Life-Journal

10.24. Semmi és minden

Művelődök. Az elmúlt néhány napban autodidakta módon gyűjtöttem az elméleti ismeretet, de tegnap éjjel gyakorlati szempontból is körüljártam a problémát. Na, de nem kezdem in medias res ezt a bejegyzést, mert még elveszti az érdeklődését a kedves olvasó (van nekem egyáltalán ilyenem?), ha így a legelején rögtön lelövöm a poént. Kutatásom (vajon van valami köze a kutatás szónak a kutat ás-hoz?) a homoszexualitás tárgykörét járta körbe, és bizony úgy el lehet veszni az információkban, mint egy feneketlen kútban. (Feneketlen?! Öööö.. Lépjünk tovább! :P). Sok mindent megtudtam, sok-sok cikket elolvastam, sok-sok-sok okos véleményt átfutottam (a butábbakat is), és még sokabb téma-specifikus honlapba belebotlottam. Végül úgy döntöttem, hogy nem hallgatok senkire, kialakítom a saját véleményemet, amely a következő:

Nem vagyunk egyformák. Ki ezt szereti, ki azt. Ki így, ki úgy. Persze mindent meg lehet magyarázni tudományosan, mindig lehet élni az alkalommal, és ráokádni a felgyülemlett frusztrációnkat azokra, akik talán jobban érzik magukat a bőrükben, mint mi, vagy akár bele lehet tömörülni egy kisebbségi csoportba, és nagy büszkén mártírnak/hősnek (ne adj isten, jogvédőnek) kikiáltani magunkat. Tessék, most mindenki megkapta tőlem a magáét. A szexualitás, a szerelem magánügy. És különben is, hagyjuk élni egymást! Ámen.

Mielőtt még felragyogna a glória a fejem felett, be kell valljam, hogy máris ellentmondásba keveredtem magammal. Áron nemi életét a saját magánügyemnek tekintem, ezért kutatok, keresek. A kíváncsiság vezet, ez a szimpla, alantas indítékom. Nincs jogom hozzá, de piszok módon teszek a jogsértésemre.

Most itt lenne az alkalom, hogy ostoba naivusnak (a naiva hímnemű alakja, nem érdekel, hogy nincs ilyen, ezen a blogon én vagyok a mindenható) állítsam be magam, de hadd ne hazudjak már a saját képembe is. Csak akkor nem feltételeznék Áron hirtelen felbukkanásában hátsó szándékot, ha teljesen hülye lennék. Akármilyen szarul voltam, emlékszem az érintésére a homlokomon. Szép a barátság, de nem hiszem, hogy lennének ilyen érzéki mélységei.

Áron is sejthet valamit a fejemben kergetőző gondolatokról, mert feltűnően visszavett egy idő óta a tempóból.

Hétvégén kivittük Marcit az állatkertbe. Egy autistákat segítő csoport szervezte a kirándulást, akiknek a karjaiba lökte Tökmagot az iskola alulfizetett (és megkeseredett) pszichológusa.

Nem rajongok az ilyen közösülésekért. Olyan sokáig voltunk magunkra hagyva ezzel a problémával, hogy idegesít, ha valaki belepofázik a már jól bejáratott életünkbe. Megfigyelésem szerint Marcira abszolút neutrális hatással vannak a sorstársai, és szereti maga megválogatni azokat, akikkel hajlandó valamiféle társas viszonyt kialakítani. Én is utálnám, ha összezárnának egy csomó kékszemű emberrel, és elvárnák, hogy barátkozzunk, csak azért mert hasonlítunk egymásra. Alapban értem a pszichológiáját ezeknek az egymást segítő, csoportos banzájoknak, de nem szombaton, amikor más egyéb elfoglaltságot is tudnék találni magamnak. (Már megint előtört belőlem az önzés.)

Szóval elkísértem Marcit az állatkertbe, mert a többi gyerek szülei is megjelentek a felvonuláson. (Ez freudi elszólás lett volna? Marci, mint a fiam...? )

Már péntek délután látványosan szenvedtem a rám váró megpróbáltatástól, és ezt kiszúrta rajtam Áron. Oké, rájátszottam egy kicsit, mert egyébként sosem kérdi meg, mi bajom. Elsírtam a bánatom, mire megjegyezte, hogy ez tök frankó (mármint az állatkerti dzsembori, nem a bánatom), és megtudakolta, hogy esetleg jöhetne-e. Mivel nem mutattam túlzott ellenállást, sőt szinte azonnal rábólintottam, végigvigyorogta az egész délutánt, szerintem még otthon az ágyában is verőfényes volt a jókedve. Na, már megint ott tartok, hogy mit csinál Áron az ágyban!