Bízz bennem!

10.

Most szombaton nem tudok menni Dalmáékkal lovagolni, mert be kell mennem a munkahelyemre. Az egyik íróval van találkozóm és nem bírtam későbbre rakatni. Egész megértőek voltak, ami meglepő. Eddig, ha lemondtam valami programot mindig nyaggattak, hogy ne legyek egyedül, ne forduljak be, ne legyek ilyen zárkózott. Mióta Alexával vagyok szinte minden programban részt veszek. Jóval nyitottabb lettem és nem vágom rá minden kérdésre, hogy nem. Sokszor Alexa is csatlakozik hozzánk, a többiek is nagyon megkedvelték. Mondjuk ők már a második találkozás után odavoltak érte. De mióta velem van és látják rajtam a pozitív változást egyenesen imádják. Míg várom az írót, addig neten keresgélek túrahelyeket. Alexa azt mondta, hogy most nekem kell választani, hogy hová menjünk holnap. Valami közepes nehézségi szintű elég most, mert tuti izomláza lesz a lovaglástól. Két hete nem ült lovon, ma pótolni akarja az elmulasztott alkalmat. Találok is egy egész jó kis útvonalat, nincs is messze innen kocsival. Gyorsan elmentem az oldalt, mert kopogtatnak az ajtómon. Az íróval több, mint 4 órán keresztül beszéljük át a könyvét, a hibákat és javaslatokat. Végre délben befejezzük a munkát és elköszönünk egymástól. Összeszedem a cuccaim és már indulok is haza. Útközben írok Alexának, hogy én végeztem, ha gondolja nézzen felém hazafelé. Tudom, hogy a telefonját szokásához híven a kocsijában hagyja, de majd válaszol. Hazaérve gyorsan kitakarítok, majd leülök a tévé elé egy könyvvel. Csak valamikor kettő óra után ír Alexa, hogy 5 perc múlva itt van. Mosolyogva teszem félre a könyvet és igazítom meg takarót a kanapén. Csipog a kaputelefon, majd pár perc múlva már Alexát ölelem.

- Szia! – köszönök és egy puszit nyomok az ajkára.

- Szia! – szorít az ölelésen, majd elenged.

- Kérsz valamit? Ettél?

- Ettem, ittam, köszönöm – mosolyog rám és beljebb megyünk a nappaliba. De ahelyett, hogy a kanapéra ülne hangos nyögéssel végigterül a szőnyegen.

- Elfáradtál? – ülök le mellé.

- Is.

- Meg?

- Fáj mindenem! Akkorát estem a lovamról, hogy öröm volt nézni – meséli mosolyogva.

- De jól vagy? Nem esett semmi bajod? – kérdezem félve és végigmérem, de nem látok rajta sérülést.

- Jól vagyok! Csak az önbecsülésem sérült. Azt hittem már jól haladok Melánival, de tévedtem. Kis hisztis volt ma. Már akkor tudnom kellett volna, hogy nem kéne ráülnöm, mikor megcsípte a hátam. De azt hittem csak játszik, de nem. Ma nem akart dolgozni.

- Megcsípett?

- Igen, és meg is látszik – mondja és a hasára fordul, majd feljebb húzza a pólóját.

- Uh! Ez elég csúnya – simítok végig a csípésen, ami kék-lila, majd az egész hátán. Elégedett sóhaj hagyja el a száját az érintésemtől, ezen felbuzdulva újra végighúzom a kezem rajta.

- Ez jól esik – dünnyögi a szőnyegbe.

- Örülök neki. Akkor a holnapi túra sztornózva.

- Miért? Holnapra semmi bajom nem lesz. Mehetünk! – emeli fel a fejét.

- Biztos? Itthon is maradhatunk és kitalálunk valami más programot – mondom és tovább simogatom a hátát.

- Olyan jó idő van, vétek itthon maradni a négy fal között. Kinézted akkor, hogy hová megyünk?

- Igen! Nincs messze és elég szépnek látszik, majd megmutatom.