White Blood

13. Rész

dr Kim J.

Minho! Óriási szükség lenne a segítségedre! Amint tudsz, gyere be, kérlek!

Direkt nem nyitottam meg, csak az értesítéseknél olvastam a ma már hetedik, tőle érkező üzenetet. Akárhányszor csipog a telefonom, egy centivel arrébb tolom, hátha egyszer végre leesik valahonnan és széttörik. Nem merek újra Taemin szemébe nézni, mivel azokból csupán a szín tiszta csalódás tükröződne vissza rám. A csalódás, amit én okoztam azzal, hogy nem voltam megfelelő donorja. A csontvelő-átültetés sikertelen volt, nem tudtam segíteni rajta. Szörnyen szomorú voltam emiatt, mivel tudtam, mi lesz a doki következő lépése. Taeminről azóta nem tudok semmit, hogy mindkettőnket betoltak a műtőbe.

- Te még mindig itt depizel?- rántott ki gondolataim közül Minseok, aki nagy lendülettel vágódott le mellém a nappaliban lévő kanapéra, így majdnem ráülve a megállás nélkül rezgő telefonra. Kezébe véve a távirányítót kapcsolta ki a TV-t, majd teljes testével felém fordult.

- Miért kapcsoltad ki? Éppen néztem valamit.- tettettem felháborodást, közben azt sem tudtam éppen mit adtak azon a csatornán.

- Az lehet, hogy valamit néztél, de tuti, hogy az a valami nem a teleshop volt. Áruld már el nekem, mi van veled?- fürkészett aggodalmasan.

- Semmi.- rántottam meg vállamat.

- Aha, persze.- forgatta szemeit.- Na mesélj csak!- mosolygott rám bíztatóan, én viszont ennek ellenére hallgatási fogadalmat tettem magamban. Nem akartam neki az elmúlt pár nap eseményeiről beszélni, mivel az méginkább megerősítette volna bennem azt a tényt, miszerint nagy részben az én hibám az, hogy nem úgy halad a felépülése, mint kéne.- Hát jó, így is játszhatunk.- elégelte meg hamar a síri csendet.- Akkor kérdezek, de neked kötelességed válaszolnod! Remélem tudod, hogy csakis miattad csináljuk ezt a kérdezz-felelek dolgot...- sóhajtotta, mire én egy aprót bólintottam ezzel beleegyezve a "feltételébe" és egyetértve azzal, hogy csak segíteni akar rajtam. Igazság szerint, tisztában voltam vele, hogy szükségem van rá és a tanácsaira, de éreztem, hogy most nagyon nehéz lesz megnyílnom előtte.- Rendben, akkor először is; mi történt több, mint egy héttel ezelőtt? Azóta nem mentél be hozzá... És nem, nem mondhatod azt, hogy azért, mert dr Kim azt javasolta, pihenj! Tudom, mit mondott neked a beavatkozás után és az a négy pihenőnapod már egy ideje letelt.- magyarázta, én viszont leragadtam ott, hogy tudja, azóta nem voltam nála. Szerencsére észrevette értetlen arckifejezésem, ezért így folytatta:- Azok után, hogy nem adsz semmilféle életjelet magadról, persze, hogy engem keresett.

- Értem.- meredtem magam elé.

- Szóval... Mi történt?- tette fel ismét kérdését.

- Elmondtam neki, hogy kedvelem.- suttogtam, miközben láttam Minseokon, hogy mindjárt kitör belőle a mélyen elveszett tinilány és sipítozni kezd.- De akkor nyugtatók hatása alatt volt, ezért butaságokat beszélt.

- Hogy érted?- ráncolta homlokát.

- Egyes szám harmadik személyben beszélt saját magáról és rólam.- mosolyodtam el visszagondolva a szórakoztató emlékre.

- És reagált valamit arra, amit mondtál?- kérdezte izgatottan, mire bólogattam.- És mit?- várta válaszomat tűkön ülve.

- Azt, hogy Taemin is kedveli Minhot.- pirultam el egy levakarhatatlan vigyorral a képemen, Minseok pedig helyéről felpattanva szaladgált körbe a lakásban, ám pár másodperc elteltével hirtelen megállt, pont előttem.

- Várj! Te azok után, hogy tudod, kedvel téged, halálos beteg és nem sikerült az a cseszett átültetés, egyszerűen csak itthon ücsörögsz és játszod az áldozatot?!? Mekkora egy genyó vagy!- rúgott bele sípcsontomba. Sokkal inkább kimondott szavai miatt, mintsem a fájdalom miatt, könnyek gyűltek a szemembe. Jól tudtam, hogy óriási nagy szemétség a részemről, hogy még ebben a helyzetben is a saját dolgaimat helyezem előtérbe az övéi helyett, de miután bátyám így hangosan kimondta, még jobban szíven ütött. Főleg azért, mert szinte láttam magam előtt, hogy ha bemennék hozzá, egyáltalán nem haragudna rám és ugyanonnan folytatnánk mindent, ahonnan abbahagytuk.

- Megijedtem.- motyogtam halkan továbbra is csak egy előttem lévő pontot fixírozva.

- Mégis mitől? Az a srác számít rád, most van a legnagyobb szüksége a támogatásodra és te itthon kuksolsz!- emelte fel a hangját és ezzel egy időben egy sós csepp folyt végig arcomon, amit sok másik követett.- Szerencsétlen ott fekszik egyedül, se szülei nem látogatják, sem a bátyja és mostmár a hős szerelme sem!- nevetett fel lesajnálóan.

- Én csak nem akarom elveszíteni.- húztam fel térdeimet mellkasomig és két karommal átöleltem lábamat.

- És szerinted azzal segítesz ezen, hogyha a fizikai fájdalmai mellé még lelki problémákat adsz neki? Baszki, 16 éves és konkrétan meg vannak számlálva a napjai!- csapott a mellette lévő fotel háttámlájára.

- Félek, jó? Mostmár örülsz? Először életemben szerelmes vagyok valakibe, de ez a személy akármikor életét vesztheti.- csuklott el a hangom többször is, miközben csak nagyon nehezen tudtam levegőhöz jutni.

- Baszd meg, nem hiszem el, hogy nem fogod fel! Igen, Taemin haldoklik, fogadd el! De rá kéne végre jönnöd, hogy jelenleg mellette kéne lenned, nem itt bőgnöd!- kiabált dühösen.- Ott kéne lenned és vígasztalnod őt. Ha nagyon tökös lennél, akkor meg is csókolhatnád, de már látom, hogy erre kb semmi esély sincs.

- Meg merem csókolni!- válaszoltam már én is nagyobb hangerővel.

- Akkor miért nem tetted meg? Elvileg szereted, erre annyit nem vagy képes megtenni, hogy legalább egy első csókot adsz neki, hamár lehet, hogy mást és többet nem fog megélni.- ült le velem szembe szúrósan méregetve.

- Hagyd már abba!- ordítottam hisztérikusan, miközben tenyeremet füleimre tapasztottam.

- Magányosan fog meghalni, azért mert te a saját kitalált gondjaid miatt nem mész be hozzá! Dr Kimnek sem válaszolsz! Mi van, ha most írta le, hogy már hiába mennél be hozzá?- rázta arcom előtt a folyamatosan új üzeneteket mutató készüléket.

- Minseok! Hagyd abba! Kérlek...- sírtam keservesen.

- Dehát még mindig itt vagy!- nevetett hitetlenkedve, mire elegem lett és mérgesen felpattantam a helyemről.

- Igazad van! Sokkal jobban tenném, ha bemennék! Ott nem csesztet senki!- indultam el a bejárati ajtó felé.

- Azaz! Menj csak!- kiabált utánam, de még mielőtt kiléptem volna a házból, meghallottam, ahogyan felkuncog. És abban a pillanatban leesett, miért is csinálta ezt az egészet. Végig az volt a célja, hogy bemenjek Taeminhez.

- Minseok!- szóltam neki anélkül, hogy megfordultam volna.- Köszönöm!

- Nincs mit, öcsi! De ha most nem indulsz el, Isten a tanum, hogy kitagadlak.- nevetett fel szórakozottan, mire se szó, se beszéd, egy hét kihagyás után ismét elindultam utamon a kórház felé.

Ezzel legalább megadtam az esélyt magamnak, hogy végre elérkezzen az a pillanat, amikor elég "tökösnek" kell majd lennem...