White Blood

14. Rész

Idegesen járkáltam fel-alá azon a folyosón, amire a főorvos irodájának ajtaja nyílt. Először hozzá akartam bejutni és bocsánatot kérni tőle, amiért tulajdonképpen szartam a fejére. Ebben viszont az akadályozott meg, hogy voltak bent nála. Több okból is kicsattanó örömmel fogadtam ezt a hírt. Az egyik az volt, hogy így nem mehettem be hozzá egyből, hogy végre túl essek rajta, hanem várnom kellett. A másik pedig, ami azért egy hangyányit jobban aggasztott, hogy mi van, ha Taemin anyja van bent. Az körülbelül egyenlő lenne halálommal. Akkor azt kérném, hogy Taemin mellé temessenek. Oké, ez nagyon morbid volt.

A folyosó végéről is hallottam, ahogyan becsapták az egyik iroda ajtaját, mire odakaptam a fejem és láttam, ahogyan két férfi jön felém. Egyikőjük körülbelül dr Kimmel egy idős lehetett, míg a másik fiatalabbnak látszott. Az előbbi ismerősnek tűnt, szerintem már láttam a kórházban ezelőtt. Fehér köpenyt viselt, világos barna haja hasonló színű szemeibe lógtak, ami úgy tűnt, nem igazán zavarja őt, mivel csak úgy dőltek belőle a szavak, miközben folyamatosan mosolygott a (feltételezéseim szerint) fiatalabbra, aki egy kicsit idegesnek tűnt. Elég rövid, sötét tincsei közé túrva hallgatta a mellette sétálót, majd egészen addig nem emelte fel a földről a tekintetét, ameddig már csak pár méterre voltak tőlem. Azt hittem, majd elmegyünk egymás mellett, mivel ha ők kijöttek az irodából, az csakis azt jelentette, hogy én viszont mehetek be. De nem így történt. Az idősebbik engem megpillantva még szélesebb mosolyra húzta az ajkait és léptein gyorsítva jött oda hozzám.

- Szia! Te biztosan Choi Minho vagy! Nagyon örvendek! Dr Lee Jinki vagyok.- nyújtotta felém jobbját, amit meglepve, de megráztam.- A gyermek orvosi rendelőben dolgozom, szerintem már futólag láttuk egymást.- magyarázta továbbra is egy vidám görbével az arcán és egy kicsit sem zavarta, hogy a "társalgásunk" alatt én még egy szót sem szóltam.- Ő pedig Kim Kibum, gyakorlatra jött dr Kimhez.- mutatott a hátramaradt, homlok ráncolva engem méregetőre, aki nagy nehezen szintén kezetfogott velem.

- Örülök a találkozásnak! Remélem még látni fogjuk egymást, most viszont nekem mennem kell.- motyogtam zavartan, de azért próbáltam udvarias maradni, ha már Jinki hyung kedves volt hozzám Kibum hyung helyett is.

- Persze, menj csak! Szép napot!- integetett dr Lee, majd óvatosan meglökve Kibum hyung karját, őt is elköszönésre bírta, ami nála egy egyszerű biccentéssel teljesedett ki.

Valamivel nyugodtabban álltam oda az ajtó elé, de mikor arra került a sor, hogy bekopogjak, ezzel a bent lévő tudtára adva, az a szándékom, hogy beszéljek vele, minden higgadtságom elszállt. Ismerem a dokit, tehát nem kellett tartanom attól, hogy kiabálni fog velem, de jobb félni, mint megijedni. Két halk koppanással a falapon jeleztem neki és csak remélni mertem, hogy hallotta.

- Gyere!- szólt ki.

- Nagyon jó füle van, dr Kim.- próbáltam oldani a hangulatot, miután beléptem a helyiségbe. Hangomat meghallva hirtelen rám kapta tekintetét, majd egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját.

- Örülök, hogy jól vagy.- tette félre az összes, előtte heverő papírt.

- Sajnálom, hogy...- kezdtem volna bele bocsánatkérésembe, viszont azonnal közbevágott.

- Nem, nem kell. Nincs semmi baj.- mosolyodott el halványan.- Azonban szerintem neked nem itt kéne lenned.- biccentett körülbelül abba az irányba, ahol a 126-os szoba lehetett.

- Hogy van?- tettem fel a kérdésemet félve.

- Menj és kérdezd meg tőle! Amúgy is van dolgom.- intett kezével az ajtó felé egy kacsintás kíséretében.

Tanácsát megfogadva mentem oda Taemin kórterméhez, ahova kis hezitálás után benyitottam.

- Szia!- húztam felfelé ajkaimat, mikor megpillantottam. Borzasztóan nézett ki, arca sápadt, szemei karikásak voltak, mindamellett, hogy szinte eltűnt a kórházi ruhában, én ennek ellenére mosolyogtam. Örültem neki, hogy újra látom.

- Hyung!- csillantak fel szemei.- Ugye jól vagy?- váltott át aggodalomba iménti vidámsága.

- Miért ne lennék jól?- nevettem fel értetlenül, miközben leültem mellé az ágyra.- Figyelj, sajnálom, hogy csak így itt hagytalak.- simogattam karját. Aranyos volt, ahogyan akárhányszor kézfejéhez értem, próbálta megfogni sajátomat, én viszont csak azért sem engedtem neki.

- Nem haragszom.- mondta, miközben rám sem pillantva, taktikát váltva, másik kezét is használva lefogta az őt simogató végtagomat és szó nélkül kulcsolta össze ujjainkat, majd ezek után egy elégedett mosollyal az arcán emelte rám tekintetét.

- De nekem szörnyű bűntudatom van.- hajtottam le a fejem szomorúan, mire Taemin állam alá nyúlva késztetett arra, hogy ismét neki szenteljem a figyelmemet.

- Tudod, mivel tudnál kiengesztelni?- kérdezte, mire óriásit nyelve adtam meg nemleges feleletem.- Játsszunk felelsz vagy merszet!- jelent meg egy pajkos vigyor az arcán.

- Legyen!- adtam be a derekam, miközben folyamatosan Minseok szavai visszhangoztak az agyamban.- Felelsz vagy mersz?

- Így bemelegítésnek, felelek.- felelte. Bemelegítésnek? Jézusom, mi lesz itt...

- Tudom, hogy az még messzebb van, de tervezel meghívni a ballagásodra? Szeretnélek látni pingvinként táncolni.- böktem ki az első dolgot, ami eszembe jutott.

- Ahogy mondtad, az még túl messze van. Nagyon messze.- piszkálta ujjaimat szomorúan.- De ha megélem, mindenképpen jönnöd kell.- nézett rám egy eröltetett mosolyt varázsolva magára.- Felelsz vagy mersz?

- Merek.- rántottam meg vállamat.

- Ígérd meg, hogy ki fogok jutni innen!- rágcsálta száját, mire én letörten jöttem rá, hogy nem teljesíthetem kérését.

- Nem, sajnálom. Nem ígérek semmit senkinek.- motyogtam, ezáltal Taemin arcán egyszerre láttam átsuhanni a döbbenetet, a csalódottságot és a reményvesztettséget.

- Miért?- kérdezte hosszas hallgatás után.

- Amikor elkezdtem a kórházban dolgozni, volt itt egy kisfiú. Yongsoonak hívták.- kezdtem bele nagyot sóhajtva.- 5 éves volt és tüdőgyulladással küzdött. Mániája volt az, hogy mindenre, amit mondtunk, kisujj esküt kellett tenni.- szökött bánatos mosoly számra.- És egyszer meg kellett ígérnem neki ugyanazt, amit most te kértél. Én pedig azt mondtam neki, hogy persze, hogy kijut. Merthát nem mondhatom egy ennyi idős gyereknek, hogy nem.- tördeltem ujjaimat mesélés közben, majd halkan nyögtem ki a történet utolsó két szavát.- Másnap meghalt.

- Sajnálom, Minho hyung.- szorította meg kezemet.

- Nem a te hibád. Csak semmiképpen sem akarom, hogy esetleg veled is ez történjen. Azt nem bírnám elviselni.-dörzsöltem meg az arcomat.- Inkább folytassuk.

- Rendben. Akkor mivel megtagadtad kérésemet, még egyet mondok. Ezt viszont muszáj teljesítened!- nézett rám kiskutya szemekkel.

- Jó.- simítottam meg arcát nevetve.

- Csókolj meg!- suttogta, majd íriszeit lehunyva, egyszerűen csak várta, hogy eleget tegyek kívánságának. Mély levegőt véve húztam végig hüvelykujjamat először arcán, majd tenyeremet lejjebb vezetve, ugyanezt megtettem száján is, mire egy apró sóhaj szakadt ki belőle. Még pár pillanatig figyeltem nyugodt és várakozó arcát, majd iszonyatos lassúsággal közeledni kezdtem felé, majd csak akkor álltam meg, mikor már ajkait a sajátjaimon éreztem. Szerintem Taemin egy kicsit megijedt, amikor a szánk összeért, mivel egy miliméternyit hátrébb húzodott, mire én tettét megmosolyogva kezdtem el mozgatni ajkaimat az övéin. Miután felbátorodott, karjait nyakam köré fonva húzott közelebb magához, ameddig én másik kezemmel hátát simogattam. Egy kis idő múlva Taemin szakította meg a csókunkat, ekkor pedig én voltam az, aki nem volt hajlandó kinyitni a szemeit. Féltem attól, hogy csak álmodom.

- Minho hyung, az lehet, hogy én szeretlek?- kérdezte egy édes mosollyal az arcán.

- Remélem, hogy így van.- adtam egy puszit orrára.

- Nem érdemellek meg téged.- rázta a fejét elvörösödve.

- Igaz. Te nem engem érdemelsz, hanem egy sokkal jobbat.- csókoltam meg újra, ujjaimat tincsei közé vezetve.