Life-Journal

10.14. Lázálom

Hajnali ötkor Emese fordult egyet, és egy határozott lendülettel lerúgott az ágyról. Ücsörögtem kicsit a szőnyegen, közben kiiktattam az ébresztőt a mobilomból, mert úgy ítéltem meg, hogy szívem hölgyének gyöngédsége éppen eléggé kikergette az álmot belőlem. Fáztam. A paneldzsungelnek legalább megvan az az előnye a kertes házzal szemben, hogy a falak nem szívják úgy magukba a hideget, mint a szivacs. Elnyomtam egy tüsszentést. Elmásztam (még nem volt hangulatom két lábra állni, ahogy az egy öntudatos homo sapiens sapienshez illett volna) Emese íróasztaláig, és kölcsönöztem tőle egy papírzsepit. Útközben természetesen levertem az ékszeres dobozát, amivel őt is felriasztottam a szenderből. Megkérdezte, miben sántikálok. Mondtam neki, hogy a küldetésem titkos, a saját érdekében jobb, ha gyorsan visszaalszik. Röhögött, és csatlakozott hozzám. Összeszedte az ékszereit, amíg én kifújtam az orrom. Kapart a torkom, de ekkor még nem fordítottam kellő figyelmet a problémára. Hová lenne az ember fia, ha minden apróságon fennakadna, mint rózsa tövisén a harmatcsepp? (Hű, a lázzal egyenes arányban növekszik bennem a költőiség.) Emese ujjai rátaláltak az elaludt tincseimre és még kócosabbá borzolták őket. Visszacsalt az ágyába. Mivel nem mutattam semmiféle ellenállást, alaposan kiélte rajtam a vágyait. El tudnám viselni, ha minden reggel ilyen ébresztést kapnék.

Emese anyja csinált reggelit. Amíg a kávét szürcsöltem, nem tűnt valószerűtlennek az ötlet, hogy egyszer nekem is lehet majd normális családom. Na, ezért nem szeretek kiszakadni a megszokásból. Ilyenkor mindig elgyengülök, és megrohannak a tévképzetek. Tüsszentettem.

A villamoson felhívtam apát, hogy megkérdezzem, Marcival minden okés volt-e. Apa közölte, hogy a világnak azon a felén is a megszokott rendben zajlanak a dolgok, és tegyem meg neki azt a szívességet, hogy néha élem az életemet.

De hát azt teszem. Nekem ez az életem.

Szép, napfényes reggel volt. Egy megállóval korábban szálltam le a metróról, hogy egy kicsit sétálhassak benne. Útközben beruháztam egy csomag zsepire, mert az orromban megnyitották a zsilipeket. Ez már gyanús volt, de még mindig nem voltam hajlandó odafigyelni a figyelmeztető jelekre.

Szeretem az ébredő várost. Ilyenkor még az utcák is frissek és kipihentek, nem taposták még őket fáradtra a rohanó léptek. Az emberek is nyugisabbak, ott van még az arcukon a párna gyűrődésnyoma, meg a zavar, hogy most akkor tényleg véget ért az álom? Tüsszentettem.

A suliban még alig lézengtek. Akinek volt egy kis esze, ellógta az első órát. Beültem az előadó végébe és elrévedtem. Rázott a hideg. A prof hangja majdnem álomba ringatott, ezért sürgősen ki kellett találnom valamit, ami leköti a figyelmem. Hirtelen ötlet volt, de köztudott, hogy abból sosem lesz semmi jó, amin sokat töprengünk.

Ráírtam Áronra, hogy Tökmag épségben megérkezett-e a célállomásra.

Szerzett néhány sebet, de egyik sem maradandó, írta vissza egy percen belül. Ránéztem a vekkerre. 8:20 volt.

– Nem vagy órán? – kérdeztem.

– Dehogynem.

– ...

– Irodalom-dögunalom.

– Hé, figyelj a tanárra!

– Én figyelnék... Te kezdted a zaklatást. :P Hol vagy?

– Órán.

– Hé, figyelj a tanárra!

– :P

Megszállt a feldobottság. Eszembe jutottak a régi szép idők, amikor annyit SMS-eztünk Áronnal, hogy apa egyszer büntetésből két hónapig nem töltötte fel a kártyámat. Törtem a fejem, mit írjak. Ki vezette a terepjárót?Nem, ezt nem lehetett, mert még válaszolt volna rá, és én rohadtul nem akarom tudni, ki volt a sofőr, akitől tíz percen át búcsúzkodott az éjszaka közepén. Megelőzött.