Life-Journal

09.15. Zavarba ejtő pillanat

Csaknem egy hete nem írtam. Nem volt miről. Megesik, hogy az embernek nincs mit mondania, csak szépen, csendben éldegéli az életét.

Talán mégsem volt olyan jó ötlet ez a blog, mert az én mindennapjaimat nem veti fel a nagy változatosság. :(

De ma legalább történik valami említésre méltó, amitől végre én is úgy virulhatok, mint a boldog átlagember, aki az életmódmagazinok borítójáról mosolyog bele a nagyvilágba. Frankón úgy érzem, hogy bűn lehangoltnak lenni. Az óriásplakátokon meg a tévéreklámokban mindenki olyan feldobott, mintha valami utópiában élnénk. Oké, tudom, viszket a lábgomba, meg kellemetlen a hasmenés, de, miután megvettük a méregdrága elixírt, újra lehet fogpasztareklám-vigyorral kéjmámorittasan úszni a fene nagy életörömben.

Na, de rátérek a lényegre, mert igyekeznem kell a mondókámmal, ugyanis ma estére vendéget várunk vacsorára, és engem ért a megtiszteltetés, hogy megfőzhetem a táplálékot (parmezános csirke hasábburgonyával, zöldségágyon). A feldobottságom tegnapról ered, amikor is Áron olyan fondorlatosan hívatta meg magát vacsorára, hogy mire észbe kaptam, már le is fixáltuk a vendéglátást, nem volt visszaút. Most, hogy végre kezdem túltenni magam a gyerekes duzzogáson, határozottan pozitívan élem meg visszatérésünket a civilizációba. Az utóbbi időben Emese volt ez egyetlen szociális kapcsolatunk a külvilággal, de nem emlékszem, hogy őt bármikor meghívtuk volna kajálni (mármint ilyen igazi, ünnepélyes keretek között megrendezett, új abroszos vacsorára). Emesét apa, sőt még Marci is úgy kezeli, mint egy tartozékot, valami szükségeset, ami elengedhetetlen egy férfi életében. (Egy kicsit olyan, mint a borotvám a fürdőszobapolcon.)

Szóval, Áron újra ránk szokott. Olyan, mint egy visszaeső droghasználó. Csak hát a drog nem szenved attól, ha leszoknak róla...

Minden reggel pontban negyed nyolckor megjelenik a kapuban, és elkísér minket a suliba. Néha délután is ott szobrozik Marci mellett, és vár rám. Ettől a ténytől akár el is érzékenyülhetnék, de inkább nem süllyedek ilyen mély érzelmi hullámvölgybe, mert várjuk ki a végét típusú személyiségem van (önvédelmi célból).

Tegnap Tökmag egyedül álldogált az iskola lépcsőjén. (Kis kitérő: el ne felejtsem, hogy találni kell valami megoldást erre a berögződésre, mert jön az ősz meg a tél, és nem ácsoroghat hóban-fagyban a szabad ég alatt.)

Csalódott voltam, hogy Áron nincs vele. Már félúton jártunk, amikor csatlakozott hozzánk. Ömlött róla a veríték, és lihegett. Rábámultam, még Marci tekintete is rátapadt, pedig két évben egyszer esik meg, hogy ő valakire ránéz.

– Mi van? – kérdezte Áron, majd végignézett magán, és látva, hogy az állapota magyarázatra szorul, hozzátette: – Futottam.

Ez volt az első nap, hogy lazán eldumáltunk, és, amíg ezzel a meglepő ténnyel voltam elfoglalva, szépen belesétáltam a csapdába.

Apa mindig is bírta Áront. Ha nálunk volt, úgy tűnhetett, hogy van egy normális testvérem. Ez most nagyon hülyén jött ki, de ez az igazság. És ha már említés esett a testvérről, az sem elhanyagolható, hogy Áron valami csoda folytán ösztönösen tudja, hogyan bánjon Marcival. Az a titka, hogy nem csinál semmi különöset. Úgy tesz, mintha észre se venné Tökmag furcsaságát, nem érzékelteti vele a másságát. Sokan hajlamosak elfelejteni, hogy Marci nem fogyatékos, ezért nekiállnak gügyögni meg gagyogni neki. Nem kell ahhoz autistának lennie az embernek, hogy ezen felhúzza magát. Tökmag teljes joggal akad ki ilyenkor. Amikor ideköltöztünk, féltem kimenni az utcára Marcival, mert nem akartam, hogy megbámuljanak. (Marcinak kicsi korában gondjai voltak a mozgáskoordinációval, furán tartotta a fejét és, amikor végre elkezdett beszélni, minden összefüggés nélkül ömlöttek belőle a szavak.) Gondolom, Áron is hamar értesült arról, hogy mi újság az öcsémmel, mert a pletyka szárnycsattogása elől ő sem térhetett ki, de soha nem említette addig, amíg én el nem mondtam. Vagyis, most jövök rá, nem is kellett elmondanom, mert látta. Összefutottunk a boltban. Az anyukájával volt (bizony, ezen a jeles napon a lakótelep két szenzációja együtt lépett fel a közönség előtt), nekem meg muszáj volt magammal vinnem Marcit, mert apa melózott, és nem hagyhattam egyedül a lakásban. Én szúrtam ki előbb a jelenlétét, és megpróbáltam úgy szlalomozni a sorok között, hogy elkerüljük egymást. Ez nem volt egyszerű művelet, mert Törpilla (így hívom Áron anyját, ha nem hallja senki) csak kiadta a parancsot a kosár mellett, a fia meg, mint valami gyalogkakukk, rohangált fel-alá a boltban hol egy vekni kenyérrel, hol egy zacskó mosópórral a kezei között. Irtóra be voltam parázva, hogy ha Áron meglátja Tökmagot, akkor ő is úgy berezel, mint az osztálytársaim, és nem akar majd játszani velem, mert azt hiszi, hogy ez a dolog fertőző. Majdnem sikerült az elkerülő hadművelet, de Marci egyszer csak megállt a vízkőoldós polc mellett, és rábökött az egyik dobozra, hogy az kell neki. Drága volt az a szar, és apa annyi pénzt adott, amennyi csak a bevásárló listán szereplő cuccokra volt elég. Nem tehettem vissza az ebédnek valót (fagyasztott parajpüré – utáltam) egy vízkőoldóért cserébe. Nem tudtam, mit tegyek, mert már megtapasztaltam néhányszor, hogy ilyen esetben csak a csoda segíthetett. (Többnyire megkapta, amit akart. Egy időben a szobája tele volt üres sörös dobozokkal. Volt rajtuk egy piros embléma, arra gerjedt rá.) Toporogtam, Marci közben kiszolgálta magát, és úgy ölelte a mellkasához a dobozt, mint egy alvómacit. Megpróbálkoztam lebeszélni az újonnan fellobbant szenvedélyéről, de ő csak a fejét rázta, és még szorosabban ölelte azt a rettenet ronda vízkőoldót. Ekkor köszönt rám Áron.