White Blood

1. Rész

A halvány fénnyel megvilágított üres folyosón lépkedve fülsértően hangosnak hatott cipőm kopogása. Erős tisztítószer és fertőtlenítő szag terjengett az egész épületben, de annak ellenére, hogy azt hittem, én ezt a kellemetlen illatot megszoktam már, egy felmosóvödör mellett elhaladva így is fintorba torzult az arcom. Egy-egy kórteremből köhögés vagy a nővérek, illetve önkéntesek halk hangja szűrődött ki, ahogyan kis betegeiket nyugtatják vagy éppen esti mesét olvasnak nekik. Általában én is ezt csinálom és jelenleg is ez lenne a dolgom, ha a főorvos, dr Kim nem hívatott volna be magához. Egy kedves, vicces és segítőkész emberről van szó, hiszen milyen is lehetne egy ilyen kitüntetéssel rendelkező doktor az ország legjobb gyermekkórházában. Én mégis idegesen toporogtam irodájának ajtaja előtt, mielőtt végre be mertem kopogni.

- Gyere!- hallottam meg mély, rekedtes, ámbár vidám hangját. Szaggatottan fújtam ki a levegőt, miközben próbáltam nyugtatni magam és nem a legrosszabbra gondolni. Reménykedtem benne, hogy nem elküldeni akar, végülis nincs rá oka, legalábbis nekem nem rémlik, hogy rosszul csináltam volna bármit is. Remegő kézzel nyomtam le a kilincset, majd amint beléptem a helyiségbe, meg is hajoltam.

- Ülj le, kérlek!- mutatott az asztala előtti székre, én pedig engedelmesen tettem, amit kért.- Ma meddig maradtál volna bent?- nézett fel rám egy pillanat erejéig.

- Kilencig. De maradhatok tovább, ha szükséges.- tettem hozzá sietve utóbbi mondatom.

- Nem kell, köszönöm! Viszont jó lenne, ha a maradék fél órádban a 126-osban lévő beteggel foglalkoznál.- rakott félre egy köteg papírt és észre sem vette azt, milyen zavarodott az arckifejezésem.

- Elnézést, de tudtommal abban a kórteremben nincs senki. Persze lehet, hogy tévedek, de kevesebb, mint egy órája voltam ott és...- mentegetőztem volna tovább, hátha mégis tévedek, de szavamba vágott.

- Egészen idáig tényleg nem volt ott senki sem, viszont ha minden igaz,- türte fel ingujját, hogy megnézhesse óráját.- akkor mostanra már elfoglalta egy újabb páciensünk. Seoyun nővér lett volna vele, de neki sürgősen haza kellett mennie, ezért téged osztottalak be hozzá, ha nem gond.- dőlt hátra székében válaszomat várva fel nem tett kérdésére, habár úgy éreztem, nincs is tulajdonképpen választási lehetőségem.

- Semmi gond, szívesen bemegyek hozzá! De miért ilyen későn került be? Mi történt vele?- kíváncsiskodtam, mint mindig.

- Elájult, osztálytársai találtak rá az iskola tánctermében.- újságolta el nekem a nyers adatokat, majd asztalára könyökölve, suttogva folytatta.- Elvileg majdnem két napja nem evett.

- Anorexiás?- kérdeztem félve.

- Nem, azt nem hinném.- egyenesedett fel.- De valószínűnek tartom, hogy többről van itt szó, mint amit a fiú elmondott.

- Miért? Mit mondott?- kezdtem el tördelni ujjaimat.

- Hogy ez most először fordult elő és általában van étvágya.- koncentrált, hogy a lehető legpontosabban tudja felidézni a beteg szavait.

- Azt gondolja, hogy nem mondott igazat?- lepődtem meg, mivel még egyetlen gyereket sem láttam, aki ilyen helyzetben hazudott volna.

- Nem, őszinte volt, azonban szerintem nem mondott el mindent.- tolta fel orrán szemüvegét.

- Hogy érti?- pislogtam nagyokat. Egyre jobban érdekelt, hogy mi történhetett pontosan és hogy mi lehet a háttérben mindamellett, hogy maga a kölyök személyisége is foglalkoztatott.

- Nem akarok ítélkezni és távol álljon tőlem az, hogy első látásból, bármiféle vizsgálat hiányában állapítsam meg a páciensünk gondját, ezért remélem nem haragszol meg rám, ha az eddig kialakult véleményemet és meglátásaimat még nem osztanám meg veled.- görbültek kissé felfelé ajkai.

- I-igen, bocsánat, tolakodó voltam.- hebegtem szememet lesütve.

- El van felejtve. Viszont nem lenne rossz, ha lassan elkezdenéd csinálni azt, amire kértelek.- nevetett fel halkan fejét csóválva.

- Persze! Megyek is! Viszek egy könyvet és felolvasok neki!- mondtam ki hangosan gondolataimat, miközben a székről felállva indultam el a kijárat irányába.

- Tedd azt! Majd meglátjuk, mi lesz a reakciója rá.- szólt utánam.

- Miért? A gyerekek szeretik az esti mesét.- fordultam vissza kezemet már a kilincsen pihentetve.

- Ez így van. Igazad van, egy próbát megér.- legyintett kezével, ezzel jelezve, hogy mennem kéne már, de megjegyzései nem hagytak nyugodni.

- Úgy gondolja, hogy nem fog örülni neki?- ha erre igennel válaszol, akkor konkrétan beletipor a lelkembe. Egy kissrác, aki nem szereti, ha mesélnek neki?

- Nem tudom, mit fog szólni hozzá. Inkább menj és derítsd ki!- tápászkodott fel asztalától, majd odajött hozzám és vállamnál fogva tolt ki irodájából, de mielőtt becsukhatta volna az ajtót még gyorsan feltettem egy kérdést.

- Hogy hívják?

- Egyedül van a kórtermében, meg fogod találni.- nyugtatott, de most nem ez volt az oka annak, hogy megkérdeztem.

- Csak tudni szeretném.- fogtam már-már könyörgőre, mert nem akartam úgy bemenni hozzá, hogy semmit nem tudok róla.- Csak a nevét, kérem!

- Lee Taemin.- mondta, majd rámcsapta az ajtót.

Vállat vonva vettem célba először is azt a szobát, ahol a már jobb állapotban lévő gyerekek játszhatnak, rajzolhatnak vagy éppen olvashatnak. A polcról leemeltem egy kötetet, amiben eddig jól bevált történetek szerepeltek. Reméltem, hogy ezt az egyelőre furcsának tűnő kisbetegünket is leköti majd.

Beszálltam a liftbe és mialatt leértem a megfelelő szintre, azon gondolkoztam, amik az elmúlt percekben hangoztak el. Arra jutottam, hogy nem csak ez a Taemin érdekes, hanem dr Kim viselkedése is; méghogy azért leszek én vele, mert Seoyun nővér hazament... Mielőtt behívatott volna az irodájába, ő mutatta meg nekem, hogyan kell kicserélni az infúziót. A felvonóból kilépve ismét az üres és néma folyosón találtam magam, de már nem volt messze az a bizonyos 126-os szoba.

Odaérve szinte ugyanazt lejátszottam, mint mielőtt a főorvossal beszéltem, de végül rávettem magam, hogy benyissak.

- Szia, Taemin!- köszöntem kedvesen, majd észrevettem az összeráncolt szemöldökkel engem méregető tinédzsert.- Jó helyre jöttem?- néztem meg az ajtó kinti felén lévő táblácskát és az azon lévő szám stimmelt is.- Rosszul mondtam a neved?- ijedtem meg egy kicsit, amikor elbizonytalanodtam abban, hogy biztos ezt a nevet mondta-e nekem dr Kim.

- Nem, Taemin vagyok. Fel akarsz olvasni nekem?- biccentett egy halvány mosollyal az arcán a kezemben lévő, nagyon árulkodó tárgy felé.