Chance | jikook [befejezett]

15. Fejezet

Órák múlva érkezett meg Jeongguk. Még mindig egy helyben ültem, s magam elé bámulva könnyeztem. Nem merek ránézni. Félek, hogy mit fog tenni, amiért bejöttem és amiért megöltem két embert. Éreztem, ahogy besüpped mellettem az ágy, ahogy ő is leült. Óvatosan a vállamra simított.

-Nézz rám, Chim -suttogja. Már megint ez a becenév... Lassan felemeltem a fejem és rá pillantottam.

-Nincs semmi baj. Mondd el mi történt. Nem leszek mérges -ujjaival a vállamat cirógatta.

Kicsivel azután, hogy beszélni kezdtem, sírva fakadtam. Nem értem, hogy miért. Ahogy mondta, tényleg nem lett mérges. Vagy legalábbis nem mutatja, hiszen csak egy ölelésbe vont, ami pedig nem hinném, hogy a haragot jelképezi.

Mikor mindent elmondtam, a vállába bújva zokogtam, de nem próbált meg eltolni. Csak apró köröcskéket rajzolt az ujjával a hátamra és azt suttogta, hogy nincsen semmi baj, minden rendben lesz. Nem vagyok benne biztos, hogy ez ugyanaz a Jeongguk, akit én megismertem.

Mi történt vele? Na és velem? Én miért vagyok ilyen kibaszott érzékeny? Miért érzem úgy, hogy csak az ő érintése tud megnyugtatni? Miért bújok hozzá akaratom ellenére?

Már megint túl sok a kérdés, amire egyszerűen nem találok választ, hiába keresek. Most nem akarok ezzel foglalkozni. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból csak arra vágyom, hogy Jeongguk átvegye felettem az irányítást és törődjön velem.

Hirtelen elengedett és felállt, mire ijedten kaptam fel a fejem. Fogalmam sincs, mi ütött belém, de ahelyett, hogy megszólaltam volna vagy bármi, könnyes szemekkel nyújtózkodtam felé. De most tényleg, mi a franc bajom van?

Jeongguk, habár őt is meglepte cselekedetem, felvett. Egyik kezét combjaim alá tette, a másikat pedig a hátamra.

Szótlanul kiélvezve a helyzetet, a vállára hajtottam a fejem. Holnap valószínűleg minden visszatér a rendes kerékvágásba -már amennyire egy ilyen eset után lehet- és soha többé nem lesz lehetőségem ilyen közel kerülni hozzá.

Átmentünk a vendégszobába, ahol a két férfi holtteste és a betört ablak fogadott, pont ugyanúgy, ahogy itt hagytam. Már most remegtem, tudva, hogy mi következik.

-Nyugi, Jiminie -szólal meg teljesen nyugodtan Jeongguk. -Mint mondtam, nem haragszom -még egy meglepő dolgot csinált. Kisöpörte a szemeimbe hulló tincseimet és megpuszilta a homlokomat.

-Elvitetem ezeket innen, aztán mindent elmagyarázok, rendben? -néz mélyen a szemeimbe. Röviden bólintottam.

Jeongguk írt valakinek egy SMS-t, aztán visszamentünk az ő szobájába. Leült az ágyra, engem pedig az ölébe tett úgy, hogy vele szemben ültem. Oké, biztos, hogy valami nincsen vele rendben.

-Gondolom az az első kérdésed, hogy kik voltak azok. Nos, azt is el fogom mondani, viszont először el kell magyaráznom valamit. Mivel nem akarom sokáig húzni, ezért csak egyszerűen kimondom. Az 'alvilági' ügyekben kimondottan jártas vagyok. Vállalaton kívül foglalkozom fegyverkereskedelemmel és drogokkal, amiket termelek és árusítok.

Amit hallottam, nem kicsit döbbentett le. Tinédzser koromban hasonló típusú emberre vágytam, sőt, néha a mai napig is elgondolkodom ezen. Lehet őrültnek vagy betegnek hívni, de ezt nem visszataszítónak, hanem izgalmasnak gondolom. Szeretem a veszélyt és ez elég nagy veszélynek hangzik. De nem szabad elfelejtenem azt sem, hogy még mindig nem Jeongguk párja, hanem beosztottja vagyok. A bólintáson kívül mást nem tudtam tenni.

-Nem félsz? Nem ijesztett meg? Zavar? -kérdezi halkan, közben folyamatosan a hátamat cirógatta.

Megráztam a fejem.

-De azok az emberek kerestek valamit. Tudod, hogy mit akartak?

-Valószínűleg megrendelési adatokat a drogokról, hogy szállítás közben elrabolják.

-És... -az ajkaimba harapva lehajtottam a fejem. Hülye kérdés, már a választ is tudom.

-Mondd, Chim. Ha már elkezdted.

Vettem egy mély levegőt.

-Direkt hagytál itt? -kérdezem halkan. -Tudtad, hogy jönni fognak és abban reménykedtél, hogy megölnek?

Igen. Valószínűleg ezt akarta elérni. Egyszerűen elmondhatta volna, hogy menjek el. Nem kellett volna megpróbálnia megöletni. Nem hagytam szóhoz jutni. Ellöktem magamtól és felálltam az öléből.

-Elég lett volna, ha szólsz. Elmentem volna magamtól is. De akkor majd most megteszem -erőszakosan letöröltem a felszínre törő könnyeimet és kirontottam a szobából.

Idióta érzelmek. Tudom, hogy nem lát itt szívesen. Tisztán és érthetően elmondta, hogy nem kíváncsi rám. Az én hibám, hogy még mindig itt vagyok. Erősen az alsó ajkamba haraptam, nehogy hangosan felzokogjak. Korábban ez sem hatott volna meg, akkor most miért? 

Pont mielőtt a vendégszobába léphettem volna azért a kevéske cuccomért, ami van, Jeongguk megragadta a csuklómat. Nem is hallottam, hogy kijött utánam. Mondjuk megértem, biztos nem akarja, hogy kitudódjon a titka. Maga felé fordított. 

-Figyelj rám, Jimin, most komolyan beszélek. Lehet, hogy mondtam és mondok olyan dolgokat, amik szarul esnek vagy bántóak, de soha nem mennék olyan messzire, hogy pont téged megpróbáljalak eltenni láb alól. Ha nem akarnám legalább egy kicsit, hogy itt legyél, nem engedtem volna, hogy beköltözz. Még úgy sem, hogy anyám kért meg rá. Valamiért, egyelőre én sem tudom miért, de... nem tudok veled úgy bánni, mint másokkal. Hiába mondom el a szokásos fenyegetéseimet, képtelen vagyok megtenni a büntetést. És nem értem, hogy ez miért van. Szóval nem. Nem tudtam, hogy el fognak jönni és nem direkt hagytalak itthon. Talán nem veszed észre, de... vigyázok rád.