Chance | jikook [befejezett]

14. Fejezet

Jeongguk leült az asztalhoz, ahol a már kész étel várta. Én direkt szóltam, hogy nem kérek semmit.

-Abból kiindulva, hogy hogy nézünk ki mindketten, biztos nem volt szar -szájába vett egy falatot.

Felkaptam a fejemet. Mi? Ennyi a reakciója? Most komolyan?

-Hozd le a telefonomat. A szobámban van, most bemehetsz.

Bólintottam, majd úgy tettem, ahogy mondta. Tudom, hogy rossz dolog, de megpróbáltam feloldani a telefonját. Addig próbálkoztam, míg végül eltaláltam a kódot. A galéria volt megnyitva, azon belül is egy... igen érdekes kép, amin én vagyok, ahogy éppen leszopom őt. Mikor megnéztem, csomó videót és képet találtam magamról, főleg tegnap estéről. Némelyiken ő is rajta volt.

Elküldtem magamnak őket és még pár régebbit, ami őt ábrázolja eléggé hiányos öltözékben, majd kitöröltem neki a beszélgetést. Még nem láttam az összeset, de biztosan meg fogom nézni, amíg nem lesz itthon. Gyorsan lezártam a telefont, majd sietős léptekkel indultam vissza.

-Bocsi, nem találtam -mondom, majd leraktam mellé a telefont.

Megtörölte a száját, majd felállt a székről. Zsebre rakta a telefonját.

-Egyszer majd megismételjük józanul -hogy mi? Jól hallottam?

-Ne nézz így -forgatja meg a szemeit. -Mindketten férfiak vagyunk, szükségünk van rá és tuti, hogy nem vagy hetero, ahogy én sem. Együtt lakunk, sok a munkánk, amúgy sem kellett volna sok, hogy valamelyikünk a másikra vesse magát. Na, majd jövök. Csá -ezzel egyszerűen elsétált.

Fogta magát és kiment a rohadt ajtón. Hogy képzeli, hogy csak így itt hagyhat, ráadásul egy ilyen beszélgetés után?! Én nem értem ezt az embert...

Sóhajtva elindultam a szobámba. Mikor felértem, lerúgtam magamról a nadrágot és lerángattam a pulcsimat. Az ágyba feküdtem, majd magamra húztam a takarót és pár perc múlva elaludtam.

Valamilyen hangos zajra ébredtem, mintha betörne egy ablak. Azonnal kipattantak a szemeim és felültem az ágyban. Két hatalmas darab férfival találtam magam szemben és egy pisztoly csövével.

-Hol van? -miről beszélnek ezek? Mi hol van? Kik ezek és miért tartanak fegyvert a fejemhez?

-Beszélj, faszkalap! -mordul rám a másik, míg a pisztolyt fogó egyén kibiztosította a fegyvert. Azt hiszem, hogy itt vagy én gyilkolok vagy engem gyilkonak meg...

Ekkor bevillant valami. Amikor legelőször kerültem ide, miután részegen hoztak ide, találtam egy pisztolyt a fiókban.

-A...a fi-fiókban... -nyeltem egyet. -D-de le van zárva egy do-dobozban.

-Nyisd ki! Mozogj már! -lelökött az ágyról. Halk puffanással értem földet.

Elkúsztam az éjjeliszekrényig. Kinyitottam a fiókot és... és itt van! Nem hiszem el, hogy ekkora szerencsém van! Ez is ki van biztosítva. Kurva gyorsnak kell lennem. Vettem egy mély levegőt, kikaptam a fegyvert a helyéről, hirtelen megfordultam és mindkét pasasra rálőttem. Nem haltak meg egyből, de a földre kerültek. Az egész tárat beléjük eresztettem. Az adrenalintól nem tűnt fel, hogy én is kaptam egy lövést a lábamba.

A fegyvert a földre dobtam és az ágyra estem. A lábamból folyó vér eláztatta a takarót, s lassan a matracba is beleivódott. Pulzusom lassan lecsökkent, az adrenalinlöket elillant és megéreztem a combomba nyilamló éles, kibírhatatlan fájdalmat.

A két férfira néztem. És most mi a faszt csinálok? Ez önvédelemnek bizonyul, nem? Úristen, Jeongguk ki fog tenni!

Miután egy kicsit lenyugtattam magamat, jöhetett a következő pánikrohamom. Miért nem zavar az, hogy megöltem valakit? Miért csak az az egyetlen bajom ezzel, hogy Jeongguk ki fog rakni és talán feljelenteni?  Hova tegyem a testeket? Mit kellene most csinálnom?

Magamban őrlődtem egy ideig, aztán eldöntöttem, hogy felhívom Jeonggukot. Felálltam, kimentem a folyosóra és megkerestem a telefont. Még mindig nincsen sajátom. Tárcsáztam Jeongguk számát. Idegesen vártam, hogy felvegye.

-Mit akarsz? -mordul fel a férfi a vonal másik végéről.

-Jeongguk! Nem tudom, mi van. Itt vannak, vagyis voltak valami ember... férfiak és azt akarták, hogy... majdnem meg... Féltem és fogalmam sem volt... Aztán egyszer csak ott termett egy... ez volt az egyetlen lehetőségem és -egyszerre hadováltam mindenről, képtelen voltam egész mondatokat kinyögni, a végén még bőgni is elkezdtem. Arra számítottam, hogy elkezd velem kiabálni,de nagy meglepetésemre nem ez történt.

Hangja a szokásostól eltérően csengett. Sokkal gyengédebb hangsúllyal beszélt.

-Oké, figyelj, próbálj meg lenyugodni, Chim -még sosem hívott így... -Mindjárt indulok haza. Addig ne csinálj semmit. Feküdj le aludni, rendben? 

-Me-megpróbálok... -suttogom. Most teljesen ledöbbentett. Olyan, mintha egy másik személlyel beszélgetnék. Vajon tudja, hogy ez történt? Már számított rá?

-Most leteszem, de sietek haza. Szia -én is köszöntem, majd letette. 

Nem szabad, de az ő szobájába mentem. Most képtelen lennék a sajátomba. Az ágyra ültem és felhúztam a térdeimet. Azokra hajtottam a fejem. Mozdulatlanul vártam Jeonggukra.