White Blood

16. Rész

"Bent teljesen csend van?"

Firkantottam fel gyorsan a vastag jegyzettömb sokadik oldalára, majd az üveghez nyomtam.

"Síri csend."

Mutatta fel saját üzenetét ő is.

"Nagyon unatkozol?"

"Veled nem lehet."

A felíratot arca mellé emelte, majd halványan elmosolyodott, ám apró vidámsága hamar eltűnt arcáról és felém mutatott, mire én kiváncsian fordultam hátra.

- Haza kéne menned.- fürkészett aggódóan Kibum hyung.

- Várj egy percet, hyung!- mondtam neki és újból írni kezdtem, majd Taemin felé fordítottam a lapot.

"Le kell ráznom Kibumot, mindjárt visszajövök."

Fejét rázta miközben szinte hallottam magamban, ahogyan felnevet, de végül csak egy apró bólintással válaszolt.

- Szóval...- ültem le a folyosó túloldalán lévő székek egyikére, Kibum hyung mellé.- Miért kéne hazamennem?

- Nem lehetsz mellette a nap 24 órájában.- sóhajtotta fáradtan.

- Ez a baj! Hogy nem vagyok mellette. Van köztünk egy kicseszett fal!- mutattam a felháborodásomat kiváltó ok irányába.- Hyung, áruld el nekem őszintén! Miért jó az, hogy szar se mehet be hozzá?- fakadtam ki, majd pár másodperc elteltével jöttem rá, hogy egy kicsit vissza kéne fognom magam.

- Ez a steril szoba lényege. Az immunrendszere már egy kisebb megfázást sem bírna ki.- felelte és a falon lévő ablakon átnézve figyelte Taemint.- Kérdezhetek valamit?- vezette vissza rám tekintetét, mire én mutatóujjamat felmutatva sétaltam oda az ablakhoz és ma már ezredjére is rányomtam tollamat a kis híján teli jegyzetre.

"Minnie, ne várj rám, menj aludni! Szép álmokat!"

"Jó éjszakát, Minho!❤"

Számat szorosan összezárva próbáltam nem kiröhögni az amúgy aranyos elköszönését, ám Taemin észrevette, hogy van valami bajom, ezért kérdőn, fejét oldalra döntve várta magyarázatom. Annak érdekében pedig, hogy megértse, csupán egy szívecskét mutattam neki, ami miatt szemöldök ráncolva nézte meg újra az előbbi papírt. Nem kellett sokat várnom, hogy észrevegye, milyen nyomorult szívet rajzolt, ezután pedig arcát felfújva, durcásan pillantott vissza rám, majd hátat fordítva nekem húzta magára takaróját.

- Kérdezhetsz.- lépkedtem vissza és ismét helyet foglaltam.

- Hogyhogy nem adtad még fel?- érdeklődött.

- Mit?- döntöttem neki a fejemet a mögöttem lévő falnak és álmosan lehunytam szemeimet.

- Azt, hogy bízol a felépülésében. Lassan már Jonghyun hyung is letesz róla, az anyja egyáltalán nem érdeklődik felőle, de te ettől függetlenül minden egyes percedet itt töltöd és fecnikre írogatva beszélgettek. Hogy bírod?- hadarta szavait, volt amikor alig tudtam kivenni, mit mond, de én továbbra is csak hátradőlve pihentem. Ő sem szólt, hiszen már feltette az őt foglalkoztató kérdést, és én sem, mivel nem akartam. Mit is mondhattam volna? Hogy jelenleg is csak abban reménykedek, hogy még egyszer az életemben magamhoz tudjam ölelni? Hogy ne üvegen keresztül kelljen néznem őt? Túl nagy kérés lenne?

- Tudod...- kezdtem bele hosszas hallgatás után, de még mindig nem nyitottam ki íriszeimet.- Lehet azért nem hagytam még annyiban, mert nem magam miatt csinálom. Már egy ideje az az egyetlen célom, hogy tartsam benne a lelket, és hogy azzal, itt vagyok mindig, reményt adjak neki arra, hogy ennek az egésznek hamarosan vége lesz. Ha magam miatt cselekednék már réges rég otthon aludnék. Ha csak a saját érdekeim izgatnának, akkor már jó pár hónappal ezelőtt összeroppantam volna, mivel egyfolytában az játszódott volna le a fejemben, hogy elveszíthetek egy számomra irtózatosan fontos személyt. Belevetném magam a kamu depresszióba és bele sem gondolnék, hogy Taeminnek sokkal rosszabb és ahelyett, hogy magamat sajnáltatom, neki kéne segítenem, mivel szüksége van valakinek a támogatására. Ahogy mondtad, az anyja nagy ívből leszarja, mi van vele, de mondjuk az a nő egy szörnyeteg. Bár az is igaz, hogy a családja többi tagja sem látogatta meg egy alkalommal sem. Dr Kim mindent megtett, sőt talán még többet is, mivel mindamellett, hogy orvosaként gyógyította és gondoskodott róla, tudom, hogy némi lelki támaszt is nyújtott neki. Ígyhát maradtam én. Az önkéntes fiú, aki mesekönyvvel a kezében lépett be a kórtermébe és az életébe is.- motyogtam folyamatosan, monoton hangon. Egy ponton már odáig jutottam, hogy lehet, Kibum hyung itthagyott a francba és magamnak meséltem végig, de ezt egy újabb kérdés cáfolta meg.

- És szerinted túl fogja élni?- hallottam, hogy egy kicsit bátortalanul tette fel kérdését és mikor egyik szememet kinyitva ránéztem, arckifejezéséből ítélve bebizonyosodott számomra, hogy tényleg tart attól, hogy emiatt megint felkapom a vizet.

- Igen.- feleltem határozottan, karomat szemeim elé téve, ugyanis a plafonon lévő lámpák megkísérelték kiegéteni a retinámat.

- Miért vagy ebben ennyire biztos?- kérdezősködött tovább, ami valójában eléggé idegesített, de hagytam neki.

- Nem vagyok az. Csupán, ha azt mondanám, nem, akkor elveszne Taemin utolsó reménye is. Ha szerintem sem élné meg a holnapot, akkor már egyetlen személy sem maradna, aki hinne benne.- előtörni készülő könnyeim elrejtésében nagy szerepet játszott arcomon pihenő karom, viszont mostmár senki előtt nem akarom megjátszani magam, ezért miután nagy levegőt vettem, elemeltem kezemet és ugyan hunyorítva, de farkasszemet néztem a vakító fehér fénysugarakkal.

- De ha Taemin nem tudja, hogy már te is letettél róla, akkor mi változik? Nem tudja, nem fá...- hevesen rázva a fejemet folytottam belé a szót.

- Szó sincs arról, hogy letettem volna róla. Annyit mondtam, hogy tisztában vagyok az esélyeivel, így nem állíthatom holt biztosan, hogy meg fog gyógyulni. Meg amúgy tudná, ha én nem hinnék a felépülésében. Érezné, hogy ez a borzalmasan hosszú alagút abszolút fénytelen.

- Miből gondolod, hogy érezné?- állt fel, ezzel megadva nekem a hitet arra, hogy végre hagyja, hogy a saját gondolataimba burkolózva készítsem fel magam arra, ha Taemin felébred. Már ha felébred...

- Rövid idő alatt jól kiismert. Tudja, melyik mozdulatom, mit jelent és ez fordítva is igaz. Emiatt tudná azt is, ha hazudok neki, ezért inkább meg sem próbálom. Helyette minden erőmmel azon vagyok, hogy elhitessem magammal, hogy van valami kis szikra abban a végtelennek tűnő alagútban. Mert ha én elhiszem, ő is el fogja...