Life-Journal

10.30. Egy kismadár szíve

Le vagyok hangolva. Olyan lettem, mint egy kiselejtezett zongora. El sem tudom képzelni, hogy valaha szépen szóltam.

Marcit ma Áron hozza haza, így fordíthatok egy kis időt az önsajnálatra. Elbújtam a szobámban (még az ajtót is magamra zártam, nem tudom, minek, mert csak én kísértek itthon), és körülbástyáztam magam a bánatommal. Szóval, most senki ne számítson madarakat dalra fakasztó, vígságos bejegyzésre (nem mintha máskor ontanám magamból a jókedvet). Igazából írni se nagyon akaródzik ma, de ha felfüggesztem a blogolást, akkor sosem fogom folytatni. Ismerem magam.

Leteszem a kezem a klaviatúrára, mozgatom az ujjaimat, és ha már ezt teszem, akkor élek a lehetőséggel, és világgá kiáltom magamból a keserűséget.

Az ablakban ültem. Szoktam ilyet. Volt két teljes órám a következő szemináriumig, el kellett ütnöm valamivel az időt. Az élettani tanszék folyosóján pont kényelmesen szélesek az ablakpárkányok. Odalent az udvaron azelőtt kávéház volt, de egy éve a helyére költöztették az angol nyelvű szakirodalmi könyvtárat. Frankó üvegtető fedi. Olyan, mint egy óriási prizma, amin szivárványszínűre törnek az őszi napsugarak. Egy nagy fa is állt itt régen, kár hogy kivágták, mert jól mutatna beépítve ebbe az üvegcsodába.

Megpróbáltam átolvasni a jegyzeteimet, mert tegnap semmi időm nem volt felkészülni a zh-ra, de a tekintetem folyton azt leste, mi történik az üvegtető alatt. Nem történt semmi. Diákok ültek az asztaloknál, és olvastak. Mi mást lehetne csinálni egy könyvtárban? Szeretem nézni ezt a semmit. Megnyugtató. Néha ráfokuszáltam némelyik srácra, és a helyükbe képzeltem magam. Megesik, hogy bárki lennék, csak magam ne legyek. Az üvegtető alatt minden csendes. Szórakoztató ez az unalom.

Vajon milyen látványt nyújthatok ilyenkor? Milyennek tűnök, ahogy ott kuporgok egy ablakban az üresen kongó folyosó közepén? Nagyon magányosnak látszom?

Fellegi tanár úr lépett oda hozzám. Nem is hallottam, hogy közeledik. Fellegi. Vicces név, de illik hozzá. Ő a kedvenc tanárom. Mindig otthon felejt valamit (tollát, jegyzetét, könyvét, fejét – na jó, ez utóbbira még nem volt példa, de esélyes). Egyszer mamuszban jött órára. Örökké a fellegekben jár. Szétszórt. (Anya egyszer kiejtette a kezéből a lisztes zacskót. Aznap havazott a konyhában. Szép volt.) Fellegi tanítja az összehasonlító élettant. Gondolom, mindenki tudja mi az. Vagy nem? Ezen az órán tanuljuk meg, hogy az ember nem is olyan egyedi, amilyennek hisszük. Nem sokban különbözünk az egerektől. Csak néhány génmutációra lenne szükségünk ahhoz, hogy másnap fehér egerekként ébredjünk fel. Milyen kafkai lenne! Mivel az emberkísérleteket még nem legalizálták, szükségünk van hozzánk hasonló élettani működéssel rendelkező állatokra ahhoz, hogy a gyógyszerek hatását tesztelhessük. (Apró kitérő. Még soha nem született autista fehér egér. Az autizmus az ember kiváltsága.)

Azt hiszem, Fellegi is csíp engem. Mindketten tudjuk, hogy hasonlítunk egymásra. A mások kasztjához tartozunk. (Mások = átlagtól eltérő életformák, akiket nem értenek, és akik nem értik, hogy miért nem értik őket.) Megkérdezte, mit csinálok (pedig látta, hogy csak ücsörgök). Azt hazudtam, hogy tanulok. A vastag, fekete szemüvegkeret lecsúszott az orrnyergén, és ő bosszúsan igazította a helyére. Ötvennek saccolom, de lehet, hogy fiatalabb vagy idősebb. Vannak emberek, akiken nem látszik a kor, mert már öregen születtek. Én hétévesen öregedtem meg.

Meghívott egy kávéra a szobájába. Mindig kíváncsi voltam a kuckójára, ezért lekászálódtam az ablakpárkányról, és követtem. Útközben elszórt néhány dolgozatot a kezében tartott kupacból, én meg felszedegettem őket. A szobáját hogyan is írjam le? Őskáosz. Ez jó, pontos és elég (felesleges halmozni a jelzőket, mert a leírás részt majdnem minden olvasó átugorja).