White Blood

6. Rész

Tegnap este véletlen beugrottam egy-két helyre hazafelé menet, ezért olyan későn értem haza, hogy nem találkoztam sem a szüleimmel, sem pedig Minseokkal, így egyetlen kérdés vagy mindenttudó pillantás nélkül tudtam befejezni azt a napot. Ma reggel viszont csak Apa kímélt, de fogadni mernék, ha itthon lett volna, ő sem maradt volna ki a buliból.

Álmosan, szememet dörzsölve battyogtam el a konyháig, ahova beérve egyből elszállt a fáradtságom. Anya és Minseok ott ültek az asztalnál, az előbbi a kávéját kavargatta, ameddig bátyám egy csintalan vigyorral az arcán köszöntött:

- Jó reggelt!- intett, hogy foglaljak helyet.

- Szia, Kincsem!- örült meg nekem Anya.- Tegnap nem is láttalak, milyen napod volt? Miért olyan későn jöttél haza?

- Biztos Taeminnel volt.- röhögött fel Minseok, mire dühösen megrúgtam sípcsontját.

- Tényleg!- csapott Anya az asztalra. Mikor lett a család szokása az, hogy a szívbajt akarják rám hozni?- Mesélj erről a fiúról!

- Nem. Biztos, hogy nem.- dőltem hátra a széken karba tett kézzel. Mindketten meglepve vizslattak, abban reménykedve, hogy megtörök és majd ömleni fog belőlem a szó, de pár percnyi szemezés után belátták, hogy ez most nem fog összejönni.

- Rendben.- bólogatott Anya.- Minseok, Drágám! Kérlek, menj ki!- fordult a nagyokat pislogó testvérem felé.

- Tessék? Miért küldesz ki?- vonta kérdőre hisztérikusan.

- Úgy érzem, muszáj egy kicsit beszélgetnem az öcséddel. Négyszemközt.- simított végig a mellette ülő karján gyengéden.

- De... Anya! Ne már! Én is akarom tudni!- sértődött meg.

- Minseok! Menj ki, kérlek szépen!- mutatott az ajtó felé, mire bátyám megszeppenve állt fel az asztaltól és kullogott ki a helyiségből.

- Miről akarsz beszélni?- vettem fel a nemtörődöm stílusom, hátha emiatt azt hiszi, egy kicsit sem érdekel Taemin és hagyni fogja a témát.

- Miért van bent a kórházban?- fürkészett aggódó tekintettel, miközben sorban jutottak az eszembe olyan betegségek, amiknek a könyveim szerint influenza szerűek a tünetei. Lázgörcs, vakbél-, szívizomgyulladás, Reye-szindróma... Egyik jobb, mint a másik.

- Még nem tudni.- feleltem röviden.

- Értem. Ma mikorra mész a benzinkútra?- tért át egy másik tárgyra, de tudtam, hogy ezzel még nincs vége.

- A héten nem megyek. És gondolkozom rajta, hogy máshol fogok dolgozni.- említettem meg neki egy régóta érlelődő dilemmámat.

- Legyen úgy, de a kórházban maradsz, igaz?- húzta apró mosolyra száját.

- Igen.- toltam ki a székemet és a kijárat felé vettem az irányt, de Anya utánam szólt.

- Mitől félsz?- tudakolta meg halkan, mire nekem megfagyott az ereimben a vér.

- Ő nem olyan, mint én.- válaszoltam anélkül, hogy hátrafordultam volna és újból elindultam célomhoz, mivel nem volt szándékomban tovább folytatni ezt a beszélgetést.

- Miből gondolod?- hallottam meg hangját, miközben már a cipőmet vettem.

- Nem véletlenül van gyerekkórházban. Ő még ilyenekről nem tud.- nevettem fel halkan fejemet rázva, majd anélkül, hogy megvártam volna, mit reagál, magam után becsapva az ajtót, kiléptem a házból.

Most biztosan mindketten szemétnek tartanak, de nálam ez nem így megy. Nem akarok nekik róla beszélni addig, ameddig még magamat is kétségbe tudom vonni, ha az érzéseimről van szó. Mert szent igaz, tagadhatatlan, hogy tetszik nekem mind úgy a külseje, mint a személyisége, de még mindig nem ismerem annyira, hogy véglegesen kijelentsem, hogy többet érzek iránta barátságnál. Főleg úgy, hogy nem is tudom, ilyen kevés idő elteltével egyáltalán barátoknak hívhatjuk-e egymást, nem pedig csak ismerősöknek. Meg aztán ott van az az apró kis bökkenő is, hogy halvány lila gőzöm sincs arról, hogy egyáltalán van-e egy fikarcnyi esély is arra, hogy ő is olyan szinten és úgy érdeklődik irántam, mint fordítva. Szegény, nem is tudja, hogy az összes olyan szóba, mosolyba, tettbe vagy érintésbe, amit ő barátságosnak és kedvesnek szán, én sokkal többet képzelek. Bár nem csak a helyzet furcsa, a viselkedésem is teljesen más vele szemben, hiszen miatta vettem ki egy hét szabadságot, hogy pont, mint ma is, délelőtt szintén vele lehessek és valószínűleg részben miatta fogok felmondani is. Időközben észre se vettem, hogy odaértem a kórházhoz, sőt, lehet ha egy mentőautó szirénája nem szólal meg, elmegyek mellette.

Nem is tudom, hogy izgatott vagy inkább ideges voltam-e, mindenesetre amikor beléptem az ajtón, kislányokat megszégyenítő magasságokba szökött a hangom és így köszöntem a recepciós nőnek, aki furcsán méregetve csak biccentett egyet.

Gyorsan szedtem felfelé a lépcsőfokokat, de annak ellenére, hogy csak az első emeletig kellett felmennem és mondhatni edzett vagyok, mégis sokkal szaporábban kezdtem el lélegezni. Szinte szaladtam a folyosókon, de az egyik lifthez közelítve, egyre hangosabban hallottam, ahogyan valakik beszélgetnek. Lassítva a tempómon már azt is ki tudtam venni, hogy egy nő és egy férfi hangját hallom, ráadásul határozottan merem állítani, hogy a férfi dr Kim volt. Az egyik kórterem ajtajához simulva próbáltam elbújni és reménykedtem benne, hogy nem egy új gyereket hoztak, mert akkor lehetséges, hogy hozzá osztanak be és nem én leszek Taeminnel.

- Doktor úr, én csak azt akarom, hogy ez a dolog ne hátráltassa a fiamat abban, hogy elérje a kitűzött céljait. Nem akarok hazudni neki, csupán meg szeretném kérni, hogy egyelőre ne tudjon arról, miért van itt.- mondta érzelemmentesen a nő. Szegény kissrác, biztos komoly baja van...

- Hölgyem, Taemin nem hülye.- Hogy tessék?- Megértem, hogy jót akar neki, de az ő esetében nem segít az, ha nem tud a betegségéről. Ezek mellett, pedig rohamosan rosszabbodik az állapota, a mai külsejéről meg sem lehet mondani, hogy ugyanaz a fiú, aki tegnap feküdt ugyanabban az ágyban. Lehetetlen, hogy ne vegye észre és ha nem válaszolunk majd a kérdéseire őszintén, csak rontunk a helyzeten.- oktatta ki az orvos ezek szerint Taemin anyukáját. Minden erőmmel azon voltam, hogy tudjam rendezni lélegzetvételemet, mivel nem akartam lebukni. Meg akarom tudni, mi van vele!

- Tisztában vagyok ezzel.- felelte kimérten.- De mint szülő, jogom van erre kérni önt, ígyhát szeretném, ha nem ellenkezne.- folytatta halkan, szinte csak sziszegte szavait.- Illetve, ha már a szívességeknél tartunk, érdekelne a fiammal foglalkozó önkéntes is.- nagyot nyeltem, amikor eszembe jutott az összes lehetséges ok, amiért rólam kérdez. Ne kérje, hogy cseréljenek le!

- Minho nagyon jól végzi a dolgát, éjjel-nappal bent van és törődik vele, hamár az anyja eddig egyszer sem volt képes bemenni hozzá.- mondta kicsit lenézően dr Kim.- Semmi gond sincs vele.

- Ilyen szempontból valóban nincs. Ön osztotta be hozzá?- kíváncsi vagyok, hogy néz ki, mivel eddig férfiasan bevallom, félek tőle.

- Igen, én. Úgy vélem, Minho a tökéletes személy arra, hogy segítse Taemin gyógyulását.- jelentette ki határozottan, mire nekem egy nagy kő esett le a szívemről.

- Hiszek önnek, mégis arra kérem, hogy cserélje le!- dobbantott egyet feltehetőleg magassarkújában, mivel a koppanás fülsüketítően hangosan tűnt a csendben.- Nem tudja, min mentünk keresztül eddig a fiammal.- A fiam, a fiam, a fiam... Miért nem tudja a nevén szólítani?- Nem véletlen, hogy évekig harcoltam ellene, mert táncolni akart. Nem akartam, hogy táncoljon és most sem akarom. Így még nagyobb az esély rá, hogy meleg, az én hírnevem pedig nem engedhet meg magának egy selejt gyereket.- motyogta dühösen.- Tudom, hogy az önkéntes fiú az, ezért nem akarom, hogy ő legyen vele a nap 24 órájában.- ökölbe szorult a kezem, de közben könnyek csípték a szememet. Honnan tudja?

- Sajnálom! Minho marad. Ehhez nincs joga.- válaszolta pimaszul.

- Rendben, akkor majd azzal a nyomorulttal fogok beszélni!- emelte fel a hangját, majd hallottam, ahogyan lépteinek zaja egyre csak felém közeledik.