White Blood

10. Rész

Miután kijöttem Taemintől, gyorsan elhagytam az épületet, nehogy egy bizonyos személy is itt legyen és észrevegye, hogy bementem a "fiához". Megterveztem, hogy haza megyek, lezuhanyzom, átöltözöm, eszem és körülbelül mire ezekkel végzek, már jöhetek is vissza, hogy kezdetét vegye hivatalosan is a mai műszakom. Ez az elképzelés egészen addig működött, ameddig ott nem találtam magamat a bejárati ajtó előtt, teljes készenlétben az indulásra úgy, hogy még egy óra hátra volt munkaidőm első percéig. Vállt rántva indultam volna útnak, ha Minseok nem mondta volna el nekem másodjára is az elmúlt huszonnégy órában kedvenc mondatát.

- Minho! Még nem mehetsz be hozzá!- milyen aranyos, hogy ennyire figyel arra, mit szabad megtennem és mit nem. Kár, hogy annak a nőnek a kívánságait nem igazán akarom valóra váltani.

- Tudom, tudom. Majd leülök a kórterme elé.- legyintettem, miközben mindketten pontosan tudtunk, hogy ez úgysem lesz így.

Sokkal lassabb tempóban, mint legutóbb sétáltam a kórház felé, bár ha tudtam volna, mi vár ott, nem lettek volna ilyen ráérősek lépteim. Kettesével szedtem a felfelé vezető lépcsőfokokat és olyan rutinnal fordultam rögtön balra a folyosón, mintha ezt az útvonalat eddigi tizenkilenc évem során minden egyes nap megcsináltam volna. Ám rutinomban eddig az nem volt benne, hogy neki megyek valakinek.

- Sajnálom!- hajoltam meg a talpig feketébe öltözött személy előtt, kinek arcát nem csak egy maszk, de baseball sapkája is takarta. Szó nélkül került ki és mintha mi sem történt volna, mindkettőnk folytatta saját útját. A 126-os szoba elé érve izgatottan nyomtam le a kilincset, arra várva, hogy megpillantsam a még mindig szunyókáló Taemint. Nagyon hülye voltam, hogy amint elaludt, azonnal otthagytam, hiszen már elég régóta álmodoztam arról, hogy problémamentesen figyelhessem arcát anélkül, hogy zavartan el kéne kapnom róla a tekintetem, mivel észreveszi, hogy rajta legeltetem szemeimet. A helyiségbe benyitva viszont hamar rájöttem, hogy egyedül vagyok. Kétségbeesetten kezdtem Taemin után kutatni, amikor egy halk puffanást hallottam a folyosóról. Amilyen gyorsan csak tudtam, kirohantam és megpillantottam azt az embert, akivel nemrég összeütköztem, ahogyan a földön feküdt.

- Nem lesz semmi baj.- suttogtam leginkább magamnak, mialatt leguggoltam mellé, majd csuklóját kezembe véve néztem meg pulzusát, miközben másik kezemmel próbáltam levenni a maszkot, hogy elég levegőt kapjon, ami nagy küszködés után sikerült, így már tökéletesen láttam arcát is.- Jézusom!- kaptam szám elé kezemet, amikor realizálódott bennem, hogy aki előttem fekszik ájultan, az Taemin. Hogy nem vettem észre?

Vállamra téve karjait igyekeztem valamennyire álló helyzetbe tornázni magunkat, de hamar feladva kaptam fel testét két karomba és sebesen elindultam vissza kórterméhez. Mielőtt ágyára fektettem volna, levettem róla sapkáját és vagy 2 mérettel nagyobb pulóverét, majd újra beleszúrtam az infúziót vénájába. Az adrenalintól remegve rogytam le a kényelmetlen műanyag székre és arcomat tenyereimbe temetve fújtam ki lassan az eddig bentartott levegőmet. Annyi kérdés keringett a fejemben, de tisztában voltam azzal, csakis akkor kapok ezekre választ, ha Taemin felkel, így megkíséreltem másfelé terelni gondolataimat. Eszembe jutott az a tény, ami miatt nem is olyan rég siránkoztam, hogy eddig sosem használtam ki azt, amikor aludt. Azt hiszem ez egy jó alkalom erre. Székemet egészen az ágy oldaláig húztam, onnan figyeltem békés valóját. Pólójába is, pont úgy mint pulcsijába, körülbelül még egyszer belefért volna, pedig valószínűleg ez a ruhadarab egykoron még jó volt rá. Száján keresztül vette a levegőt, emiatt ajkai szárazak voltak mindamellett, hogy már ezelőtt is sokszor láttam, hogy rágja őket, ezért néhány apróbb sebet is észre lehetett venni rajtuk. Barna tincsei szemébe lógtak, amiket óvatósan söpörtem el onnan, de úgy tűnik nem voltam elég gyengéd, mivel lassan nyitogatni kezdte pilláit.

- H-hyung...- nézett rám hunyorítva, miközben fogait belemélyesztette alsó ajkába, ami már mondhatni nekem fájt.- Sajnálom!

- Miért csináltad?- kérdeztem a lehető leghiggadtabban.

- Én úgy éreztem már jobban vagyok.- szuggerálta bánatosan a kezébe szúrt, leragasztott tűt.

- Hogy jobban vagy?- ismételtem el szavait idegesen, mire ő bólintott egy aprót.- Taemin, nem tudom észrevetted-e, de nem vagy abban az állapotban, hogy csak úgy kisétálj innen. Meg is halhattál volna.- gördült le egy könnycsepp az arcomon.

- Minho hyung, kérlek ne sírj!- szorította meg kezemet bátorítóan, de tisztán látható volt, hogy ő sem bírja már sokáig.- Ne aggódj, minden rendben lesz.

- Nem neked kéne engem nyugtatni, hanem fordítva. És amúgy is, persze, hogy aggódok, hiszen fontos vagy nekem.- szedtem össze magam, hogy készen álljak arra, ha esetleg ennek a beszélgetésnek a végkimenetele rosszul sül el. Fel kell készülnöm az összes lehetséges forgatókönyvre.

- Te is nekem.- varázsolt egy imádnivaló mosolyt arcára.

- Nem, Taemin... Én kedvellek téged.- vallottam be, de reakcióját látva, rá kellett jönnöm, nem értette, mire gondoltam.

- Én is kedvellek, hyung!- ölelte magához karomat, mire fejemet rázva nevettem fel.- Mi az?- figyelt kíváncsian, még mindig szorosan magához húzva végtagom.

- Én azt hiszem, jobban kedvellek téged, mint kéne.- nyögtem ki hosszas hallgatás után, mire Taemin arcáról a mosoly hamar döbbenetté alakult át, de továbbra sem engedett el, ami miatt valamilyen szinten megkönnyebbültem.

- Te meleg vagy?- hebegte zavartan. Már éppen válaszra nyitottam volna számat, amikor a szoba ajtaja kinyílt és dr Kim lépett be rajta.

- Jó napot!- köszönt, majd meg sem várva, hogy felálljak és meghajoljak, intett egyet és folytatta.- Minho, mára ennyi lett volna.- jelentette ki, mire én szemöldök ráncolva pillantottam az órára, ami szerint épp, hogy fél órája kezdődött el a munkaidőm.

- Miért kell mennie?- kérdezte nagy meglepetésemre Taemin, ezzel konkrétan elérve azt, hogy elhiggyem, tud olvasni az elmémben.

- Mert ma már nincs több dolga.- felelte, miközben a kezében lévő lapokra irkált.

- És nem maradhatok bent?- érdeklődtem reménykedve.

- Sajnálom, de nem.- húzta el száját, mintha ő sem szeretné igazán azt, hogy itthagyjam Taemint.

Átölelve a mellettem fekvő derekát fektettem rá fejemet mellkasára, majd füléhez közelebb hajolva köszöntem el tőle.

- Kitartást! Nem lesz semmi baj.

- Minho hyung, én félek.- remegett meg hangja és csontos ujjaival vállamnál pólóm anyagába kapaszkodott.

- Nyugodj meg, minden rendben lesz! Amint tudok, vissszajövök.- mondtam a lehető legesleghalkabban utolsó mondatom, majd egy puszit nyomtam arcára.

Igen, már akkor sejtettem, hogy nem a megszokott módón és időpontban fogok bejutni hozzá...