Life-Journal

10.07. Szörny az ágy alatt

Koncentráltam, úgy körülbelül öt percen át, aztán kikapcsolt az agyam, pontosabban átállt egy másik funkcióra – a merengésre. Ez automatikus folyamat nálam, nincs rá befolyásom. Szerencsére kívül egész értelmes képet tudok vágni, még akkor is, ha belül éppen őrült gondolatokat kergetek.

A tanárnő csak mondta és mondta. Szimpatikus nő volt, az a tipikus pedagógus alkat, aki ajkain kedves mosollyal és a gégéjében roppant modoros hanghordozással születik. Megfigyeltem, hogy a legtöbb tanár olyan, mintha fénymásolóban sokszorozták volna. Lehet, azért akarnak mindenáron szabványtanulókat kinevelni, mert ők maguk is egyen méretre vannak gyártva? Marciról beszélt, ezért nem ártott volna odafigyelnem. Bár sok olyat nem mondhatott róla, amit még ne tudnék. Azt ajánlotta, járassuk magánterapeutához. Azt nem mondta, miből, és azt sem említette, hogy jelentősebb összeget kölcsönözne nekünk erre a nemes célra.

Amikor megjelentem a tanári ajtajában, láttam a szemében a csodálkozást. Mindig ez van, amikor fogadóórára megyek.

Mégis ki menjen, ha apa késő estig gürcöl?

Megkérdezte, hány éve rohadok ezen a csodálatos Föld nevű bolygón (na, nem egészen ezekkel a szavakkal), és én őszintén bevallottam, hogy huszonkettő. Erre az infóra tovább édesedett a méz a hangjában. A családunk felébreszti az emberekben a gondoskodásösztönt.

Egy üres tanteremben beszélgettünk, ahol visszhangoztak a falak, így minden legalább kétszer hangzott el (csakhogy jól az emlékezetembe véssem.) Autista...autista... Ön nagyon fiatal...fiatal... Speciális igényű tanuló...speciális igényű...speciális...

Mindig ugyanaz a mese, mindig ugyanaz az együttérző tekintet. Nem csoda, hogy elbóbiskolt a figyelmem.

Emesére gondoltam, mert tegnap Áronról kérdezett, és én nem teljesen véletlenül elfelejtettem neki kifejteni bizonyos részleteket. Ezekkel még jómagam sem vagyok tisztában, szóval minek hangoztattam volna őket.

Csak egy pillanat volt, vagy valami, ami nem múlt el nyomtalanul? Ezen a kérdésen kérődzöm, amikor éppen van időm magamra pazarolni néhány gondolatot. Mit értek ez alatt? Hát, pontosan azt értem, amit bárki értene, ha egy napon a legjobb barátja fogná magát és lesmárolná. Akkor nem töprengtem el ezen, mert el voltam foglalva Katival, meg még kis hülye kölyök voltam, de most más a helyzet, és nem mellékes, hogy Áron sem az a tacskó már, aki akkor volt.

Emese szerint Áron csak él egy lehetőséggel, amit a sors az ölébe pottyantott. Romantikus női lelke meg van győződve, hogy mi ketten csak dacból nem beszéltünk egymással négy éven át arra várva, hogy egyikünk megtegye az első lépést. Abban igaza van, hogy Áron most megtette. Az is lehet, hogy mindenben igaza van. Már csak azt a csókot kellene semmissé nyilvánítani, és az egész história maga lenne a tökély.

A tanárnő kezdte észlelni rajtam a jeleit, hogy távol járok, mert egyre többször köszörülte meg a torkát a mézédes szavak között, és a mosoly is hervadásnak indult az ajkain.

Visszatértem egy kicsit, csak hogy lássa, értékelem az igyekezetét. Feltettem néhány kérdést. Próbáltam olyanokat, amelyekre, majd jó hosszan tud válaszolni, és megint mindketten boldogok lehetünk. Pl.: Milyen Marci kapcsolata a tanáraival? Hogyan kezelik az osztálytársai? Kötött-e máris életre szóló barátságokat? (Oké, az utóbbi csak poén volt. Úgy tűnt, a tanárnő immunis rá, mert a pedagógiai szakértelem kizárta a tudatából a humort.) Újra kezdődött a blabla, én meg merenghettem tovább.

Néhány perc múlva erre a mondatfoszlányra riadtam: ...és Áronnak is jót tesz.

WTF?

Mit hagytam ki? Tekerjünk vissza egy kicsit, vagy vegyük újra az egészet!