Megtörtént? - Min YoonGi ff. [SZÜNETEL]

11.

21.9.2018.
Péntek van. Nem mentem iskolába. Egyszerűen ma nincs kedvem ilyen dolog után. HoSeok az éjjel itt aludt és egymást ölelve sírtuk álomba magunkat. Nem hiszem el, hogy ez komolyan megtörtént. Unokatestvérem lelkileg végleg a legrosszabb helyzetben van, nagyon sajnálom őt, ez fáj a leginkább. Kimásztam az ágyból, őt még hagytam aludni és elmentem anyut megkeresni. Alig mertem neki mondani a hírt, de tudnia kell, mégis csak a testvéréről van szó.
Miután elmondtam, nagy jajgatásba kezdett és nem bírta tartani az eggyensúlyát így a padlóra rogyott a belső fájdalomtól. Sokkosan bámult maga elé és csak folytak a könnyei. Ezt nagyon rossz volt látnom. Leguggoltam hozzá, de hiába. Anyám, nem szólt egy szót se. Szorosan megöleltem és én is sírtam. Kicsivel később rámnézett és csak annyit mondott mindenről ő tehet. Utálja magát, amiért összevesztek még elköltözésükkor és azóta szégyelte magát, ezért nem érdeklődött iránta. Amint megtudta mi van vele mostanában, nagyobb lett a bűntudata de nem látogatta meg, túl gyáva volt hozzá. Leült a kanapéra, fejét tenyereibe temette és csak sírt. Nem szeretem látni ahogy az emberek sírnak. A hozzám közelállókat végképp nem.

Elintéztük a temetést, holnap lesz.
Egész nap alig ettünk, főleg HoSeok, egyszerűen nemvolt étvágyunk. Nem mert hazamenni. Megértem. De megbeszéltük, hogy holnap elmegyünk a lakására és összeszedjük a holmiait és átköltözik hozzánk. Szerencsére nem kicsi a szobám így majd ide lesz téve neki az ágya és még egy szekrény a ruháinak. Egész nap csak ott voltunk a szobámban, a francia ágyamon a lábunkat magunkhoz ölelve betakarózva, a falnak dőlve. Csak néztünk ki a fejünkből, vissza gondolva rá, a vele töltött pillanatokra, a jó tetteire, a vicceire, a bíztatására... a gyerekkorunkra.

Másnap délelőtt 10-kor keltünk, kivasaltam a fekete ruháinkat anyával, bátyómnak fekete inget és öltönyt nadrágjával. Megtisztítottam a cipőket, addig anyám elment kelt kalácsot venni azok számára, akik majd megjelennek a temetésen.

Délután 3-kor a sír betemetése után mindenki aki eljött, részvétet nyilvánított és mondták, hogy biztosan nehéz lehet, nagyon sajnálják. HoSeok nehezen bírta, nagyon nehezen. Az utolsók akik közeledtek fiatal fiúk voltak. Jobban megnéztem és nem hittem a szememnek. Jimin, Tae, Jungkook és még két magas ismeretlen fiú akik mögött YoonGi is látószögbe került, ő volt az utolsó a sorban. Elegánsan, feketében, öltönyben voltak felöltözve és szinte egyszerre lépkedtek felénk. HoSeokra néztem, aki csak megköszönte a már alig maradt embereknek, hogy eljöttek, de alig figyelt oda, hogy kinek is beszél. Teljesen más a kisugárzása. Nem boldog, nem vidám, nem pozitív, nem JHope.
Amint odaértek hozzánk, kezet fogtunk és ugyan azt mondták mint a többiek, de több sajnálatot, és bíztató szavakat intéztek a fiú felé. Akkora megértést mértem fel bennük, amekkorát eddig egyik emberben sem. Anyám elment valakikkel, hogy ne legyen már a sír közelében. A fiúk nagyon, nagyon komolyak voltak. Ki az a két másik ember? És mit keresnek itt? Miért jött el Tae, Jimin és YoonGi is? Honnan tudták? Mi ez az egész?
Nekem is részvétet nyilvánítottak, Jungkook meg is ölelt. YoonGi kezét is megfogtam, az olyan hihetetlen érzés volt, mintha csak a paradicsomban érezném magam. Nem viccelek, komolyan. Hírtelen mintha nem is lenne semmi baj, nincs a halott neném, nincs anyám és JHope összetört lelke, nincs az önsajnálat, csak ő. Néztem sötét íriszeibe és annyira... annyira... melegség öntött el belülről. Pedig csak kezet fogtunk. Szemei fájdalmat, szomorúságot tükröztek. Most kö..könnyezik a szeme? Éreztem hogy most nagyon megölelném, de nem tehetem meg. Mintha csak meghallotta volna a gondolataim, mivel már kezet fogtunk nem volt nehéz egy mozdulattal a karjaiba húznia. Nagyon meglepődtem, amint látom a többiek is, de igyekeztem nem foglalkozni a belső hangokkal miszerint "told el magadtól" "ne engess neki" "gyenge vagy ha nem taszítod el". Hagytam őket a francba, én is átöleltem, már csukott szemmel mert megnyugodtam a jelenlétével. Olyan érzésem volt mintha szüksége lenne most erre. Hülyeség mi? De azért biztos nem hiába ölelt meg.
-Sajnáljuk, mindannyian. - mondta az eggyik magas idegen közülük akit nem ismertem. -Köszönjük. -fogtam meg HoSeok kezét, hogy azért figyeljen mi történik, és szeretném tudni mi ez az egész. Mintha valami banda lenne, vagy csapat vagy tudom is é.... óóó várjunk csak! Ez lenne az a kis maffia csoport amiről YiYeon beszélt??
-Kim NamJoon.- nyújtotta a wow.. nagyon szép kezét az említett. [Mániám a férfi kéz, sajnálom]
-Kim HongNan.- fogtam vele kezet és mosolyogtam rá. Annyira szeretem megérinteni azok kezét akiké ilyen *-*.
-Meghívlak titeket süteményre. Nincs messze. - "Te most komolyan meghívtad őket?" "Eszednél vagy?" "Nem is ismered őket!" - gondolataim cikáznak.
-Háát.. köszönjük, de nem fogadhatjuk el. Sietünk, csak meg akartuk nézni, hogy van.- biccentett Hopera és elhúzta a száját a másik idegen. Most mi kell, hogy legyünk majd a reménye.
-Kim SeokJin. -Nyújtotta igazán érdekes furmájú kezét az említett.
-Kim HongNan. - mosolyogtam ő rá is. -Örültem, remélem még találkozunk. -mondta majd elindultak. YoonGi még rám pillantott egy vágyakozó tekintettel, majd távolodott az alakjuk.

Nehogy depressziós legyen, vigyáznom kell rá. Tudom hogy régebben volt ilyen kisebb "rossz időszaka", de nem volt komoly. Ez viszont tragédia az életében és nem engedhetem meg neki.
Honnan ismeri a fiúkat? Miért nem beszélt velük?
-Hoseok? -szóltam neki már az autóban háza felé tartva a hátsóülésről, hogy összepakoljuk a holmiját.
-Hmm? -kérdezte az utat nézve ki az ablakon.
-Miért jöttek el így bandához hasonlóan ezek a fiúk? - tágra nyíltak szemei, de tovább is az utat nézte. -Velük jársz szórakozni?
-Mondhatjuk. -szólt végre egy értelmes szót ezen a napon.
-Bármit elmondhatsz, tudod,... számíthatsz rám, nem ítéllek el, jót akarok neked, veled vagyok. Hope szeretlek.- öleltem meg bátyám melkhasánál. Nem akarom hogy rossz legyen neki, vagy hazudjon nekem, csak mondja el az igazat. És tényleg nagyon szeretem őt, nagyon. Ha kell várok, adok neki időt, hiszen szüksége lesz rá. De az lenne a legjobb ha beavatna. Ugye?
Magához szorított.
-Tudom. -súgta halkan. Hallottam hangján, hogy megint könnyezik ezért felcsúsztam nyakához és ott öleltem tovább. - Én is szeretlek... Köszönöm.