Life-Journal

09.06. Napi rutin

Áldott legyen a neve annak, aki feltalálta a szundi programot. Volt már néhány nagy ötlete az emberi civilizációnak, de állítom, hogy ez viszi a pálmát.

A mobilom 5:20-ra van beállítva, a szundi kilenc percenként ébreszt, így háromszor élhetem át a megkönnyebbülést, hogy még nem kell felkelnem. Minden boldogság boldogság, még az egészen hétköznapiak is.

5:56-kor felültem az ágyon, és elrévedtem a semmibe. Az agyam még nem volt teljesen működőképes, ezért nem voltak összefüggő gondolataim sem, de azért feltettem a szokásos kérdéseket, és mérlegeltem a lehetőségeimet is: Mi lenne, ha szépen, nyugodtan visszafeküdnék? Megállna-e a Föld a forgásában? Ha én egy napon nem kelnék fel, és nem kapcsolódnék bele a napi rutinba, mint csavar a gépezetbe, akkor mi történne másképpen? Megkötnék-e a világbékét? Kevesebb szemét lenne-e az űrben?

Arra jutottam, hogy semmi nem lenne, csak egy nap nélkülem, azt meg kibírná valahogy ez a nagy földkerekség.

Már majdnem megörültem ennek a végkövetkeztetésnek, és készültem visszadőlni a vánkosra, amikor motozást hallottam Marci szobájából. Ez visszarángatott a valóságba, és a gondolataim – amik azzá tesznek, aki vagyok (ezt egy könyvben olvastam) – visszaözönlöttek a fejembe. Feltápászkodtam. Néhány percig vakaróztam meg ásítoztam az ablak előtt.

Odakint a reggel már odakente a fáradt napsugarakat az égre.

Szeretem a szóképeket, az egyik kedvencem a hasadó hajnal. Hogyan hasad a hajnal? Úgy, mint egy szív? Vagy úgy, mint egy elme?

Mivel Tökmag már nagyon mocorgott, felfüggesztettem a filozofálást, és átslattyogtam hozzá, hogy nekilássak a szokásos ébresztési ceremóniának.

Hat éves kora óta minden reggel eljátszuk ezt a színjátékot, és jelét sem mutatja, hogy egyszer végre beleunna.

Bebújik a takaró alá, nekem meg addig kell szólongatnom, amíg el nem kezd morogni. Ekkor az ébresztés második szakaszába lépünk, és nekem meg kell fenyegetem azzal, hogy leöntöm egy vödör hideg vízzel. Apával sokat töprengtünk azon, vajon honnan szedte ezt a hideg vizes dolgot, mert a panelban nem szoktak az emberek csak úgy vödörnyi vizeket zúdítgatni egymásra. Rejtély. Mindenesetre ezt fenemód mulatságosnak találja, mert úgy kuncog rajta, mintha csiklandoznák. A záró rész a takarólerántásban csúcsosodik ki. Hogy nagyobb legyen a katarzis-élmény, magamra csapom a takarót, mint egy palástot, és ünnepélyesen kivonulok benne. Ezt én találtam ki még régen, azóta is bánom.

Miután ezzel végeztem, meglesem, apa milyen stádiumában van az ébredésnek.

Általában eléggé előrehaladottban találom. Kisorsoljuk, ki öltözteti Marcit, és ha véletlenül nem rám osztja ki az élet ezt a feladatot, akkor beveszem magam a fürdőszobába.

Ahhoz képest, hogy három férfit szolgál ki, egész takaros a fürdőszobánk. Pár hete vettem öntapadós halacskákat a csempére. Nem is tudom miért, de valahogy mindig vágytam ilyen vacakokra. Az IKEA-katalógusokban szoktam látni, hogy minden rendes családnak vannak öntapadós halai a fürdőszobában.

Az ötletemnek az lett az eredménye, hogy Marci sikítófrászt kapott, és két hétig nem mert egyedül fürdeni. Apa mondta, hogy szedjem le azokat az istenverte halakat, de én megmakacsoltam magam, mert Marcit edzésben kell tartani. Igazam lett. Maradtak a halak, és újfent bebizonyosodott, hogy Tökmag nevelhető.

Nem vagyok egy piperéző alkat. A fogmosás, a borotválkozás, meg a fésűhasználat a tőlem telő maximum. Gimiben fenemód zseléztem a hajam, de lemondtam róla, amikor Kati kijelentette, hogy nem akar olyan fazonnal járni, akinek hajkorona helyett bukósisak van a fején. Katiék valahonnan vidékről költöztek fel Pestre, ezért nem mindig értettem a folklórját, de azt rögtön levettem, hogy a zselé nem imponál neki.