Life-Journal

11.21. A B-612-es kisbolygó

Minden csoda három napig tart, majd az élet szépen csendben visszazökken a már jól ismert úton kígyózó kerékvágásba. Lusta egy kígyó, mert nem nagyon tekereg, de az is lehet, hogy valami olyat zabált be, amit sokáig kell emésztenie. Mondjuk egy elefántot, vagy egy kalapot, vagy egy döntést.

Erről jut eszembe.

– Rajzold le nekem Shag Shagot! – parancsolt rá Marci Áronra ma délután.

És ő lerajzolta.

– Rajzolj nekem egy bárányt! – szóltam közbe a jegyzeteimből felpillantva.

Rám nézett. Láttam rajta, hogy azon töpreng, vajon mosolyogjon-e. Illene-e ez az őszinte mosoly az utóbbi napok sok hamis mosolya közé? Arra jutott, elég, ha csak a szemei mandulaalakját szűkíti még keskenyebbé. (Amikor igazán nevet – mármint szívből –, akkor majdnem egészen elrejtőznek a szemei, és a szempillái csak két hosszú vágáson ülnek az arcán.)

– Ez az én szövegem – javított ki.

– Hát jó – mentem bele a játékba.

Lefirkáltam egy fecnire az elefánttal kitömött boát (Saint-Exupéry után szabadon), és odaadtam neki.

– Ez a te repülőgéped? – kérdezte Áron zsebre téve az alkotásomat. – Szóval te is az égből pottyantál ide! Melyik bolygóról jöttél? Bár nem jöhettél túl messziről...

Marci egyre közelebb araszolt hozzám. Megállapítottam, hogy nem ártana venni neki egy divatosabb szemüveget, mert határozottan helyesedik a pofija. Nem véletlenül kapta azt a labdát. Vajon képes lenne szerelemmel szeretni? Felfogná-e, ha valaki így szeretné? És azt megértette, amit azon az estén mondtam neki? Erről a gondolatról átugrottam egy másikra, ami már régóta foglalkoztatott, csak nem mertem felhozni a témát. De egy ideje, nincs olyan téma, amely tabunak számítana Áron és köztem. (A többszöri nyálcsere bensőséges hangulatot tud teremteni, a farokverésről nem is beszélve.)

– Nem vagy kíváncsi arra, hogy kik voltak a biológiai szüleid? – pillantottam Áronra.

– Nem – felelte olyan könnyedén (de egy kicsi undorral a hangjában, meg néhány fintor-ránccal az orra körül), mintha azt kérdeztem volna, hogy szereti-e a spenótot. – Te kíváncsi vagy rá, hogy milyen lehet most az anyád?

Erre nem számítottam, bár én kezdtem az egészet. Alapszabály: ha valaki faggatózik, annak előbb-utóbb vallania kell.

– Nem.

Persze nem úsztam meg ennyivel. Vacsora után – Áron újabban nálunk kosztol. Nem tudom, milyenfajta nyereségvágy fűti. Engem akar, vagy a kajánkat? – segítettem Marcinak lefürödni, és meglepetésemre mire visszatértem a szobámba, Áron még mindig a szőnyegen heverészett, és egy könyvet lapozgatott. Szexről autistáknak. (A rejtély, hogy hogyan került hozzá, még nyomozás tárgya.)

– Ezt nem is tudtam – hívta fel a figyelmemet egy bekezdésre mutatva.

– Én sem tudtam sokáig, hogyan működik a tüdőm, mégis tök simán lélegeztem vele – jegyeztem meg. – De ami nálunk ösztönből jön, az egy autistának elsajátítandó tananyag.

– A légzés? – csodálkozott Áron vigyorogva.

– Azt csak példának mondtam.

– Igen, tudom, azért, hogy ne kelljen a szexről beszélgetned velem. Amúgy nem érdekelnek a szüleim – jelentette ki visszatérve a délutáni kérdésemre. – Csak tőlem függ, ki vagyok. Nevelhetnek akárhogyan. A genetika sem izgat. Abban hiszek, hogy egy üres füzet vagyok, amelyet teleír az élet szép hangyabetűs sorokkal, persze lehet, hogy néhol elkenődik a tinta, vagy az író keze megremeg és szamárfüleket gyűr rám, de ettől lesz még izgalmasabb a történetem.