White Blood

Epilógus

Teste tökéletesen mozdult a ritmusra, szinte eggyé vált a zenével és annak hangulatával. Lágy, lassú és óvatos mozzanatai egy pillanat alatt váltottak át erővel teli, hirtelen és energikus lépésekbe, ezzel elvarázsolva engem. Nem tudtam levenni róla a szemem. Egyszerűen képtelen voltam rá. Ámulásomból közeledő alakja rántott vissza a valóságba, ami szebb volt, mint valaha. Izzadtan lihegve hajtotta fejét ölembe, majd egy üveg hideg vizet nyomott felhevült arcához.

- Milyen volt?- pillantott fel rám csillogó szemeivel, miután sikerült kifújnia magát.

- Gyönyörű.- feleltem és lágy csókot nyomtam ajkaira, mire egyik karját nyakam köré fonta, míg másikkal megtámasztotta testét, így emelkedett fel, ezzel közelebb kerülve hozzám. Miután megelégelte ezt az igen kényelmetlen pózt, ölembe ülve döntötte hátát mellkasomnak.

- Elhiszed, hogy itt vagyunk?- nézett körbe a tükrökkel teli helyiségben, miközben szorosan összekulcsolta kezeinket hasán.

- Nehezen. Sosem gondoltam volna, hogy ez meg fog történni.- motyogtam, miközben nyakát kezdtem el belepni apró puszikkal. Teljesen hihetetlen volt számomra a helyzet. Elképesztő érzés volt, hogy újra hozzáérhettem puha bőréhez, megölelhettem, amikor csak kedvem tartotta és megcsókolhattam pirosas ajkait. Úgy gondoltam, hogy csak egy módja van annak, hogy ismét ugyanonnan folytassuk, a kapcsolatunk, ahonnan abbahagytuk. De nagyot tévedtem. Két lehetőségem volt ennek megvalósítására. Az egyik rajta múlt, a másik viszont teljes mértékben tőlem függött és attól, hogy elég erős vagyok-e ahhoz, hogy véget vessek valaminek. Az egyik a vidám kezdetet, amíg a másik a szomorú véget jelentette volna mindkettőnk számára. A szomorú véget, egészen addig, ameddig nem találkozunk ismét egy mesébe illő boldogabb és gondtalanabb helyen.

- Azt hittem, ez már nem jár ki nekünk. De sikerült! Itt vagyunk, mind a ketten.- mosolygott ujjaival enyémeket simogatva. Haja csiklandozta bőrömet, hideg érintésébe beleborzongott az egész lényem, mégsem kértem, hogy menjen távolabb vagy hagyja abba. Soha nem kértem volna ilyet.

- Igen, olyan mintha csak álmodnék.- hunytam le szemeimet fejemet övének döntve és azt kívántam, ez a pillanat bárcsak végtelen lenne.

Egyfolytában azért imádkoztam, hogy még ne kelljen felébrednem ebből az álomból, azért hogy ki tudjam élvezni és magamban eltárolni összes percét a rosszabb időkre.

Merthát egyszer minden jó véget ér...