Chance | jikook [befejezett]

21. Fejezet

Nyilván aggaszt a dolog, hogy virágszirmot köhögtem fel, így természetesen utánanéztem, hogy ez mégis mi a szar.

Nos, mint kiderült, ez az úgynevezett 'hanahaki'. A viszonzatlan -vagy annak hitt- szerelemtől alakul ki. A szerelmes fél tüdejében virágok jelennek meg, amik lassan terjednek a légcsövén. Eleinte szirmokat, aztán véres szirmokat, végül pedig egész, véres virágokat fogok köhögni. Csodálatos. Lesz egy saját kertem, a tüdőmben. Mindig is erre vágytam...

Azt is megtudtam, hogy három lehetséges megoldás van. Az első az az, hogy valamilyen varázslatos módon Jeongguk belémszeret. Ezt azonnal elvetem.

A második az az, hogy elvállalom a műtétet. Kiszedik belőlem a virágokat, de azokkal együtt az érzéseim is eltűnnek Jeongguk iránt. Szintén elvetem, nem akarom és nem is fogom elfelejteni.

A harmadik pedig az, hogy...hát, meghalok. Nem tudom ezt szépíteni. Megfulladok a virágoktól. Ez ellen igazából nincs kifogásom. Nem kell az öngyilkossággal bajlódnom, Jeongguk egy életre megszabadul tőlem, mindenki nyer vele.

Arra is rákeresem, hogy mit szimbolizál a kék rózsa. Mivel Japánból ered a betegség, japán jelentést néztem.

A kék rózsa, mivel nem létezik, ezért az elérhetetlenséget szimbolizálja. Olyasmit reprezentál, ami csak egy álom marad, egy be nem teljesíthető vágy.

Végülis, Jeongguk számomra pont ilyen. Egy elérhetetlen álom, beteljesítetlen vágy.

Sóhajtva a hajamba túrtam és eldőltem az ágyamon. Fogalmam sincs, hogy most mi lesz. Munka közben is virágokat fogok köhögni? Vagy mindig amikor meglátom őket?

Egyiknek sem tervezem elmondani, de biztos nagyon nehéz lesz titokban tartani. Főleg, amikor elérem azt a stádiumot, hogy olyan gyenge leszek, hogy erőm se lesz felkelni és elmenni a mosdóig. Az ágyam is egy virágoskert lesz. Amiben csak nem létező kék rózsa fog nőni.

Nehezen felültem és az asztalhoz csoszogtam. Leültem a székre és egy lapot elővéve rajzolni kezdtem.

Egy idő után felismertem, hogy mit ábrázolnak az eddig kuszának tűnő, halvány vonalak. Mi vagyunk azok. Én és Te, Jeongguk. Kézenfogva, a lenyugvó nap sugaraiban sütkérezve.

Ahogy egyre tovább néztem a képet, annál jobban éreztem az égető érzést a torkomban és tüdőmben. Közel sem olyan rossz, mint a korábbi fájdalom. Talán akkor eresztett gyökeret. Talán nem.

Nem kellett sok és köhögésben törtem ki. Az ajkaimon csak úgy záporoztak ki a lélegzetelállító szirmok. Olyan gyönyörűek, mégis annyi fájdalmat okoznak. Pont olyanok, mint Jeongguk. Naphosszat tudnám figyelni őt és az elkápráztató vonalait, majd, mikor logikusan is belegondolok, olyan fájdalmat és szenvedést érzek, amit az ellenségemnek se kívánnék.

Ezen gondolataimra újabb szirmok törtek utat maguknak, még egy köhögési roham kíséretében.

Sírva estem a padlóra. Túl sok a fizikai és lelki fájdalom, a gondolataim, az érzéseim. Nem bírom tovább.

Olyat fogok tenni, amit rég nem tettem. Lehet, hogy holnap vagy akár órák, percek múlva megbánom. Most viszont megnyugvást, egy mentsvárat jelent számomra.

Remegve lábaimra álltam, miután abbahagytam a köhögést. Halkan a konyhába osontam. Magamhoz vettem a legélesebb kést és egy üveg hideg vizet, majd visszamentem a szobába. Kiültem az erkélyre. Az éjszala csendje és a sötétség megnyugtat. Kellemes, hideg, esti szél kap a tincseim közé.

Olyan nyugodt minden. Kellemes, azt remélem, hogy itt maradhatok örökké. Egy valami viszont hiányzik. Mégpedig Te, Jeon Jeongguk.