Life-Journal

12.31. Utolsó...

Fogalmazásórán azt tanultam, hogy egy történet lezárása legalább olyan fontos, mint a kezdése. A befejezésben általában illik összefoglalni a lényegesebb eseményeket, és végül levonni valamilyen építő jellegű tanulságot. Na, ez az, amit én nem fogok megtenni. Egyrészt, mert a történetemnek még messze nincs vége, másrészt, mert marhára nincsen kedvem hozzá. De nincs szívem csak úgy magára hagyni ezt a blogot. Ha valaki, akkor én aztán tudom, milyen az, amikor se szó se beszéd faképnél hagyják az embert. Én nem teszek ilyet, még akkor sem, ha ez csak egy virtuális firkafüzet, tele a gondolataim összegubancolódott vázlataival.

Szóval... A lényeg az, hogy búcsúzni jöttem.

Holnap egy új év kezdődik, és a közhiedelemmel ellentétben, az évszámon kívül az égvilágon semmi nem fog változni, minden és mindenki megmarad olyannak amilyen. Ez jó. Nem akarom, hogy Áron megváltozzon. Én sem akarok megváltozni, mert akkor nem tudnám így szeretni őt. Szeretem, ahogy szeretem. :) Szeretni mindig jó, de néha bizonyos szeretés felülmúlja a többi szeretést.

Sosem voltam jó búcsúzkodó, most sem állok a helyzet magaslatán. Lássuk, mit illik ilyen alkalmakkor tenni? Illik integetni. (Érdekes ez a mozdulat. Vajon van köze a szárnycsapások imitálásához?) Illik puszilkodni. Illik meghatódni. Hát, akkor most bunkó leszek, mert semmi ilyet nem tervezek. Mivel erős a gyanúm, hogy jómagam voltam az egyetlen olvasóm, felesleges a csinnadratta. Attól, hogy holnaptól nem veszem leltárba az életem eseményeit, még magammal maradok.

Jó buli volt ez a blogolósdi, de marhára belefáradtam. Egy bizonyos idő után még a kisbaba is elunja a saját tükörképe bámulását, főleg ha rájön, hogy átverés áldozata lett, és nincs másik baba a tükör túloldalán. Ez annyira tipikus. Mármint az, amikor rájössz, hogy senki nem kíváncsi rád. Ez az igazi öntudatra ébredés.

Jellemző! Már megint itt tartok. Kurva boldog vagyok, de blogolás közben mindig megsuhint a filozófia, és köztudott, hogy a filozófia baromira depis dolog.

Áron mindjárt itt lesz, hogy magával rángasson egy meglepetés szilveszteri buliba, ezért nem eresztem bő lére a dolgokat. Az első bejegyzésemben elég hosszan ecseteltem, miért kezdek blogolásba. A befejezést nem szándékozom cicerói körmondatokkal megindokolni. Az a sok baromság úgyis csak terelés volt. Áronról akartam írni, Áron megjelenését akartam megbeszélni a világgal, vagyis magammal (mindenki egy saját kis világ). Nincs értelme tovább cserélnem az eszmét róla a billentyűzettel, amikor élőszóban is megtehetem ugyanezt, ráadásul vele.

A tükör túloldalán végre van valaki. :)

Egyébként tegnap elmondtam Áronnak, hogy blogot írok.

– Megmutatod? – kérdezte kíváncsian csillogó szemmel.

– Nem.

– Miért nem?

– Mert te se szarsz előttem. – (Igen, tényleg ezt mondtam. Igen, Áron is meglepődött.)

– Várjál! – mondta. – Ez most komolyabb agymunkát kíván a részemről. Szóval... Ez valamiféle önkritika akart lenni? Azt eddig is tudtam, hogy gyengélkedik az önbizalmad, de az előbbi megjegyzés már egy akkut hülyeség előjele. Szerinted szarok a gondolataid?

– Nem. Ez csak azt jelenti, hogy egy blog intim dolog – érveltem.

– Aha. Mert a net egy hét lakat alatt őrzött intimszféra – nevetett Áron.

– Az arctalan idegenek mások, nekik nem kell a szemükbe néznem.

– Ó, akkor teljes lelki nyugalommal csinálhatok oda a Hősök tere közepére, csak arra kell ügyelnem, hogy te ne lássad.