– Ne nevess, tényleg így volt! – mondja, és nevet, én meg búskomoran hallgatok. – Ne röhögj! Ne röhögj! – ismétli, miközben én még mindig kitartóan komoly vagyok.
Keskeny rések a szemei. Árkok szempillakerítéssel. A szálak között fényszilánkok csillognak.
– Fura, hogy egyáltalán nem emlékszem erre. – Az államat vakarom, serceg rajta a borosta. – Meséld el, hogy volt!
Végre abbahagyja a vihogást, mire újra előbukkan szemében a mélybarna szivárványhártya. Célba veszi vele a tekintetemet.
– Csak kamuzod, hogy nem emlékszel rá – gyanúsít meg.
– Nem én!
– Csókot!
Nem kell kétszer kérnie. Puha a szája, még érzik benne a reggeli kávé zamata.
– Jól van, hiszek neked – vigyorog rám a csók után.
Nem értem a logikáját, de egészen kellemes eljárás így kutatni az igazságot.
Mellkasomra hajtja a fejét, a takarót meg egészen magára húzza, úgy, hogy csak néhány selymes barna hajtincse látszik ki belőle. A haja is annyira ő! Nem tud elbújni előlem.
– Látlak ám! – figyelmeztetem.
– De én nem látlak téged, és ez a cél. Elég volt egyszer átélni a megaláztatást.
Ez szokatlan tőle. Benyúlok a takaró alá, megkeresem a fülcimpáját. Érzem a bőrömön, hogy mosolyog. Szóval egyszer megaláztam, ő meg azóta őrizgeti a fájdalmát. Ki vele gyorsan! Ki vele a szívéből!
– Na, mondd már! – türelmetlenkedek.
– Jól van! – Puszit nyom a hasamra, majd mesélni kezd:
Kicsíptem magam. Kilenc évesen az ember még elhiszi az anyjának, hogy a csokornyakkendővel hódítani lehet. A lakkcipő szorította a lábam. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire elértem a házatokig. Mintha bejártam volna az egész világot! És a világ telis-tele van ám veszélyekkel meg fájdalmakkal. Főleg, ha a cipőnk egy számmal kisebb a kelleténél.
Amikor ő komoly, én nevetek. Ez egy íratlan szabály a kapcsolatunkban. Rázkódok nagy jókedvemben, ezért felemeli rólam a fejét, és kikukucskál a takaró alól. Igaz, ami igaz, ritkán nevetek, ezért mindig résen kell lennie, ha látni akarja a mosolyom. Nem minta búskomor alkat lennék. Vagyis de. Melankolikus vagyok. De ez egyikünket sem zavarja. Erről szól az igaz szerelem. Az lehetsz, aki vagy, és még szeretnek is érte!
Feljebb araszol, megnyalja a nyakamat, aztán a fülem tövét.
– Hé, te meg akarsz lógni a mese elől! – látok át rajta. – Folytasd!
Csalódott sóhajjal bújik vissza a takarókuckó rejtekébe. Csiklandozza a köldököm a szája, miközben beszél.
Aztán a lift sem járt. Kétségbe ejtő, hogy a liftek mindig akkor romlanak el, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk. Megálltam a lépcső aljában. Hegymászó voltam a Mount Everest előtt, oxigénpalack nélkül. Hívott a csúcs. Vagyis nem a csúcs, mert szerencsére nem a tizediken laktok. De ez lényegtelen apróság, mert szorító cipőben egy méter is madártávlatnak tűnik.
– Miért nem vetted le a cipőt? – szólok közbe.
– Hülyének nézel?! Persze hogy levettem!
Újra nevetek, újra bámul, és ezúttal már egy csókot kapok.
– Folytasd!
– A csókot?
KAMU SEDANG MEMBACA
Life-Journal
Romansa„Az a baj, hogy tök átlagosnak születtem. Olyan vagyok, mint bárki más. Beleolvastam néhány blogba, mielőtt belevágtam ebbe a vállalkozásba, és azt tapasztaltam, hogy mindenki átlagos arc. Mégis szentül hiszik, hogy amit írnak magukról, azt tömegek...
