Chance | jikook [befejezett]

1. Fejezet

A város minden percben változik az úton hazafelé; a belváros a gazdagság és a szegénység között ingadozik. Vannak utcák, melyeken üzletek találhatók, némelyen sima fekete vagy üveggel borított épületek és díszes nevek még díszesebb betűkkel írva. A helyeket a barátságos légkörrel még hívogatóbbá tette a kellemes zene és a jól ápolt, képzett alkalmazottak tömkelege. A hangosan robajló busz pillanatokon belül elhaladt a lerombolt zálogházak, az italboltok és az ütött-kopott szupermarketok előtt, melyek olyan szélesek voltak, mint két bowling pálya. Az emberek mindenféle ruhában láthatóak, vékony nyári öltözettől kezdve vastag téli kabátokig, vagy megfagynak vagy megsülnek a hűvös, de napos őszi napon. A járdán gondolatukba mélyedt nők gubancos hajjal, és nem egy ember alumínium dobozokkal teli kosarakkal. Néhány perccel később a jármű már a külvárosban járt, ahol az egységes házak sorai és a szépen kaszált pázsitok sorakoztak. A kátyús út mindkét oldalán a vörös és sárga levelek borították a zöld füvet.

A busz jobbról-balra rázza az utasokat, köztük Park JiMint is. A fiú egy hosszú napot zár, másra sem vágyik, csak hogy hazaérjen és a puha ágyába essen és álomra hajtsa a fejét. Vannak olyanok, akik beszélgetnek, hangjuk megemelkedik és összekeveredik a barátaikéval. Vannak, akik zenével kötik le magukat, mások aggodalmakba sodródnak, melyek azonnal elillannak, amikor a testük újra csatlakozik a mozgó és beszélő világhoz. És így megy tovább, mindannyian együtt és külön, ugyanúgy érzik, ugyanazokat a fordulatokat és ütődéseket.

Az egyhangú egy órás út után végül leszáll egy eldugott kis megállóban. A földet eső áztatja, s megcsillan rajta a lámpák fénye. Fekete tornacipője halk, csoszogó hangot hallat, ahogy elindult egy szűk, sötét utcában. Gazdátlan macskák vagy kutyák bújnak meg minden apró lyukban, összekuporodva. Az esőcseppek egyre hangosabban csapkodják a járdát, a hideg szél süvítése is erősödik. Néha villámlások látszanak, pár másodpercre rá a mennydörgés hangja hallatszik. De a fekete hajú fiú csak lassú, nyugodt léptekkel halad az ürességtől kongó utcán.

Megérkezik a magas, krém színű, omladozó falú panel lakásokhoz. Felmegy a rozoga lépcsőn, beírja a kódot, majd egy visító hang után kinyitja az ajtót. Piszkos szürke lépcsőkön megy emeleteken keresztül, jobbra kanyarodott a, s mikor megérkezett egy egyszerű, fehér ajtóhoz, melyen a 23-as szám állt. Előhalászta a zsebéből a vékony kulcscsomóját. A zárba helyezte a kulcsot, kettőt fordított jobbra és már utat is nyitott a lakásba. Belépett, levette a cipőjét és a kabátját.  A lámpa felkapcsolása nélkül a szobájába ment, levette magáról a farmernadrágot és az ágyába dőlt. Fáradtan hajtotta álomra a fejét a viharos éjszakán.