Bízz bennem!

7.

Alexa három hét után még mindig nem jön haza, az íróval át tudnak menni egy másik övezetbe is, ahol egy menekültszálló van. Rettenetesen aggódom miatta, elvégre egy veszélyes helyen vannak, ahol háború dúl. Eddig kb. csak három alkalommal tudtunk írni egymásnak, alig van kint térerő. A szabadidőm nagy részét a lányokkal töltöm, hol sétálni megyünk, hol pedig sütizni ülünk be valahová. Szerintem Zita beszélhetett velük, mert egyikőjük sem faggat Alexáról. Amit cseppet sem bánok, mert egész jó úton haladok, hogy bele merjek vágni, hogy picit komolyabbra fordítsuk az ismerkedésünket. Nem zárkózok el a találkozóktól, de azért nem bízom el magam, hogy menni fog. Amint visszajön el kell neki mondanom pár apró, de fontos részletet magamról és ha még ezek után is akar ismerkedni akkor megkérem, hogy lassan haladjunk, és kezdetben csak beszélgessünk, ismerkedjünk mindenféle testi kontakt nélkül. Kedd este kapok egy üzenetet Alexától, hogy öt hét után végre itthon van. Pár üzenetet még váltunk, majd eltűnik, gondolom elaludhatott. Másnap reggel már az ő üzenete fogad ébredéskor, hogy csütörtökön ráérnék-e találkozni vele. Pár másodperces vacillálás után írok neki, hogy természetesen ráérek és szívesen meghallgatnám a személyes élménybeszámolóját.

Csütörtök este egy csomag csokis keksszel a kezembe lépek be a stúdióba. Alexa éppen telefonál valakivel, így csak int, hogy menjek beljebb. Körbe nézek a teremben, de szinte semmit nem változott, pár új fotó és kellék van a szoba egyik falán. Leülök a kanapéra és várom, hogy Alexa befejezze a telefonálást.

- Szia! Bocsánat, édesanyám volt az – huppan le mellém.

- Szia! Semmi gond – mosolygok rá. Alaposan végigmérem, de azon kívül, hogy kicsit le van fogyva jókedvűnek és épnek tűnik.

- Jól vagyok – vigyorog rám, ahogy észreveszi a kutató tekintetemet.

- Ezt örömmel hallom, látom. Tessék! Gondolom kint nem jutottál édességhez – nyújtom át a nassolnivalót.

- Uh, köszönöm – örül meg és rögtön ki is bontja. Megkínál, majd utána ő is vesz egy darabot.

- Na mesélj – fordulok felé. Ő meg belekezd, elmesél mindent. Hogy hol aludtak, mit ettek, mit látott, miket tapasztalt és hogyan élte meg a látottakat. Magához veszi a laptopját és megmutogatja a képeket, egy-kettőhöz magyarázatot is fűz. Egy-két részletbe belekérdezek, amire nem tért ki annyira.

- Szóval ennyi. Most még pár napot pihenni akarok, utána nekiállok a képeket kiválogatni, javítani. Utána átadom majd az anyagot az írónak – csukja be a laptopját.

- Kíváncsi leszek a könyvre.

- Én is, de az még jó pár hónap. Nem? – dönti hátra a fejét a támlára és felém fordítja.

- De igen. Minimum félév, ha elemében van az író – simítok ki egy kósza tincset az arcából.

- Hogy állsz a gondolatrendezéssel? – vált témát.

- Jól!

- Akkor elhívhatlak egy kávéra és utána egy sétára a nagyon közel jövőben?

- Mit takar az a nagyon közel jövőben? – mosolygok rá.

- Mondjuk holnap – von vállat és felemeli a fejét.

- 17 óráig dolgozom, utána ráérek.

- Akkor ezt igen-nek vegyem?

- Igen, ez egy igen volt.

- Szuper! Akkor majd holnap megírom a részleteket – örül meg.

- Rendben. De most megyek, mert késő van - állok fel a kanapéról.