem elaludt, de ha el is bóbiskolt, pár perc elteltével kipattantak szemei és minden egyes ilyen alkalommal elmondta, hogy addig nem fog aludni, ameddig itt vagyok. Ígyhát körülbelül 3 órával a munkaidőm vége előtt elkéredzkedtem, hogy tudjon nyugodtan pihenni.

- De ne menj! Maradj még, kérlek!- nyúlt kezem után miután már összeszedtem dolgaimat és az ajtó felé indultam.

- Nem. Most addig kell aludnod, ameddig holnap vissza nem jövök. Mikor ideérek úgy akarlak látni, hogy még az igazak álmát alszod.- szedtem le csontos ujjait csuklómról és már köszöntem volna el, amikor utánam szólt.

- És mi van a jó éjt puszimmal?- kérdezte édesen csengő hangján.

- Azt hittem az egyszeri alkalom volt.- feleltem számat rágcsálva, miközben majdnem kiugrottam a bőrömből örömömben.

- Nem, a jó éjt puszi elmaradhatatlan. Hogyan aludjak anélkül?- vigyorgott huncutul.

- Igazad van.- léptem oda ágya mellé és hozzá lehajolva megcsókoltam homlokát.- Jó éjszakát, Taemin!

- Neked is, hyung!- ért fülig a szája.

A kórteremből kilépve egy boldog sóhaj hagyta el a számat, majd elindultam a lépcsők felé, de mielőtt még ráléphettem volna a legfelső fokra, ezzel megkezdve a lefelé vezető utamat, karomba hegyes műkörmök mélyedtek. Gondoltam hátrafordulok, megnézem ki az és mit akar tőlem, így szembe kerültem a gyilkos fegyverként is használható körmök tulajdonosával, ám mielőtt bármit is mondhattam volna, egy tenyér erősen csattant arcomon.