White Blood

15. Rész

Amikor legelőször aludtam bent Taeminnel a kórházban, nem is tudom, hogy mit akartam jobban, hogy mégegyszer megtörténjen vagy hogy a kórházon kívül. Mindenesetre az előbbinek sikerült összejönnie, szóval ennek kellett örülnöm és ki kellett élveznem mindegy egyes pillanatát. Bár egy kicsit rombolta az összképet az infúziós állvány és hogy ketten nyomorogtunk egy egyszemélyes kórházi ágyon, valahogy mégis meghittnek éreztem a helyzetet, mivel Taemin, pont úgy, mint múltkor, akkor is mellkasomon pihentette fejét, miközben karjával derekamat ölelte át.
Talán az, hogy még ezt a szituációt is szépnek találtam, annak a bizonyos rózsaszín ködnek a hibájaként tudható be, amiről Minseok folyton beszél.

- Min gondolkozol?- kérdezte az a személy, aki már egy jó ideje a gondolataim fő tárgyaként szerepel az életemben. Ujjait, amiknek hűvössége pólón keresztül is megborzongtatott, derekamról átvezette hasamra, majd óvatosan simogatni kezdte. Ezzel nem is lett volna semmi bajom és lehet az sem zavart volna annyira, hogy keze egyre lejjebb vándorol, ha nem jutott volna eszembe, mi van, ha benyit valaki.

- Taemin, ne!- húztam vissza végtagját mellkasomra.- Dr Kim bármikor itt lehet.- tekertem ujjaimra egyik tincsét és mint egy varázsszóra, az említett tényleg belépett a helyiségbe. Taemin megijedve ugrott össze az ajtó nyitódására, majd amilyen gyorsan csak tudott, megpróbált lemászni rólam, ám a doki teljesen nyugodtan ült le arra a székre, ahol eleinte még én foglaltam helyet.

- Abszolút felesleges fizikai megeröltetésnek teszed ki magad ezen cselekedeteddel, felőlem maradhadtok így.- intette le, mire Taemin vállt rántva újfent rámfeküdt és ujjaival újra és újra végigszántott oldalamon. Dr Kim papírjaiból felnézve figyelte párosunkat egy nagy mosollyal az arcán, miközben én már annyira gyűrögettem idegességemben Taemin pólóját a varrás mentén, hogy félő volt, az hamarosan feladja a szolgálatot.

- Khm...- köszörültem meg a torkom, mivel eléggé feszélyezve éreztem magam a főorvos fürkésző tekintete miatt, ami akár egy aranyos pillanat is lehetett volna, ha én nem azon agyaltam volna, hogy minek jött be, ha nem mond semmit.- Van valami hír?- puhatolóztam, miközben a rajtam fekvő arcát belefúrta pólómba és szuszogva hallgatózott.

- Igen és ezt perceken belül meg is osztom veletek, csak éppen várunk valakit.- pillantott rá karórájára egy pimasz mosoly kíséretében, amikor is egy számomra ismerős személy esett be csapzottan az ajtón.- Húsz percet késtél, Kibum.- nézett rá komolyan, de tisztán látszott rajta, hogy nagyon nehezen tartja vissza kitörni készülő jókedvét.

- Negyed órája még aludtam, mivel az volt, hogy 9-re kell jönnöm, nem pedig fél hétre.- motyogta szemeit forgatva, mire dr Kim kikérően felvonta szemöldökét.- Akarom mondani... Elnézést, Jonghyun hyung.- hajolt meg.

- Elnézem, de jól jegyezd meg Kibum! Készenlétben kell lenned! Ez egy teszt volt.- tette fel mutató ujját, mintha csak egy tanár lenne, aki éppen egy életbevágóan fontos szabályt mondott el.

- Értettem.- sóhajtotta. Szegény, nem tudta, mibe vág bele, amikor kiderült, hogy hozzá kerül gyakorlatra.

- Ő miért hívhatja a főorvos urat hyungnak?- mutattam Kibum hyung felé sértetten, mire Taemin hangosan felkuncogott.

- De hülye vagy.- suttogta.

- Mivel köztünk nincs olyan nagy korkülönbség, ráadásul lehet, munkatársak leszünk.- felelte dr Kim.

- De én is a munkatársa vagyok!- csattantam fel. Igazság szerint mostanáig nem tudom, miért akartam őt ennyire hyungozni, de akkor csak azért sem hagytam annyiban.

- Minho hyung!- lehelte nyakamra szavait Taemin, mire nagy levegőt véve próbáltam mondandójára figyelni, nem pedig minden másra, amit egyetlen érintésével kivált belőlem. Igen, mondhatni, hogy egy kicsit déjà vu érzésem támadt.- Lehet, hogy dr Kim többként tekint Kibum hyungra, mint kolléga.- vigyorgott mindenttudóan, miközben nagyon ügyelt rá, hogy az említettek ne hallják, amit mond. Én tágra nyílt szemekkel igyekeztem felfogni a hallottakat, amikor dr Kim belekezdett a továbbiak menetének ismertetésébe.

- Tehát jelen esetben két kezelési forma áll rendelkezésünkre; a kuratív, illetve a palliatív.- mondta és bár láttam rajta, hogy már folytatná is, mégis közbevágtam.

- A palliatívat most felejtsük el! Taemin fel tud még épülni, nem olyan kezelés kell neki, amivel nem gyógyítjuk meg, hanem csak a tüneteket enyhítjük annak érdekében, hogy tovább életben maradjon.- reagáltam le a második opciót kimérten, mire dr Kim egy aprót bólintott.

- Így igaz. Pont ezért gondoltunk arra, hogy holnap elkezdjük a kuratívat. Addig viszont sok pihenésre van szükséged.- intézte mondatát Taeminnek és bár akkor nem akartam neki mondani, de 100%-osan biztos voltam benne, hogy alszik.

Így köszönt el tőlünk dr Kim tizenkét nappal ezelőtt és ahogyan mondta, másnap elkezdték a kezelést. Az viszont pont úgy, mint a csontvelő-átültetés, sikertelennek bizonyult. Valamint Taemin állapota rohamosan súlyosbodott és lehet ostobaság a részemről, de szerintem ebben nagy szerepet játszott a gyógyszerek dózisának hatalmas változása. A kezelés alatt nem volt olyan egyszerű lelket öntenem Taeminbe, mivel vagy nem mehettem be hozzá vagy éppen aludt. Ma viszont sikerült beszédképes állapotban látnom őt.

- Miért nem ide ülsz?- paskolta meg a matracot, mikor az általam rég használt széken foglaltam helyet.

- Nem akarom, hogy elkapj tőlem valamit.- mondtam, de ennek ellenére közelebb húztam az ülőalkalmatosságot ágyához.- Hogy vagy?

- Őszintén? Szarul.- nevetett fel halkan.

- Segíthetek valamiben?- húztam feljebb, egészen álláig a takaróját.

- Nem kell, köszönöm. Örülök, hogy itt vagy.- mosolyodott el halványan kezem után nyúlva és jó szokása szerint rákulcsolta ujjait az enyémekre.

- Én is.- simogattam kezét ügyelve arra, nehogy akár egy ilyen szeretetteljes cselekedettel kárt tegyek benne. Kézfején is, csakúgy mint a teste többi részén, az eleinte apró foltok egyre feltűnőbbé váltak fehér bőrén, ahogyan az is még inkább szembetűnőbb lett, hogy a régebbi, enyhén izmos testalkatából semmi nem maradt. Szó szerint csont és bőr.- Mit szeretnél szülinapodra?- kérdeztem kíváncsian, mivel tényleg készülni akarok neki valamivel.

- Azt, hogy megéljem.- húzta szomorú görbére ajkait.

- Ne mondj ilyet! Persze, hogy megéled, hiszen...- kezdtem volna bele a lelkesítésbe, bár még magam sem tudtam, mit akarok mondani, amikor Taemin halkan, de határozottan hallgatásra bírt.

- Tudom, hogy valószínűleg meg fogok halni. Nincs ezen mit szépíteni.- rágcsálta száját könnyeivel küzdve.- Inkább ki akarom élvezni azt az időt, ami még hátramaradt nekem.- sóhajtotta, majd nehezen ülő helyzetbe tornázva magát fonta karjait nyakam köré.