Life-Journal

12.25. Hogy téged átöleljen...

Tegnap nem volt időm beszámolni a szentestéről, mivel el voltam foglalva a szentestével. :P

Egyre kevesebb alkalmat ragadok meg a virtuális nyavalygásra. Talán, mert már egyáltalán nem sajnálom magamat. Jó, beismerem, vannak visszaeséseim, de a hétfői búbánat és a jövőtől való félelem társadalmilag elfogadott, teljesen jogos válaszreakciók az élet igazságtalanságaira.

Az van, hogy túlságosan lefoglal az életem gyakorlati oldala, ezért kevésbé izgat az elméleti része. Lehet, ideje lenne felhagynom a blogolással, és nem az arctalan tömeggel kellene megosztanom magamat, hanem csak Áronnal. (Oké, a tömeg talán túlzás, de ünnep van, hadd hízelegjek magamnak.) Ezen még elgondolkodom... később. Most bőven akad más, ráadásul sokkal izgalmasabb dolog, amit beleszőhetek a virtuális valóság hálójába.

Ünnep...

A karácsony olyan, mint egy kis sziget az óceán közepén – elszigetel a hétköznapoktól. :) A legcsodálatosabb emberi találmány, persze csak a szerelem után. Bár azt sem árt szem előtt tartani, hogy a karácsony minden évben eljön, míg a szerelem hajlamos akár egy életen át váratni magára. És ha a szenteste a szerelemmel együtt érkezik meg egy hóeséses december 24-én, akkor az maga a tökélyre fejlesztett eszményi boldogság.

Na jó, ennél több mézet nem csepegtetek a szirupba. Elhagyom az általánosítást, hogy végre rátérhessek a lényegre, vagyis az egyénire, a mi karácsonyunkra, ami még javában tart, csak én most kilopóztam blogolni, mert meg akarom őrizni az idilli hangulatomat. Nukleáris családom tagjai ugyanis a Muzsika hangját nézik a tévében. Sok mindent elviselek, de nem mindent, ráadásul Áron hazament, hogy Törpillával is ünnepeljen egy kicsit. Mellesleg azok a lángész szociológusok, akik elnevezték az ilyen elfuserált családokat, mint a miénk, nukleárisnak, vajon gondoltak-e arra, hogy hiába picurka az atom, ez a tény nem akadályozza meg a hasadásban, és attól sem menti meg, hogy a szociológusoknál még tudorabb tudósok bombát gyártsanak belőle?

Hogy a francba jutottam el a karácsonytól az atomfizikáig? Meg vagyok zakkanva. Alapban nem vagyok százas, de a szerelem még azt a kevés józan eszemet is elvette, amire eddig olyan büszke voltam.

Áron jár a fejemben és a tegnap délelőtti beszélgetésünk. (Majd később részletesebben kitérek rá.)

Utálok hasonlítgatni, de néha meg kell tennem, ha érteni akarom magamat. Szóval, Katival nem volt ilyen a szerelem, és Emesével sem. Áron miért más? Az az igazság, hogy nekiállhatnék egy hosszú, romantikus elmélkedésnek, de nem akarok senkit sem hülyíteni, pláne magamat nem. Naná, hogy a szex más, és naná, hogy ez az, amiért napi huszonnégy órában (igen, akkor is, amikor az igazak álmát szundizom) Áron után ácsingózok. Félreértés elkerülése végett, javítást eszközlök: a szex vele. Nem az a lényeg, hogy miket csinálunk az ágyban, hanem az, hogy egymással csináljuk. Nyilván nagy arányban hozzájárul a függőségemhez, hogy egy férfivel más a szex, de a hangsúly nem a férfin van, hanem Áronon. Néha az is elég, ha csak hozzám ér. (Nem ahhoz, hogy elmenjek, hanem ahhoz a bizsergetően jó érzéshez, ami végigszáguld az ereimen, teleszórja a szervezetemet boldogsághormonnal, és bárgyú mosolyra húzza a szám nevetőizmait.) Emesével túlságosan rászoktunk az egészségügyi paráználkodásra, ezért az utóbbi időben hajlamos voltam csupán fizikai szükségletként kezelni a szexet. Katival még nagy ügy volt, egyrészt mert első volt, másrészt mert szerelem volt. A kalácsos nő miatt szégyelltem magam, mert akkor még naivan meg voltam győződve róla, hogy az érzelem nélküli testiség lealacsonyító, az ilyen kapcsolatokban mindkét fél csak eszköz. (Ennek ellenére elég sokáig játszottam önszántamból a bio vibrátor szerepét. Na, nem mintha ez olyan rossz lett volna.)

Jó kis téma, így karácsonykor. (Rám mindig lehet számítani. ;)) De végtére is Jézus születését ünnepeljük. Ja, persze tudom, szeplőtelen fogantatás. Az emberek orrba-szájba dugnak, háborúznak, lopnak, csalnak, hazudnak, mégis ragaszkodnak az isteni tisztaság elérhetetlen ideájához. Sosem értettem, miért van ez így. (Mellesleg az aszkézis csak giccs, egoista hivalkodás.) A bűntudat valóban kordában tudja tartani az ösztönöket? És miért kell kordában tartani őket? Aki látott már vágtázó vadlovakat, az tudja, hogy az ösztön szabadságánál nincs szebb és tisztább dolog a világon. (Most hagyjuk azokat az ipséket, akik a halottakra gerjednek, meg az egyéb perverzitásokat. Én az egészséges ösztönökről szónokolok.)