White Blood

12. Rész

Soha nem keltem még arra, hogy valaki teljes erejéből belerúg a lábamba. Hunyorogva nyitogattam szemeimet és már kezdtem volna átkozódni, amiért hajnalok hajnalán megzavartak, de megpillantottam, ahogyan Taemin pilláit szorosan összezárva szorítja pólóm anyagát. Úgy gondoltam, hogy csak rosszat álmodik, így óvatosan kezdtem el simogatni karját, viszont nem sokkal később megszólalt.

- Sajnálom, hyung! Nem akartam ilyen erősen.- kuncogott fel halkan.

- Direkt csináltad?- vontam fel szemöldököm meglepetten.

- Igen, mivel nemsokára jönnek majd a nővérek vagy dr Kim.- felelte, mire igazat adva neki ültem át a székre, miután Taeminnek sikerült legördülnie mellkasomról, én pedig rávettem magam, hogy felkeljek. Ágyában ülő helyzetbe tornázta magát, hátát az ágytámlának dőltve és csak akkor, mikor felém fordította fejét, vettem észre, hogy mennyire pirosak szemei.

- Te sírtál?- hajoltam közelebb hozzá aggódóan.

- Nem, dehogy. Miért kérdezed?- pislogott kérdőn, mire saját íriszeimre mutatva válaszoltam neki.- Oh! Pirosak, ugye?- nevetett fel zavartan, miközben tarkóját vakarta.

- Nem is kicsit. Mit csináltál?- tudakoltam meg furcsán méregetve őt.

- Csak nem aludtam jól.- rágcsálta alsó ajkát. Istenem, direkt csinálja ezt? Biztosan észrevette már, milyen hatással van rám már a puszta jelenlétével is. Ha ez tényleg így van, akkor jogosan titulálom őt gonosznak, amiért szándékosan kerül mindig a lehető legközelebb hozzám és szintén tudatosan csinál olyan dolgokat, amiket imádok. Amiket imádok... Bármit tesz, az kivált belőlem valamilyen érzést, tehát így ez egy elég tág témakör.- Minho!- lengette meg kezét arcom előtt. Fejemet megrázva próbáltam nem ismét elkalandozni, ennek érdekében inkább vissztértem az iménti szóváltásunkhoz.

- Aludtál egyáltalán?

- N-nem.- dadogta fejét lehajtva.

- Miért?- vontam kérdőre aggódóan.

- Nem tudtam, mi-mivel hallottam, ahogy dobog a szíved.- vörösödött el.

- És miért nem vetted le a fejed a mellkasomról, ha zavart?- kérdeztem pimaszul vigyorogva.

- Nem mondtam, hogy zavart.- rántotta meg vállát.- Meg kényelmes voltál.- kacsintott rám, ami miatt fordult a kocka és én voltam zavarban, amikor dr Kim benyitott.

- Jó reggelt!- köszönt és nem is lepődött meg azon, hogy ott vagyok.- Beszélnünk kell, Taemin.- mondta higgadtan, miközben leült mellém, majd jelzésképpen, hogy el kéne mennem, rám emelte tekintetét.

- Nem! Hyung marad!- kiáltott fel Taemin, mikor látta rajtam, hogy nem tudok dönteni, mit is kéne tennem.

- Rendben.- rendezgette lapjait a doki. Nyugodtsága ragadós volt, mivel részben azért, mert nem úgy viselkedett, mint amikor rossz hírt kell közölnie, másrészt pedig, mert bent maradhattam én is, sokkal békésebbnek találtam a helyzetet.- Fáj valamid?- fürkészte a fiatalabb arcát.

- Csak a szokásos.- felelte, mire nekem összeszorult a szívem. Milyen lehet az, ha a fájdalom már mindennapos?

- Biztos azt akarod, hogy Minho maradjon?- kérdezte komoran.

- Igen.- bólintott határozottan, de hangja ennek ellenére beleremegett ebbe a rövidke szóba is.

- Legyen.- sóhajtott nagyot, majd lapjait félre téve kezdett bele abba a monológba, amitől mindenki a legjobban félt ebben az épületben.- A rengeteg vérvétel és a biopszia segítségével mostmár biztosan meg tudtam állapítani, hogy milyen betegségben szenvedsz és sajnálatos módón a leukémiára való gyanakvásom beigazolódott. Innentől kezdve több lehetőségünk van a gyógyítására, ennek ellenére én legelőször csak egyet ajánlanék figyelmedbe.- türelmesen várt Taemintől valamiféle reakciót, de ő csak rezzenéstelen arccal meredt maga elé.

- És mi lenne az?- szólaltam meg én helyette, miközben a székről átültem mellé az ágyra és ujjaimat rákulcsoltam övéire.

- A csontvelő átültetés. Ehhez viszont szükségünk van egy donorra, aki...- folytatta volna magyarázatát, ám én ezt feleslegesnek tartottam. Mondhatni mindent tudtam már a vérrákról, szükségtelen volt azt ecsetelnie, mi a dolga egy donornak.

- Nem kell donort keresni. Én leszek az.- jelentettem ki határozottan, mire a kezemet szorongató meglepetten kapta rám tekintetét.

- Rendben.- mosolygott rám bíztatóan a doki.- Azt viszont muszáj elmondanom, hogy nem 100% az, hogy az immunrendszere befogadja a beültetendő csontvelőt. Megeshet, hogy idegenként kezeli és akkor ugyanott vagyunk, mint most.- hajtotta le fejét, mintha az ő hibája lenne, hogy ez történik az egyik betegével.

- Egy próbát megér. Semmit sem veszítünk vele.- kezdtem el simogatni Taemin karját, aki még mindig némán, tágra nyílt szemekkel vizslatott.

- Így igaz!- szedte össze magát dr Kim és egy parányit felhúzva szája sarkát állt fel a helyéről.- Ezt a hozzáállást egyszer se felejtsd otthon!- paskolta meg vállamat.- Holnap jövök a továbbiak részleteivel, addig is pihend ki magad!- rázta mutató ujját játékosan a fiatalabb felé fordulva, majd mikor meglátta, hogy meg akarok hajolni elköszönésképpen, csak intett egyet és elhagyta a kórtermet.

Félve pillantottam vissza Taeminre, aki továbbra sem moccant, ugyanúgy nézett rám értetlenül.

- Miért csináltad?- szólalt meg rekedtes hangon, kezemet viszont még mindig nem engedte el, ahogy én sem az övét.

- Ez hülye kérdés.- nevettem fel halkan és nyomtam egy puszit homlokára, miután leesett, hogy a csontvelő-átültetéses dologra gondolt.

- Szerintem egyáltalán nem az.- maradt komoly arckifejezése, annak ellenére, hogy orcájának vöröses színe kicsit elütött hófehér bőrétől.- Miért segítesz nekem? És ne gyere nekem azzal, hogy ez a dolgod, mert egy kórházi önkéntesnek kötve hiszem, hogy kötelességei közé tartozna az, hogy "szükség esetén donornak lenni".- mutatott idézőjeleket egyik kezével, miközben feszülten magyarázott.

- Baj, ha segítek?- nevettem fel hitetlenkedve, mivel fogalmam sem volt arról, mi a problémája.

- Nem, nem az a baj.- sóhajtott szemeit lehunyva.- Nagyon hálás vagyok érte, senki más nem tenné meg értem azt, amit most te.

- Ne butáskodj már!- túrtam tincsei közé, mire lassan felemelte fejét és tekintetét mélyen az enyémbe fúrta.

- Te is tudod, hogy így van.- mosolyodott el keserűen.- De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre.- rázta a fejét lemondóan nevetve.

- Mert kedvellek.- hadartam el.

- Akkor mi az Istenért nem tudtál tegnap megcsókolni?- csapott combjára, bennem pedig megállt az ütő. Emlékszik mindenre...

- Mert nem voltál tudatában annak, mit mondasz és csinálsz. Azt hittem, hogy nem is fogsz emlékezni arra az estére.- vallottam be.

- Abban igazad van, hogy elég kesze-kusza dolgokat mondtam, de mindenre emlékszem. Azt a kérésemet pont komolyan gondoltam. És már őszintén nem tudom, kire kéne féltékenynek lennem.- kuncogott fel, de én leragadtam ott, hogy valóban azt akarta, hogy csókoljam meg.

- Szerintem jól teszed, ha Taeminre vagy féltékeny, mivel Minhonak nagyon tetszik.- böktem ki hosszas hallgatás után. Taemin kezemet elengedve ölelt át és nyakamra kezdte el suttogni szavait.

- Taemin ennek szerintem nagyon örül. Minhonak tudnia kell, hogy Taemin kérése még mindig a teljesítésre vár.- kész kínzás volt, úgy koncentrálni arra, amit mond, hogy közben forró lehellete perzseli bőrömet, amihez néha-néha ajkai is hozzáérnek.

- Minho élni fog a lehetőséggel.- nyomtam egy csókot tincsei közé.- Csak előtte gondolkodnia kell egy kicsit.- egyértelmű volt, hogy meg akarom csókolni, ahogyan az is, hogy bármit megtennék érte, mégis úgy éreztem, ezt muszáj megbeszélnem valakivel.

- Minho, nem várhatok többet. Nekem már nincs időm várni.- húzódott el tőlem, így láthattam ahogyan egy bánatos görbét eröltet ajkaira.

- Ne mondd ezt!- simítottam végig arcán, miközben feltápászkodtam az ágyról és az ajtó felé vettem az irányt.

- Amint csak tudsz, gyere vissza!- nézett rám kiskutya szemekkel.

- Visszajövök.- bicentettem.